Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-26 / 174. szám

1084. július 86. tsÉPÚJSÁG 3 r Uj sörgyár Martfűn Martfű határában 29 taggazdaság összefogásával szövetkezeti sörgyár épül, amely­ben osztrák licenc alapján évenként 250 ezer hektoliter sört készítenek a jövő év közepétől. Az üzemi épületek már állnak és csak a belső szakipari szerelések vannak hátra. Mit ér az ember, ha munkás? Megfigyeltem, hogy ez a kérdés valami­lyen formában fiatalok és idősek körében szinte mindig felmerül. Elsősorban a pá­lyaválasztással kapcsolatban és sokféle választ hallottam már erre a kérdésre. Még a romantikus hatvanas években, fiatal költő barátom, Rangon alul nem adom címmel, versben tett hitet a kétke­zi dolgozók mellett. Csattanóként azzal zárta a költői sorokat, hogy lehetőleg fe­leségül is munkáslányt vesz. Néhány hónapja az egyik nagyüzemünk igazgatójával beszélgettem. Így panaszko­dott: amikor ő évtizedekkel ezelőtt meg­kapta a szakmunkás-bizonyítványt, legszí­vesebben mindenkinek felmutatta volna a villamoson, hogy ezzel rangot, megbecsü­lést szerezzen magának. Mert akkoriban — a dolgozók, a lakosság többségének a szemében — nagy dolognak számított az, ha valaki „mester úr” lett. Most viszont — folytatta — sok fiatal szakmunkás, különösen a lányok előtt, letagadja, hogy munkás, hogy „csak” munkás. Szabolcsban, a tanyasi fiatalok karrier­nek tartják, ha valaki szakmunkássá lesz. Ezzel szemben írtam riportot olyan pe­dagógus házaspárról, amely a leghatáro­zottabban megtiltotta a kislányának, hogy találkozzék azzal a szomszéd fiúval, aki érettségi után nem jelentkezett egyetem­re, hanem ipari tanulónak ment. Az újságok hirdetései, a gyárak kapu­jára kiakasztott táblák ismertek. Ha csak ezeket néznénk, azt gondolhatnánk, hogy a mi társadalmunkban munkásnak lenni a lehető legtöbbet jelent. A valóság: mil­liós-, mi Mardos munkák maradnak fél­be, mert hiányzik a munkáskéz. Nyugdíj előtt álló szerszámkészítő mondta el felháborodva: ha bemegy az irodába, úgy bánnak vele, mint valami idegennel. Némelyik műszaki vezető na­gyobb tisztelettel beszél a kávét felszol­gáló adminisztrátorral, mint az idős „sza­kikkal”. A felsoroltakból melyik vélemény az igaz? Melyiket fogadjuk el? Egyiket sem! Hiszen ezek túlzások. Tény azonban, hogy a közvéleményünkben nincs meg a szüksé­ges rangja, elismerése a fizikai szakmun­kának, s ha valaki szakmunkás-bizonyít­ványt szerez, általában nem tartják karri­ernek. Főképpen az értelmiségi szülők szeretnének mindenáron irodai munkát biztosítani a gyermekeiknek, de gyakoriak az ilyen törekvések a munkások körében is, különösen a nagyobb városokban. (A félreértések elkerülése végett: nem azt mondom, hogy ne tanuljanak a munká­sok tehetséges gyerekei, sőt, a tehetséges, szorgalmas, törekvő munkás-paraszt gye­rekek továbbtanulását sokkal jobban kel­lene támogatnunk az eddigieknél, anyagi, szellemi és erkölcsi vonatkozásban. Arról van azonban szó, hogy már-már a mun­kások nem becsülik eléggé önmagukat, a saját szakmájukat például. Különösen nyugtalanító a munkás-pálya „leértékelé­se” akkor, ha ezt a munkásosztály társa­dalmi, politikai szerepével, elhivatottsá­gával vetjük egybe.) Gyakran idézzük Marxtól: a lét hatá­rozza meg a tudatot. Elsősorban itt is ezt kell száimomtartani. Mert a munkás­pálya társadalmi megbecsülése közvetve és közvetlenül is az egész társadalomhoz kapcsolódik, különösen pedig az iparhoz. És itt meg kell állapítani, hogy a vállala­tok egy részében — a termelés mennyisé­gi növeléséhez és minőségi javításához viszonyítva — sokáig másodrangúnak te­kintették a munkakörülmények javítását, a nehéz munkafolyamatok gépesítését, a szakmunkások megfelelő, differenciált bé­rezését. De összefügg ez még sok mással is. Például azzal, hogy mennyire folyama­tos a termelés, milyen az anyagellátás, milyenek az emberi kapcsolatok, milyen a vezetők és a beosztottak Viszonya, hogy a „gépmellettiek” hogyan vehetnek részt a termelési, technikai folyamatok irányításá­ban, fejlesztik-e a szocialista demokráciát, a különböző szintű döntésekben részt ve- hetnek-e azok, akik később a végrehaj­tásért felelősek, és így tovább. A pályaválasztást nagymértékben be­folyásolja, hogy milyen színvonalú az ipa- ritanuló-képzés: a szülők, a tanulók mi­lyen konkrét .tapasztalatokat szereznek a munkássá válás folyamatában? Mondjuk ki nyíltan: a nemzetközi él­vonalhoz viszonyítva, hazánkban az ipa­ri, építőipari tanulók jó része nem kielé­gítő körülmények között dolgozik, sajátít­ja el a szakmáját. Annak ellenére van ez így, hogy a társadalmi szükséglet szerint növelnünk kellene azoknak a fiataloknak a számát, akik ipari szakmát választanak maguknak élethivatásul. Az anyagi ellátottság, felszereltség mel­lett a másik alapvető kérdés: milyen szakemberek, pedagógusok tanítják a jövő munkásnemzedékét? Először is meg kell jegyezni, hogy akár a néhány évvel ez­előtti helyzetihez viszonyítva Is, nagyot léptünk előre. Ma már messze a múlté az az állapot, amikor ha valaki nem volt eléggé jó szakmunkásnak, kinevezték szakoktatónak. Kezd jellemzővé válni az olyan pedagógus, az olyan szakoktató, áki a nem kielégítő tárgyi körülmények ellenére is képes magas szinten oktatni, nevelni az ipari tanulókat. Persze azért elégedettek ma sem lehetünk. Előfor­dul még, hogy a hiányzó segédmunkáso­kat pótolják az ipari tanulókkal, s hogy „kifutót” csinálnak egyik-másik tanuló­ból. Országos szinten már kezdtünk a pálya- választással tudományosan foglalkozni. Csakhogy a kérdés nem a minisztérium­ban, az országos főhatóságoknál dől el, ha­nem az egyes iskolákban, gyakran távoli falvakban, vidéki városokban. A tanárok, a tanítók ne csak az iskolai, tanulmányi munkáért, a tanulók iskolai fejlődéséért érezzenek felelősséget, de tő­lük telhetőén, a realitásokat számbavéve, a későbhi sorsukra, a pályaválasztási dön­tésükre is igyekezzenek hatni. Ennek eredménye pedig csak az lehet, hogy a fiatalok — az értelmiségi szülők gyerme­kei is — bátrabban, határozottabban vállalják a különböző munkáspályákat, a fizikai szakmákat. Csak így, ezen az úton járva juthatunk el oda, hogy — válaszolva a bevezetőben feltett kérdésre — nagyobb társadalmi rangja, becsülete lesz annak, hogy valaki munkás. FÖLDESI JÓZSEF Atomerőmű-építkezés Hetvennégy nap alatt kétszáztízezer írás munka A közelmúltban fejezték be az egyes blokk üzemanyag- cseréjét, a kazetták átraká­sát és a szükséges karban­tartási munkákat. A feladat végrehajtása után az építkezés párt-vég­rehajtóbizottsága értékelte a munkát. Az előterjesztő Si­mon Péter, az Atomerőmű Vállalat üzemviteli főosztá­lyának vezetője volt. Az ülés után beszélgettünk Hegedűs Györggyel, a pártbizottság tit­kárával és Simon Péterrel. Az első témakör, ami szó­ba került, hogy ezen a rend­hagyó építkezésen miként se­gíti és végzi a pártirányítási feladatokat a pártbizottság akkor, amikor egyszerre négy blokk építéséről kell nap mint nap dönteni, amikor az első üzemelő blokk munká­ját segíteni, az ott felgyülem­lő tapasztalatokat összegezni kell. Miként segítik, vesznek részt a munkában a pártta­gok, akik mint szakemberek, gazdasági vezetők felelnek a gazdasági munkáért, de a pártszervezet is külön felada­tokat ró rájuk. A mostani időszakban a párt-végrehajtóbizottság azt vizsgálta, hogy az egyes blokk párhuzamos kapcsolásától az üzemanyag átrakásáig milyen tapasztalatok vonhatók le. A végrehajtó bizottság programjából rendszeresen szerepel és szerepelt egy-egy részterület vizsgálata. Kidol­gozták a részletes gazdaság- politikai célkitűzések feladat­tervét, amelyben meghatá­rozták, hogy mivel kell ki­emelten foglalkozni. Ezen fe­lül az egyes blokk üzemelé­séről minden ülésen hallot­tak, Simon Péter főosztály- vezető, a vb tagja tájékoztat­ta a vb-t. fgy a mostani ősz. szefoglaló értékelésen már mindenki rendelkezett a szükséges információval. Természetesen a pártbizott­ság munkájában fontos koor­dináló szerep is érvényesül. Erre azárt is van szükség, mert Pakson sok vállalat dolgozik. Egy-egy súlypon- tosabb kérdést a részt vevő vállalatok párttitkáraival kö­zösen beszéltek és beszélnek meg. És a megbeszélés után a pártbizottság a párttagság feladatává tett olyan megol­dásra váró dolgokat, ami az építkezés előrevivésében meghatározó szerepet jelen­tett. Soha nem döntöttek ar­ról, hogy milyen konkrét gazdasági feladatot kell vég­rehajtani, hanem azt, hogy kinek milyen politikai fel­adata van, mit kell tennie ahhoz, hogy a gazdasági fel. adatok teljesüljenek. — Azt is el kellett sokszor döntenünk, hogy miben se­gíthet a pártbizottság. Mikor kell jelezni felsőbb pártszer­vezeteknek. Mert az építke­zés története során sokszor volt olyan gond, ami Pakson jelentkezett, de Budapesten, vagy egy más ország főváro­sában lehetett megoldani. Ezekben az esetekben a Simon Péter pártbizottság mindig állást foglalt és véleményt mondott. Az előbbiek alapján került a végrehajtó bizottság elé az egyes blokk első kampányá­nak értékelése. Erről Simon Péter adott rövid összefog­lalót. A kampánynak azt az időt nevezik az atomerőműnél, amikor két üzemanyagcsere közötti időt értékelik. Ez esetben 1982. december 14-e és 1984. április 21-e közötti időről van szó. A közel más­fél év alatt az egyes blokk rendelkezésre állását a gép üzemi géppé nyilvánítása óta, 95 százalékosra minősí­tették, ami a nemzetközi ta­pasztalatok szerint is kiemel, kedő. Az első kampányban 3,5 milliárd kilowattóra ára­mot termeltek, ami azt je­lenti, hogy 1983-as tervét öt­ven százalékkal túlteljesítet­te, azaz 90 nappal többet üze­melt, mint amennyit számol­tak. És ha azt tudjuk, hogy naponta 10 millió kilowattóra a kapacitása az első blokk­nak, akkor tudjuk érzékelni, hogy óriási az az összeg, amit ezzel megtakarítottak. Az idei évben a leállásig az erőmű egymilliárd kilowattóra energiát termelt, ami a ter­vezettnek felel meg. A blokk ezt a termelését nemcsak magas szintű üzem- biztonsággal, hanem ugyan­ilyen nukleáris biztonsággal valósította meg. Egyértelmű­en leírható, hogy az első kampány üzeme alatt a kör­nyezet sugárterheléséhez az erőmű — ami egyébként a kozmikus sugárzásból és a talajban lévő ásványok su­gárzásából vagy a televízió és az orvosi diagnosztikai be­rendezések sugáfzásából adó­dik — kimutathatóan, nem járult hozzá. Ez az a legfontosabb meg­állapítás, amelyet a végre­hajtó bizottság Is tudomásul vett. A másfél év alatt az egyes blokk berendezéseinek mű­ködését is vizsgálták és ter­mészetesen most az értéke, lésnél azt is elemezték. Meg­állapítható, hogy a primer­köri gépészeti rendszerek ki­fogástalanul és üzembiztosán működtek. A szekunderköri berendezések — a gőzturbi­nák és segédberendezéseik — már jóval nagyobb odafi­gyelést igényeltek. Végig fo­lyamatosan ellenőrizték őket és a szükséges karbantartá­sokat is elvégezték. A legproblémamentesebbek a villamos berendezések vol­tak. És azt örömmel írhat­juk le: ezek a berendezések döntő többségükben hazai gyártmányok. Sok volt az irányítástech­nikánál az apró meghibáso­dás ezen időszak alatt. Na­gyon komoly üzemfenntartó munka volt szükséges ahhoz, hogy ezeknek a rendszerek­nek a működését mindvégig biztosítani tudják. Ez annál is fontosabb megállapítás, mert más országokban a kar. bantartást külső vállalatok végzik, Pakson pedig ez a PAV feladata, így a későbbi­ekben felül kell vizsgálni, hogy elegendő-e a vállalat­nál a mostani karbantartó apparátus létszáma és van-e lehetőség arra, hogy a szük­séges pótalkatrészeket besze­rezzék és azokat tárolják. összegezve: az indítás, az üzemanyagcsere és a karban­tartás közötti időszak alatt a Paksi Atomerőmű egyes blokkja jól vizsgázott. A beszámoló másik kér­désköre volt, hogy a 74 napos leállási időszak alatt milyen munkát végeztek a PAV szakemberei. Mert minden ilyen karbantartási időben a primer és szekunder körű berendezéseket darabokra kell szétszedni és a nagyja­vítást ezután kell elvégezni. Ezen belül is többirányú a feladat. Szükséges az üzem­anyagcsere. A reaktorban lé­vő üzemanyag egyharmadát kicserélik, majd a többi ka­zettát átrakják. Ez a munka komoly fizikusi elemző tevé­kenységet jelent. Míg az átrakás tart, addig a karbantartók természete­sen végzik a munkájukat. Ez esetben 74 nap alatt 210 ezer órát dolgoztak a blokkon. A visszaindulás kimon­dottan nyugodt körülmények között, problémamentesen történt. Elmondhatjuk, hogy az egyes blokk az üzemi pa­raméterek alapján minőség­ben többet tud, mint akkor, amikor először indítottuk — mondta Simon Péter a ta­pasztalatok összegzése után. — Nem vagyok elfogult, amikor azt mondom, hogy az itt dolgozó szakembereink ki­tűnő munkát végeztek. Pedig ez is tűzkeresztség volt. Mert addig tudtunk már üzemel­tetni erőművet, menetközben végeztünk karbantartásokat is, de úgynevezett nagyjaví­tást még nem. Természetesen ezt a munkát jó előre meg­terveztük, a program végre­hajtásában számítógép se­gédkezett, de mégis ott a helyszínen minden egyes be­rendezés szétszedése után dőlt el minden. A másik fon­tos dolog: olyan karbantar­tásról volt szó, amikor a pri. merköri munkaterület jelen­tős részét sugármentesiteni kellett. Ami biztonság szem­pontjából fontos és az embe­rek sugárterhelésének csök­kentése szempontjából első­rendű feladat. Tudnunk kell azt is, hogy a leállás után a reaktor továbbra is fejleszt hőt. Ezt a hőt a karbantartás alatt el kell vezetni, ehhez azonban működtetni kell számtalan berendezést. A biztonságos munkavégzéshez két dolgot kellett megvalósí­tani: a sugár- és a munka- biztonságot. Az egyes blokk 1984. július 4-e óta újra működik. Az atomerőmű-építkezés párt­végrehajtóbizottság elisme­rését fejezte ki, a Paksi Atomerőmű Vállalat dolgo­zóinak kifogástalan munká­jukért. Hegedűs György H. J.—G. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents