Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-21 / 170. szám

1984. július 21. ( TOLNA \ IO ‘NÉPÚJSÁG IRODALOM arminc éve hányszor ült kerékpárom vázára, hogy elinduljunk a vasút menti utcából a Sió partjára dűlő földünkre kukoricát kapálni, répát, má­kot egyelni. A tizenhárom éves D. Eszternek, aki fej­lett, vörös hajú, szeplős arcú lány volt, kellemetlen ülés esett a fémvázon. Feszengett is eleget, hányszor korhol­tam: „Ha izegsz-mozogsz, a Sióban találjuk magun­kat! .. ” Ilyenkor meggörbedt, mint a cirmos cica, amit ma­gukkal hoztak Tévéiről, egy­kori hazájukból. Bátyja Ró­kus, ugyancsak szekszárdi gazdáknál dolgozott. Férfias munkát végzett, erdőt irtott, szőlő alá rigolírozott, kaszált, ami éppen adódott. Vele előbb ismerkedtem meg. „Ma­gyar szót” jött tanulni „cse- regyerek”-ként Szekszárdra, ami annyit jelentett, hogy egy városi gyerek az ő apjánál volt ugyanekkor „német szót” gyakorolni. Rókus ennek kö­szönhette, hogy a betelepülés után könnyen megértette ma­gát a városiakkal, noha a gazdák elsősorban azzal tö­rődtek, miként forgatja a szerszámot. Az meg nem volt probléma se Rókusnál, se társainál. _ S most, hogy megszólít az őszülő, erőteljes asszony a szekszárdi áruházban, csak pislogok, ö lenne az a vihán- coló kislány, aki meghívott az első szüreti bálba, amit 1947 -ben tartottak az újvárosi gazdakörben? — Mit vásárol? Zavaromban csak ez a szokványkérdés jutott eszem­be. 0 pedig mintha tegnap köszöntünk volna el egymás­tól, olyan természetességgel mosolyog, kimutatva dülön­gélő fogainak sorát. — Tudod, van szőlőm, az uram Johann eladta a bort, és én vásárol a lánynak sta- firunk. Magyarul körülbelül így hangzanék: „Tudod, van sző­lőnk, az uram János, eladta a bort, és most vásárolok a lányomnak kelengyét. Nem kis szemrehányással a hang­jában hozzátette: — Mér nem szeretsz Esz­ter? Hát akkor? Miért magáz? Sok év után ilyen döcög­ve kezdődött a találkozá­sunk. Ami azzal folytató­dott, hogy Eszter meghívott hozzájuk. A szekszárdi Elő­hegyen laknak, nem messze Babits Mihály őseinek sző­lejétől, ahol a költő regé­nyének, a „Halálfiai”-nak a cselekménye indul, s ahol most is áll Cenci néni vas­keresztje. Ahová a költő gyerekkorában kátyús szur­dokon kapaszkodott fel a szüreti hordókkal megterhelt szekér. Ma betonútja van. Eszter busszal jár dolgozni a Patyolatba, Johann a bor­kombinátba, fia a tejüzem­be. Lánya pedig tanulni a tanítóképzőbe. S hogy ural­kodnak a több szintes lakó­házak, az új villák a repe­dező falú, földbe süppedt dzsentri présházak fölött, amelyekben egykor, mint Babits írja: „...nem kisebb dolog kavargott a bor gőzé­ben, mint Magyarország sor­sa!.. .” Ma, száz évvel ké­sőbb. mi kavarog, erjed az új villákban? Történetesen Eszterékében ? — Gond az van, pénz sok kell — sóhajt Eszter. — Stafirung kell, a lány nem férjezik ... „Nem alkar férjhez menni” — fogalmazom újra, de azt a rosszallást, ami a hangjá­ból felcsendül, nehéz lenne visszaadni. • A „bűnös” lány, Henrietta nyúlánk, fekete hajú, mint az apja, legörbülő, duzzadt aj­László Lajos: Nemcsak must erjed az Előhegyen* kát Esztertől örökölte. Fel­néz az újságból. — A képző után tovább­megyek — jelenti ki. — Te ... te ... mit akarsz te! Tedd le az újság, nem látsz, hogy vendég fan?! Henrietta összehajtja az új­ságot. — Miért? Játékból is tanár néni voltam, tudjátok, hogy nem akarok veszkődni a ki­csinyekkel. Johann, a szűkszavú apa, aki jobban beszól magyarul, mint Eszter, megjegyzi: — Ach! Hiszed te azt! eszengek, kellemetlen ez a családi vita, s ak­kor még nem tudom, mennyire részese leszek a továbbiakban. Inkább az érdekelne, mi történt Eszter­rel, mióta a kerékpárom vá­zán ült. — Nem értékes ... De azért elmondja, pajtá­ban, romos házakban laktak, négy vagy öt vizes falú épü­letet renováltak, végül ezt építették. Négyszobás. Sze­rintem több mint egy milliót ér. Vagyis: milliomosok. — Ahogy vesszük — nevet Johann. — A régi házunk is négyszobás volt. És az istálló, meg a pajta teteje magasabb volt, mint a lakóházé. De hol van az már? — Ez a ház mennyi ideig épült ? — Három hónapig. — Előbb is elkészült volna — fordítom Eszter szavait magyarosabbra —, csak nem volt pala, arra vártunk két hétig. Falubeli kőművesek, ácsok, szerelők dolgoztak ná­lunk. Az iparosok szülei ve­lünk együtt adták a segéd­munkát. Megettünk két disz­nót, naponta elfogyott egy láda sör... — Három disznó volt — igazítja Johann. — Fertig után vágtunk még egyet. Nem emlékszel? És még négy láda sör, kis hordó bor, fel­írva minden. Megszólal a kapucsengő, Johan kimegy, azalatt Hen­rietta hozzám hajol. Ismerős a pécsi főiskolán? Lenne esélyem, hogy felve­gyenek? El akarok menni innen. Ezt keményen, két­ségbeesetten mondja. Belép a vörös hajú, szeplős fiatal­ember, szürke öltönyben, vi­lágos ingben, fényes cipő­ben. — ö Péter — mutatja be Eszter — üzemmérnök. Henrietta a táskájában babrál, aztán kimegy. Anyja utánanéz. — Mutti!... Péter elengedi anyja ke­zét, rám pillant, én rá. Isme­rős. Lassan éled bennem a kép. A megyei művelődési központban láttam. A kis- szobában vártam valakire, a szomszéd teremben német kó­rus próbált, ő meg egy barna hajú lánnyal beszélgetett, akit be is mutatott, mint menyasszonyát. — Igen, igen — helyesel Eszter, mikor említem a ta­lálkozást. — Pesti lány. Majd megszokja itten, nekünk is nehéz volt. Mikor elmegyünk autóval a falunk mellett, va­lami átfut rajtam, amitől megborzongok. A fia, aki köztünk áll, megszólal: — Az a falu engem nem érdekel. — Ez egy jó fiú — moso­lyog Eszter. — Az a lány, az kalandvágyó. — Én megértem a húgo­mat — mondja Péter, mikor az autóbusz-megállóhoz me­gyünk. — Csak attól tartok, hogy baj lesz, ha sokáig truccol anyámmal. A Mutti akaratos. És szomorkásán hozzáteszi: — Nagyon ra­gaszkodik Henniihez, szinte nem is értem sokszor. Bár... űvösödni kezd, pedig « nagyon meleg őszi nap volt ez. A présházak- han rohamos forrásnak indult a must. Már talán le is fejtették a bort Eszterék, amikor csen­gettek az ajtómon. A küszöbön Henrietta állt világoskék felöltőjében. Ke­zében szatyrot lóbált. Hét végi takarítást végez­tem, a porszívó csövét ügye­sen átlépte, és telepedett az egyik fotelba, ami a kanapé mellett áll, intettem: vesse le a kabátját. — Nem maradok sokáig, csak kigombolom — mondta elpirulva. Benyúlt a szatyor­ba, és egy üveg piros, bort tett az asztalra. — Egy kis hazai. Most én jöttem zavarba, hiszen náluk alig váltottunk néhány szót. És most aján­dékot hoz. Mi a célja egyál­talán, hogyan került ide ilyen hirtelen? — Segíthetnék valamiben? — Nahát, ez az — bólin­tott hálásan és nézett rám. — Említettem már, hogy sze­retnék bejutni a főiskolára, a német szakra. Segítene ne­kem? Kitűnő voltam tavaly, de... Nagyon drukkolok, hát­ha nem leszek képes egy szót se kinyögni a vizsgán. — Ugye tudja, hogy ezzel beleavatkozom az életükbe? És ha nem úgy sikerül, ahogy szeretné? Henrietta szeme eseng. — Segítsen! Kapkodva begombolta a kabátját, és az ajtó felé in­dult. — A csomag — szóltam utána. Felkapta a szatyrot, mel­léhez szorította, a karórájá­ra pillantott. — Az iskolából léptem meg, még visszaérek az utol­só órára, ha elkapom a déli buszt — hebegte. Szégyenlem, de elfelejtet­tem az ügyet. Nem is szere­tem a közbenjárást, meg úgy gondoltam, a jó tanuló lány (ha igazat mondott) felesle­gesen aggódik. Inkább a szü­lői ellenkezést tartottam szo­morúnak. Nyáron csörgött a telefon a lakásomon, kásás hang je­lentkezett. .. — ... Szóval fölvettek. Képzelje, húsz pontot szerez­tem, hitte volna? Most már csak az a baj... elnézést, majd újból hívom, bedobok egy kétforintost, szóval kö­szönöm, de... Tíz perc múlva: — Henni vagyok megint. .. — örvendek — makogtam —, akkor ősszel jön Pécsre, ugye?! — Nem... Azért is hív­tam, hogy mit csináljak, mert Szegedre vettek föl az egyetemre, a német szakra. Elmenjek? — Ez még jobb. örülök, hogy... Türelmetlenül közbevágott. — Menjek? Erre válaszol­jon ! Ha... Zúgás, kattogás, távolról még hallom a hangját, de már nem értem, mit mond. Egyik októberi estén a könyveimet rendezgettem, amikor beszól a feleségem: — Telefon! Végigmér és epésen hozzá­teszi : — Egy nő keres, de a ne­vét nem hajlandó elárulni. Eszter volt. Valahogy meg­tudta, hogy a lányával tanul­mányi ügyben „kapcsolatban állok”. Panaszkodott, hogy elhagyta őket Henri. És mi­kor jöhetnek értem kocsival, mert beszélnem kellene Hen­rivel. Egyedül rám hallgat. Elutasítóan hebegtem, mire ő is kapkodó szemrehányás­sal felelt és lecsapta a kagy­lót. Feleségem kijött az elő­szobába, és csipkelődve meg­jegyezte: — Szakítottatok?! — Csúnya tőled, hogy hall- gatódzol — botlottam meg a szőnyegben, aztán vissza­mentem a szobába a köny­veim közé. Szegény Henni. Megláto­gatják majd nélkülem is. Persze hogy meg. Ha a kér­lelő ígérgetés nem használ, esetleg megszidják őt, de az elemózsiás csomagot azért otthagyják. A jó szülők a té­kozló gyerekről is gondos­kodnak. Majd megjön az esze! És ha megtér, nagy la­komával fogadják, s úgy a szívükre ölelik, hogy akár meg is fulladhat. Megint raj­takaptam magam, hogy az üggyel foglalkozom. S képze­letben már ott is voltam a D. család udvarán. A ház előtt Diesel-Volks- wagen, a legújabb „kiadás”, a ház mögött téglasorok, ge­rendák. Eszter jókedvűen jön elém, megölel. „Henni menyasszony, nem hiába vett stafirung, karácsonykor je­gyezte de a Michael, tudod, mikor hazajött a lány... írta levél az egyetem, hogy nem megy vissza. De nem ám. Michael agronómus. Hennit beteszi könyvelő, ebből a tég­lából akarunk épít, de most már nem kell, mert a fiú, tu­dod a Peter, elpucol Pest, az a nő, a meny, visszacsábít magát, majd megtud, mit je­lent a szülő, albérlet, de a fiú konok, csak menjen, du bist ein Ochs, majd jönnél te...! szter megsímogatja őszes vörös haját, mert már daueroltat. „Egy kis bor kínállak...” „Nem, megyek — mondom —, gratulálok Henninek, is­meretlenül is Michaelnak, főleg neked, mert te gon­dos anya vagy, és az anyák jobban szeretik a lányu­kat. mint a fiúkat vagy a menyüket”. Eszter bólogat: „Jaja, így van a rendje, most az a gond. mit csinálunk a tégla meg a gerenda, az épí­tőanyag. eh. ha nem veszik mer építünk nyaraló Dom- boriban. kiadjuk az IBUSZ, a nénz Hennié. mert jó lány, tudsz. Eszter szeret”. ..Hogy­ne, hiszen van ióléti szeretet is. ami elzsírosítia az észt. a szívet. Jön majd az unoka, természetesen ő is megkapja a maffa szeretet-zsíradagját, és ... Eh. fáj a fejem!” S ez már nem kéozelgés, de valóság. D.-ék háza mö­gött téglasorok. gerendák, felstószolva a niros oalatető. Főztél- őszes vörös haiát szél borzolja, kötényét leszorítja, mint kislány korában. — El­ment — sóhajt —. itt ez a sok anvag és elment. A Pe­ter azt hisz. hogv 6 éDÍt, meg­vesz a sok anyag, és most gondol egyet, hőgy őneki jobb Pesten, pedig a felesig maradsz, csak ő akar. mert itt. semmire se int. ott a Mec­hanikai Labor Művek vagy mi a csoda mérnök. De én nem öriitsz. most mi ittt ma­radsz ketten. Johann nyugdíj, és akkor? Mondsz. mi lesz? Peter mondsz, mi is men­jünk. de én oda soha, ez az én házam, ilven soha nem építsz nekem itt jó. de egye­dül Johanna!, egyedül, ők meg ott. Henni meg amott, mondsz. mit tehetsz? „Eszter, emlékszel a bicik­lire? Hogy féltél akkor, hogy beleesünk a Sióba! Eszter, ne félj, még majd együtt lesztek!” Ilyesmiket dadogtam, de nem voltam őszinte. Én örül­tem. • Részlet a szerző Jégszikrák című, a Népszava Lap- és Könyvkiadó Vállalat gondozásá ban most megjelent kötetéből. Oláh Zoltán: * Levél Andynak Már napok óta csak remegő szirmokat hajt és hullajt ereimben az ezeréves félelem, porgallérú utakat morzsoló esőkkel mormolom: látnom kell még apró virágok pillantásait őrző arcodon mosolyod. Hófehér madárraj körözi esténként az alkony hervadó rózsájára merülő árvaságom. Oly messze vagy! Egyedül járok reggelenként harmatot pityergő réteket, egyedül bóklászom nyugalmat ejtő fák alatt. Hiányod miatt tüntetnek bennem a türelmet tépő idegek. Oly messze vagy, s hogy szeretlek; földöntúlinak tűnik már minden távolság. Szeretlek, s látod, az árnyékoddal pihenő falak is csak rád várnak. Gerjenben szervezett iskolát Petőfi „első tanító”-ja Amikor százharmincöt éve a segesvári csatatéren telje­sültek a váteszi szavak s a fújó paripák otthagyták halá­los nyomaikat, legendák, mendemondák és néha igaz történetek ezrei keltek szárnyra: mindenki azt hit­te, ez az egyetlen homályos pont, a megfejthetetlen vég. Al- és műpetőfik százai ter­mettek évtizedeken át, míg­nem Reviczky Gyula Petőfi él! című versében megtalálta az igazi megoldást. Ma, Hat­vány Lajos nagyszabású, ösz- szegző és kritikus műve után, már szinte mindenki úgy ér­zi nem is lehet semmit hoz­zátenni a költő életrajzához. 1881-ben, a Tolnamegyei Közlöny társszerkesztője, Eötvös K. Lajos még aligha hihette így, hiszen többször is sürgette Petőfi egykori ta­nítóját, vesse papírra emlé­keit. Hatvány Lajos, aki lé­nyegében ezt a visszatekin­tést ismerte meg, már a Pes­ti Hírlap hasábjairól böngész­hette elő a levelet, mert a hajdani élelmes szerkesztők egyszerűen kiollózták a Tol­namegyei Közlöny 1881. ápri­lis 3-i közleményét. Azonban, mint minden átvétel, ez is el­sikkasztott valamicskét az eredetiből, némi túlzással azt mondhatnánk, a lényeget. Ujlaky István, a levél író­ja, élete nagyobbik felében Gerjenben szervezett iskolát, majd a falu lelkésze lett, sze­rényen így emlékezett: „Ked­ves öcsém! Bár életkorom mély télszakában megtört ke­déllyel s elsimult emlékezet­tel legyek is: mindazáltal öreg nehéz kezemmel meg­próbálok hozzád az annyiszor sürgetett ügyben írni — Pe­tőfiről (. . .) Szabadszállásra az akkori idő szokása szerint 1830. ta­vaszán Gergely-napra men­tem ki iskola rectornak, hol az alsó gymnasialis osztályo­kat kellene tanítanom. (. . .) Ugyanazon időben a szabad­szállási vendégfogadót bérel­te ki Petőfinek atyja — csa­ládi nevén Petrovics — Kis- kunféiegyházáról, hol szinte jó hírben álló bérlő volt. (...) Utánam ő nem sokára Szabdszállásra tévén át laká­sát engem felkért, hogy Sán­dor fiát, ki Kecskeméten ta­nul s kit költségkímélés te­kintetéből szeretne hazahoz­ni, tanítanám; melyre én ajánlkozván, iskolámba a gyermeket befogadtam s mi­vel korához képest mélyebb tudományra volt fogva: én őt tanítványaim legkisebb osz­tályába soroztam, hol többen voltak nála jelesebbek. A gyermek szelíd magavi­seletű, de kissé nyakas önfe­jű, minden nagyobb vétség nélkül, magába vonuló, köze­ledni egy tanulótársaival sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábá­hoz vonva, minden vágy nél­kül nézte társai vígságát és felszólításomra: »eredj Sán­dor, játsszál te is« »nem sze- retek«-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerül­te a szomszéd és utczagyer- mekeket. Bár tanuló nem volt a legjobb, de erkölcse soha­sem adott okot kemény fed­désre”. Mindezt a Pesti Hírlap is gondosan átvette, s így jog­gal kérdhetné bárki, miért nevezhetjük Ujlaky Istvánt Petőfi első tanítójának, ami­kor ő maga leírta, hozzá már Kecskemétről jött? Azért, amit a fővárosi lap már nem vett át, s ami a levélhez fű­zött néhány soros szerkesz­tői megjegyzésből derül ki. Itt nemcsak azt tudjuk meg, hogy a majdani költőt tár­sai „gondoló” megneve­zéssel illették, hanem az is, hogy Ujlaky volt az a taní­tó, „kitől többek között az ő jellegzetes szép írását is el­sajátította” azaz, aki a gir- be-gurba ákombákomokból kalligráfiát varázsolt a jól hegyezett lúdtoll barázdáiba. S aki ma a Petőfi-kéziratok szépségén elámul, gondoljon néhány másodpercre Ujlaky Istvánra. Még akkor is, ha azt az írást tartalommal már a jö­vendő legendák költője töl­tötte meg ... Dr. Töttős Gábor Szarka József: Születésnapomra „Ez volt a harmincadik évem az ég alatt.” (DYLAN THOMAS) Madárhurkolta-fény c sörrent, szél futott, járatot vert az erdő falán, magába vonult a város. Anyám hamvadó szemei visszafogadtak egy távoli hajnalt, mosolya égbe görbült, mondta; ez volt a huszonötödik éved fiam. Egy pillanatra éreztem; tenyeremben a Nap, egy pillanatra felkelt a földről a fű, egy pillanatra becsukódtak a völgyek. Nem lettem bölcs, a fákat szeretem csak, bogarak léptét. Látom az embert, ha reggel az arcomba nézek, szemek vizét, és tűzköveit, a szájat. Ez volt a huszonötödik évem tehát, — szétpattanó esőcseppből fény; idesugarasodtam egy apró asszonyból, lágy lobbanásnak, ha indul a nappal. Vállamon lehet köpeny az eszme, rohadhat zsebemben öklöm, vézna testemen átitatódhat a tenger, létidőm már ott mocorog a többi szemében... Tiéd vagyok örökre élet!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents