Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-24 / 172. szám

1984. július 24. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Bye, bye Brasil Ütőn a vándorcirkusz Brazília hatalmas, majd­nem európányi ország. Száz­milliónál több lakója kö­zött vannak, akik éppen csak hogy kezdenek kilábalni a kőkorszakból, náluk is töb­ben élnek félig, vagy egészen feudális viszonyok között, míg mások a kíméletlenül előretörő ipari társadalom előnyeit élvezik és valameny- nyien szenvednek annak hat­ványozottan jelentkező ártal­maitól. Itt, az öreg Európá­ban keveset tudunk erről a hatalmas területről, ráadásul az egy-két vagy több éve megismert, megtanult adatok már érvényüket vesztették, hiszen állandóan forr, alakul, változik a dzsungelek, nagy folyók, erotikus táncok ha­zája. Az ottani emberek éle­téről természetesen még eny- nyi ismeretünk sincs. Nos, ez utóbbi terén vala­mit pótolhatunk, ha megnéz­zük Carlos Diegues filmjét, egy szokványos vándorcir­kusz-történetet. Igaz, a tör­ténet szokványos, ám mégis több annál. Mert van benne a vándortársulathoz szegődő, a tengert, a világot látni vá­gyó falusi nincstelen, tánc­tudása mellett — ha a szűk­Nemzetközi koncert Pécsett Nyilvános koncerten mu­tatkoztak be a baranyai kö­zönségnek a nemzetközi if­júsági zenei tábor hallgatói, akik két héten át folytatják stúdiumaikat Pécsett. A Jeu- nesses Musicales (ifjú zene­barátok) szervezetének idei táborozásán mintegy húsz or­szágból százhatvan fiatal mu­zsikus vesz részt és jeles mű­vésztanárok irányításával fej­lesztik zenei képzettségüket. A tábor hangversenyeit be­építették Baranya nyári kul­turális programjába, módot adva arra, hogy a világ kü­lönböző tájairól összegyűlt muzsikáló fiatalok találkoz­hassanak a magyar közön­séggel. A mostani koncertek különleges környezetben — műemléki épületekben és képzőművészeti alkotások társaságában — hangzottak el. Pécsett a Széchenyi téri galéria barokk falai között csendült fel a muzsika; a kö­zönség egyúttal egy érdekes nemzetközi grafikai tárlatot is megtekinthetett a boltíves kiállítóteremben. Komlón a városhoz tartozó Mánia Ár­pád-kori templomabán léptek fel a zenei tábor tagjai; a középkori műemléki épület­ben a Munkácsy-díjas pécsi művészházaspár, Rétfalvi Sándor szobrászművész és R. Fürtös Ilona gobelintervező munkáiból rendeztek kiállí­tást. ség úgy hozza — a testét is áruba bocsátó „művésznő”, romantikus szerelem, a vég­telen utak egyikén születő kisgyerek, de ott vannak a mai brazil — jobb szó híján — valóság megdöbbentő kép­sorai is. Méghozzá, legalább­is innen, messziről úgy tűnik, hiteles az ábrázolás, ha talán nem is tökéletes. A vázlatos. Hosszú távra érvényesen mutatta meg annak idején Regős István Bűn című do­kumentumriportja a televí­zióban azt, hogy hogyan nem szalbad félre siklott életű fia­talokról filmet — bármit — készíteni. A „mű” ettől füg­getlenül jelent meg nyomta­tásban is, gondolom nem a pályatársak kapkodták el a könyvet. Dám László, a rá­dió szerkesztő-riportere semmi esetre sem sorakoz­hatott a kiadvány olvasói iközé. Ezt bizonyította lega­lábbis a Húszas stúdió mű­sorában 'immár másodszor elhangzott riportja Gyerek­nek gyereke címmel vasár­nap késő délután. Dám Lász­ló ugyanis nem felháborítani, hajmereszteni törekedett egy órába sűrített dokumentum- riportjával, hanem gondol­kodtatni, ami örvendetes. At­tól tudniillik még soha nem ment előbbre a világ, ha az indulatok ökölbe szoríttatták a kortárs szem- és fültanúk kezét. Dám — sajnos Tolna megyében kelt története — szívünkre és eszünkre apel­lálva szólt arról a gyerek­lányról, aki erős (kiskorúként lett anyává, majd szülőany­ja kezdeményezésére állami gondozottá, a nemszeretem unoka pedig a csecsemőott­hon lakójává. Apja pedig — garázdaságért — börtönlakó-. Vá. A riporter módszeresen tárta fel azt a családi mély- viilágat, amiből a gyerekllány kikerült, s amelyre emocio­nális rendezetlensége visz- szavezethető. Ügyiratok „szólaltak” meg, s amit a gyermek- és ifjúságvédelem, gyámügy fölöttébb bürokra­tikusnak, nehézkesnek, oly­ságot legtöbbször feledteti a jó színészi teljesítmény. Le­het, hogy a rendező kissé so­kat markolt, de munkája és a szereplők játéka minden­képpen jószándékú, sőt talán kevés is ez a jelző. A filmnek, sajnos, nálunk nincs közönségsikere. Pedig érdemes megnézni. —gy— kor személytelennek is bizo­nyuló tevékenységéről el­mondott, ugyancsak követeli a meggondolást. Nem vár­hatjuk azt a csodát, hogy egyszer csak, mintegy va­rázsütésre nullára fogy a veszélyeztetett, a szülők életvitele, nevelési alkalmat­lansága miatt tragikus hely­zetekbe kerülő gyerekek, fiatalok száma. Ez «az a realitás, amivel szembenézve összehangoltabban kellene végeznie társadalmunknak a gyermekvédelem munkáját. A kérdésre, amit ez a szi­kár riport föltett, nincs vá­lasz. Erzsiké a Gyivi javasla­ta ellenére kikerült az állami gondozásból, egy jó szándé­kú gyámügyes tanácsára férjhez ment kisfia apjához, aki mit sem változott. így ki tudhatja, hogy Ferike haza- lkerülhet-e az édesanyjához, aki ragaszkodik a csak újab­ban látogatott gyermekhez. De, akinek sorsát akkor lát­nák csak megnyugtatónak a gyermekvédelem szakembe­rei, ha örökbe fogadó szü­lőkhöz kerülne. Nem volt tehát happy end- je a több éven át készített doHcumentumriportnak, hi­szen főhőseinek huzamosabb ideig kell bizonyítaniuk, hogy a gyermeknevelésre al­kalmasak. Érettek, zilált családi «hátterük ellenére vál­tott életvitelük normálisra. Képesek arra a szülői fele­lősségvállalásra, aminek hí­ján ők az éflet perifériájára sodródtak. Hogy ez szomorú? Valóban >az, de talán nem reményte­len. Ezért kell gondolkodni mindazon, amit «hallottunk! — a — Könyv Út Oradourba A Das Reich (vagy 2.) SS- páncéloshadosztály felvonu­lása Normandiába 1944 júni­usában és a francia ellenál­lás — ez a könyv tartalma egy mondatban. A dokumen­tumokon, az egykori hírla­pokon és a kinyomtatott em­lékiratokon kívül az angol szerző szemtanúkkal is be­szélgetett: egykori francia ellenállókkal, angol komman­dócsapatok túlélőivel, sőt, a ma Nyugat-Németországban élő volt SS-tisztekkel is, akik rendelkezésére bocsátották belső használatra készített ezrednaplójukat. 1944 nyarán a Das Reich egységei mintegy 750 kilomé­terre állomásoztak a normán, diai partraszállás helyétől, a dél-franciaországi Montau- ban városában. A szövetsége­sek (és a partizánok) rombo­lási akciói már ekkorra meg­rongálták a vasúti összeköt­tetés vonalait, a partraszállás pillanatában pedig — a fran­cia forradalom tömeges nép­felkelésének mintájára — ez­rével gyülekeztek a francia maquisard-ok az ország szá­mos területén, a gyors győ. zelemnek vagy angol-ameri­kai ejtőernyős hadosztályok érkezésének reményében. Nem így történt... Kétségtelen kezdeti előnyt jelentett a szövetséges had­műveletek szempontjából, hogy a németek nem szállít­hatták vasúton, szakszóval: „tengelyen” harckocsijaikat a normandiai hídfőkhöz, hogy gyors ellentámadással a „ten­gerbe söpörjék” a partra- szállókat. Országutakon in­dultak a Waffen-SS, vagyis a „fegyveres SS” gépkocsi- és harckocsioszlopai. Itt-ott megtámadták őket a partizá­nok bátor, de rosszul fölfegy­verzett kis csapatai. Ezeken ez a félelmetes harci egység, másfél ezer járművével és mintegy 15 000 harcosával, egyszerűen átgázolt. Két na­gyobb szabású náci megtor­lásra is sor került. Az egyik­re Tulle városában, amely­nek ostromlott német helyőr­ségét az SS-oszlop mentette fel. Itt 99 férfit akasztottak fel erkélyekre és lámpava­sakra, szinte kivétel nélkül olyan békés polgárokat, akiknek a harcokhoz semmi közük sem volt, Oradour-sur- Glane esete még borzalma­sabb. Itt mintegy hatszáz férfit, asszonyt, gyermeket, sőt csecsemőt mészároltak le — minden provokáció nél­kül, mert a városka környé­kén nem is állt maquis-tábor. Hastings elsőként tárja föl pontosan e rémtett igazi hát­terét. A Das Reich végül ép­pen a kis partizánakciók so­ra és a véres megtorlások miatt ért késve Normandiá­ba; a kis francia csoportokat eltiporták ugyan, de mégis hozzájárultak a szövetsége­sek győzelméhez. Az SS gyil­kosai közül akkor senki sem fizetett életével a rémtette­kért ... Rádió Gondolkodtatni Szekszárdi Zenélő Nyár A Musica „Uborkaszezonról” szok­tunk beszélni a nyár ilyes­féle időszakában, de a július 16-i hangverseny egyáltalán nem ennek a nemtelen una­lomnak a jegyében zajlott le. Azt ugyan sajnáltuk, hogy az időjárás szeszélyessége miatt a rendezők — érthetően — nem merték kockáztatni az eredetileg szabad térre ígért előadást, a megyeházi udvar miliője nagy mértékben emelhette volna a szép pil­lanatok értékét. Ezek a kö­zépkori, illetve reneszánsz hangszerek „jól érezték volna magukat” a romkert atmosz­férájában, miként két évvel korábban a Tinódi kamara­Antiqua Hungarica hangversenyéről zenekar hasonló összetételű együttese. Az összehasonlítás így tehát kézenfekvő, azt azonban a Musica Antiqua Hungarica javára írhatjuk, hogy — jócskán kisebb lét­számú — apparátusuk eleve­nebb, közvetlenebb, életsze­rűbb muzsikálásra képes, mint a hasonlított. (Ugyan­ez az életszerűség azonban alapvetően hiányzott a pódiu­mon való mozgásukból, s így hallhatónak és láthatónak némileg groteszk kettőssége jött létre.) Hét muzsikust hallhattunk a márványterem emelvényé, ről: Arató Lászlót, Késmárky Györgyöt (ő egyúttal az együttes vezetője), Lőrinc Lászlót, Micsinyei Lászlót, Rudolf Andrást, Sohonyai Klárát, valamint a lanton közreműködő Király Pétert. Előadásukban kizárólag a barokk kort megelőző művek szerepeltek: Ponce, Newsidl- re, Spinacino, Phalése, At- taignant, Nörmiger, Ortiz, Heckel darabjai, valamint francia, olasz, német, lengyel és angol anonym szerzőké. A különleges hangszerekről is tegyünk említést (ezek lénye­gében a ma használatosak közvetlen vagy korábbi elő­dei) : a különböző blockflő­ték, zinkek, krummhornok népes családjáról, a tambu­rinról, fiduláról s így tovább számtalan változatig. Név szerint említsük Király Péter lantjátékát, amely kor­idéző erejű volt, Késmárky Györgynek pedig a kitűnő együttesvezetését dicsérjük. Amit időnként már-már so- kallunk, azt ezúttal határo­zottan hiányoltuk: a hangsze­rek, művek bővebb ismerte­tését, hisz most ugyancsak különleges világban jártunk! És talán a kicsit elfogódott hangulaton is oldani tudott volna, mert a hangzó anyag — amiként a közönség meleg tapsa is jelezte — pompás volt, egyszerre kellemes és míves: szép nyári estéhez il­lő. DOBAI TAMÄS Tévénapló Két születésnap Zádor Anna, kiváló művészettörténészünk 80 éves, s ezt a magas kort, ami igazán nem látszik meg rajta, ki­tűnő egészségben, töretlen munkakedvvel érte meg. A tv születésnapi köszöntőjében a volt tanítvány, Mojzer Miklós töltötte be a riporter tisztét, s szavaik nyomán egy munkában és eredményekben gazdag élet állomásai je­lentek meg előttünk, idézve egy egész kor jelentős tudó­sait. A sort Hekler Antal kezdte, s egész Péter Andrásig ért, akinek posztumusz müve, A trecento művészete, bár több évtizedes késéssel, de nemrég végül mégiscsak megjelent. S fontos szerepet kapott nemcsak a magyar művészettörténetben, hanem Zádor Anna életében is Fü- lep Lajos, akinek nevéhez a tudomány megújhodása fű­ződik, s akinek jelentőségét egyre nagyobbnak látjuk. Zádor Anna tudományos munkásságának középpont­jában Pollack Mihály működése áll, s vele együtt a ma­gyar klasszicizmus, amelynek igazi jelentőségét, az euró­pai művészetben is betöltött szerepét ő tárta fel elő­ször. Pollack egy korszakot reprezentál, s nevéhez fű­ződik egyebek között a szekszárdi megyeháza, s amint épp Zádor Anna mutatta ki, a tengelici volt Csapó-kas­tély építése is. A szekszárdi megyeháza fontosságát jel­lemezték Zádor Anna szép szavai: „Újszerűnek, sajátos­nak és ugyanakkor rendkívül jólesően hazainak érezzük, nincsenek rokonai az európai klasszicizmus emléktárá­ban”. Tudományos munkássága mellett épp olyan fontos pe­dagógiai tevékenysége, hisz elsősorban Fülep Lajos jó­voltából nemzedékek sorát nevelhette, s Zádor Annának is része van abban, hogy egyre több kitűnően képzett fia­tal művészettörténész dolgozik jelenleg. Zádor Anna Pollack-kutatásai idején gyakran megfor­dult a megyében s a levéltárban számos addig ismeret­len dokumentumot talált Pollack működésével kapcsolat­ban. A másik mestert, Forrai Miklóst, akinek most ünne­peltük 70. születésnapját, a kegyelet vezette többször is a megyébe, hogy végigjárja Liszt Ferenc nyomait. Érdemei a magyar zeneművészetben elévülhetetlenek, s a születésnapi beszélgetés hűségesen követte ennek a szép művészpályának minden eddigi lényeges állomását, a Forrai kamarakórustól a budapesti kórus élén eltöltött harminc esztendőig, felelevenítve feleségének, Gyurko- vits Máriának felejthetetlen művészetét is. Amire a be­szélgetés során nem kerülhetett szó, a Liszt Ferenc Tár­saság, mi ezzel egészítjük ki. A társaság létrejötte és ma is eleven tevékenysége For­rai Miklós személyes érdeme. Lisztnek ma is adósai va­gyunk, hisz még mindig kerülnek elő ismeretlen mü­vek a gazdag hagyatékból, az pedig Forrai Miklós érde- - me, hogy világsikerre vitte Krisztus című oratóriumát, aminek lemezfelvétele több nemzetközi díjat is kapott. A társaság azonban nemcsak Liszt műveinek népszerűsíté­sét segíti elő, hűséges ápolója magának a Liszt-kultusz­nak, s része van abban is, hogy Borsos Miklós szekszár­di szobra vagy Farkas Pál Liszt-érme elkészülhetett. Forrai Miklós a társaság nevében maga avatta fel a szekszárdi szobrot, s a Liszt-kultusz ébrentartása, ápo­lása elsősorban személyes érdeme. Évtizedeken át, mint karmester állt a magyar zeneművészet szolgálatában, el­méleti munkássága is jelentős, most pedig a Liszt Társa­ság élén dolgozik Lisztért és a magyar zene hírnevéért. Cs. L. Változatosan, célratörően Nem hiszem, hogy újat mondok azzal, hogy a televí­zióban vasárnap esténként jelenkező, A Hét műsorának igen széles nézőközönsége van, mely egyértelműen az el­ismerés jegyeként fogható fel. Érthető is, hiszen a ked­velt politikai műsor igen sokrétű, soha nem érdektelen, nem emlékezem, hogy valaha is belekerült volna egyet­len erőltetett riport. A munkatársak — itthon élő ripor­terek és a külföldi eseményekről beszámoló tudósítók is — rendre teszik az asztalra, és elénk a képernyőre a jobbnál-jobb, elemző és célratörő anyagokat. Hogy mivel magyarázható ez? Részben találgatni tu­dok, de mindenképp meggyőződésem, hogy tippjeim kö­zött igencsak akadnak találatok. Kezdem magával a fő- szerkesztő, Hajdú János személyével, aki — a legtöbb né­zőnek tetsző udvariassággal közelít hozzánk, s nyer meg bennünket — meghatározza a műsort, igényességet „kö­telez” munkatársaira, s ahogyan az ő kezéből sem, kol­legáiéból sem kerül ki fércmű, a nézőket felnőtt és tá­jékozott partnernek tekintik, viszont, ha szükségét látják, egy-egy ügy kapcsán alap-magyarázattal szolgálnak. A vasárnap esti A Hét műsorvezetője Kondor Katalin volt, aki férfi-műsorvezető társai mellett is kitűnően meg­állja a helyét (ez persze nem különösebb elismerés, ha­nem tény!). A szokásos külpolitikai összeállítás — forró- drót-korszerűsítése, a nicaraguai események, a salvadori államfő európai útja, a kambodzsai elnök látogatása Moszkvában, megemlékezés a népi Lengyelország megala­kulásáról, a Hitler elleni merénylet 40. évfordulója, az iszlám konferencia, az angliai sztrájkok, az új francia kormány, Ferraro asszony, az amerikai demokraták alel- nökjelöltje, — sokszínűsége, összefoglaló jellege mindig megragad, de ugyanúgy az utána következő több itthoni riport is, például az építőanyag, a szerelvények beszerzési nehézségeiről. Tehát a jó középkorúnak — netán idősnek — számító műsor színvonala kárára nem változott, ahogyan az más összeállításoknál lenni szokott. Inkább még javult, s ezért töltenek oly sokan hasznos órát vasárnaponként este a képernyő előtt. —hm—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents