Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
1984. július 21. NÉPÚJSÁG 11 Heitler László képei Heitler László, a Pápán élő festőművész, aki több művészettörténeti könyv szerzője is, június 15-én a pápai helytörténeti múzeum galériájában mutatja be festményeit. A kiállítás augusztus 20-ig látható, majd a balatonfüredi Balatoni Galériában mutatják be, ahol szeptember 930 között tekinthető meg a kiállítás. Ezután a soproni Festőteremben ínutatkozik be Heitler László, ahol október 28-tól november 25-ig állítják ki munkáit. Képeink Heitler László alkotásaiból mutatnak be néhányat. Csárda Bakonyi betlehemesek Mottl Román festményei előtt örvendetes, hogy az utóbbi években fokozódik a külföldön élő magyar festők, szobrászok itthoni bemutatkozása. Kiemelkedő példája volt ennek a „Tisztelet a szülőföldnek” című gyűjteményes műcsarnoki kiállítás, de számos jelentkezéssel találkozunk az ország több városában is. Ez a kapcsolat növekvően váiltozó. A hajdúböszörményi nemzetközi nyári művésztelepen az idén is részt vesznek Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Romániában, Sovjetunióban élő magyar festők, grafikusok, szobrászok — hasonlóan a nagyatádi, siklósi szobrász-szimpozionokon. Mindez ma már természetes, hozzátartozik kulturális életünk új távlataihoz, művészeti értékeink ápolásához, közkinccsé tételéhez. A külföldön élő André Kertész fotóit a Vigadó Galéria mutatta be. Az Ausztráliában élő Orbán Dezső, a Nyolcak utolsó alkotója retrospektív kiállításon vendégeskedik a Magyar Nemzeti Galériában, miközben hír érkezett magas ausztrál kitüntetéséről, melyet századik születésnapján kapott. Ennek a természetes és állandósuló áramlásnak a jegyében láthatjuk legújabban Mottl Román romániai magyar festőművész alkotásait Kazincbarcikán. A nálunk egyelőre kevésbé ismert művész Nagyváradon született 1921-ben, tanulmányait a budapesti iparművészeti főiskolán végezte, s jelenleg szülővárosában él és alkot. A művészeti népi iskolának 1949-től tanára. Műveit bemutatták Szófiában, Berlinben, Bukarestben, önálló kiállítása nyílt az elmúlt évtizedekben többször is Nagyváradon, továbbá Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Nagyszalontán, Székelyhidon, Szatmár- ban és hazánkban Martonváráson, Karcagon. Akvarellképeinek elegáns könnyedségét, motívumgyűjtő odaadását, hiánytalan szakmai felkészültségét messzemenően elismerve a román kritika, többek között Ion Pacea, Jack Brutaru, Teodor Cristan Liviu Borcea. Bálint Tibor azt emeli ki, hogy „Mottl Román mélyen benne gyökerezik a népéletben, a népsorsban, egyformán ismeri a bihari parasztot és a máramarosi vásárosokat, akiknek tárgyai gyakran szolgálnak akvarellljei hátteréül”. Ez az a biztos talaj, mely lendíti minden tájra; arcra, szépségre figyelő művészetét. Szorgalma ötvöződik nemcsak tehetségével, hanem fürge szellemiségével, humánumával. így a bravúros ecsetjárás emberi mélységet tükröz, festői esztétikumot, mindig szolidaritást és távlatot. Festői tevékenysége mellett fontos néprajzi, művelődés- történeti gyűjteményt is szerkesztett. Múzeum otthona köz- kincs. Losonci Miklós Fél évszázados művészi pálya Az orgonaművészet varázslója Az idő csak törékeny alakját hajlította meg. Művészi és emberi magatartásában pontosságot, fegyelmet parancsoló egyénisége azonban fél évszázad óta egyenletesen szigorú kritikusa, biztos kezű irányítója, sugárzó katalizátora zenei életünk egy igen jelentős részének. Pécsi Sebestyén, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyetemi tanára, a magyar orgonaművészet nagy doyenje, művészi pályafutásának ötvenedik évfordulójához érkezett. De csaknem ugyanennyi ideje áll a hazai zenepedagógia szolgálatában is, hiszen művészi és pedagógiai tevékenységét — miként Kodály Zoltán tanítványainak többsége — mindig is elválaszthatatlannak tartotta. Nincs is a mai magyar orgonisták fiatalabbja és közép- nemzedéke sorában olyan előadó, aki ne Pécsi Sebestyén tanár úr útmutatásával sajátította volna el a fejedelmi hangszer titkait, megszólaltatásának művészetét, sőt a zeneszerzés, az összhangzattan, az ellenpont, a zenei szerkesztés tudományát. — Ezernél is több tanítványom él a világ minden táján, akik nemzetközi viszonylatban is jelentős orgonisták, zeneszerzők lettek, már nem is emlékszem mindegyikükre, — tűnődik el a hetvennégy éves mester. — Néha emlékeztet valaki, javakorabeli, itthon vagy külföldön élő művész, komponista, hogy egykor én javítgattam — Kodály afféle tanársegédjeként — az ő dolgozatát. Mert Kodály Zoltán már akkor maga mellé vett, amikor még magam is a növendéke voltam. — Ügy tudom, tanár úr, karnagyként, illetve zeneszerzőként kezdte pályáját. — Karnagyi oklevelem 1933-ból datálódik, tehát valójában tavaly volt ötvenéves évfordulója hivatalos művészi pályámnak, ezért kaptam meg akkor a második aranydiplomát. Az első 1980-ból az esztergomi tanítóképzőtől való, ahol 1930-ban végeztem. Nagyon megható volt, amikor az egykori harminchatos létszámú osztályból harmincán újra találkoztunk ... Zeneszerzőként először 1938-ban mutatkoztam be az István király című szimfonikus költeményemmel, majd egy dalciklussal, a Bánatos órák című művel Ady verseire, amellyel 1942-ben pályadíjat nyertem. Orgonistaként 1934- ben kezdtem pályát. — Fél évszázados orgonaművészi tevékenységet szinte lehetetlen áttekinteni. Valamiféle szintézis, összegzés talán mégis kialakul a művészetben az idők folyamán ... — Azt hiszem, nagyon szerencsés ember voltam: azzal kereshettem a kenyeremet, ami a kedvtelésem is volt. Nagyon szerettem koncertezni is, tanítani is, és pályám eléggé egyenletes volt. Megfordultam Európa minden jelentős zenei centrumában, koncertjeim száma jóval meghaladja az ezret, és a legrangosabb fesztiváloknak voltam vissza-visszatérő vendége. Számos dicsérő kritikát kaptam, az egyik olasz kritikus pedig — túlfűtött temperamentumának megfelelően — egyenesen az orgonaművészet varázslójának nevezett. Az már szinte természetes, hogy tapasztalataimat igyekeztem minden módon átadni másoknak is. Több szakkönyvet írtam az orgonáról, az orgonatanítás módszertanáról, orgonaiskolám pedig már ötödik kiadásban jelent meg. És igen sok magyar művet mutattam be itthon és külföldön, s ezért kitüntetést kaptam a zenei alaptól. Több éven keresztül számos hangversenysorozatban játszottam végig Bach, Liszt, C. Franck műveit, bemutattam Hindemith, Messiaen jó néhány kompozícióját. Tanítványaimnak pedig elsősorban mindig a stílushű orgonálást tanítottam, s ezt az elvet képviseltem a zenei versenyeken is, ahova gyakran meghívtak zsűritagnak. El kell azonban mondanom, hogy művészi és emberi sikereimben, kiegyensúlyozott életem örömeiben jelentős része volt mindig feleségemnek, Wemer Máriának, aki énekművészként érdemes művészi kitüntetést kapott, s nem csak művészi vonatkozásban inspirált mindig, de olyan harmonikus családi légkört teremtett számomra, fiaink számára, amelyben mindig nyugodtan, eredményesen tudtam dolgozni... Szomory György Degas mííueszetéröl Degas neve, művészete sokakban a tüllszoknyás, spiccelő, táncoló balerinás képekkel kapcsolódik össze. Valóban Degas sokszor választja témájául a baletttáncosok és a színház világát, ahol különös távlatokban, különös rövidülésekben és szokatlan fényhatásokban jelenik meg az emberi test. Aktjainak (fésülködő, mosakodó nők) testtartása sem természetes, tagjaikat görcsbe szorítja a nehéz mozdulat. Semmiképpen nem bele- magyarázás — írja egyik méltatója —, ha műveiben meglátjuk annak az újfajta komponálásnak, a váratlan látószögeknek előérzetét, melyeket sok évvel később a fényképezés és a film ab kalmazott. Jean Cocteau pedig Műhelytitok című művében jegyzi meg: „Ismerek De- gastól olyan fényképeket, amelyeket ő maga nagyított és egyenesen rájuk rajzolt pasztellel, mert bámulatba ejtette a kivágás, a rövidülés, az előterek torzulása. Edgar Degas 150 éve, 1834. július 19-én született Párizsban. Az impresszionista festészet vonulatába sorolják művészetét, noha sok mindenben különbözött az impresszionistáktól. Ingres követője, csodálója volt. Első képei szigorúan rajzos, klasz- szicista művészetről tanúskodnak. A szín csak később kap szerepet nála. „Én a vonal koloristája vagyok” — vallotta. S a szín valóban nem olyan lényeges nála, mint a többi impresszionistánál. „Festményei hosszú időn át csak színezett rajzok voltak” — állapítják meg róla. Később azonban tágabb teret talál a szín számára. A szín mozgalmassá teszi a test felszínét, fénnyel szövi át a táncosnők habkönnyű tüilszoknyáját, és végül is a XIX. század végének legragyogóbb varázslatához vezet. Amikor Degas mégjob- ban ki akarta emelni a mozdulat kifejező erejét, átlépett a szobrászat területére. Lovai, táncosnői valóságos arabeszkekké váltak a térben, és a táncosnő meg a ló mozdulatának hasonlósága, ahogyan egyforma idegességgel feszítik meg a lábukat, könyörtelen és kitartó megfigyelésre vall. Degas már az első, 1874-es impresszionista kiállításon részt vett, s az impresszionistákkal állított ki akkor is, amikor ez a részvétel állás- foglalást jelentett. Mégis Degast nem annyira technikája kapcsolja az impresszionizmushoz, mint szellemi beállítottsága. K. M. A végszóra várva Nő színházi látcsővel Pécsi Sebestyén az orgonánál
