Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
^irtfePÜJSÄG 1984. július 21. Fürdőéletünk Űtban a vízi biztonság megszerzése (elé, a tamási strandon Nehéz elkezdeni, vagy legalábbis kockázatos. Egy héttel azelőtt, hogy e cikk megírására az írógép elé üílt- tem volna, rekkenő hőségben támolyogtunk és a fürdőkben, strandokon meg sem lehetett mozdulni a hűs vízre áhító tömegtől. Ebben a pillanatban a gyapjúpulóvert is el lehetne viselni, és eszembe se jut szellőztetni, mert kívülről csak a hideg jön be. Meteorológus legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy amikor ezek a sorok megjelennek, zsúfoltak lesznek-e fürdőink, vagy konganak az ürességtől... Amitől függetlenül fürdőéletünk persze van és nem is kell szégyenkezni vele. Magunk teremtettük. Vagyunk néhányan, akik még jól emlékszünk az egykor volt KISZ-sátortábor mellett legelésző tehenekre Dombodban, nagyjából ott, ahol ma villák állnak és a Tolnatou- rist szállodája. Fürdőéletről szólva elsősorban Domborít kell említeni, rengeteg előnyével és sokkal kevesebb hátrányával együtt. Az ide látogatók száma azonban megfoghatatlan, hiszen strandbelépőt — szerencsére — senki se fizet. Sok száztól sok ezer emberig fordulnak meg itt naponta. A buszjegyárak emelkedése óta a korábbinál minden esetre keve- seben, hisz egy négytagú család kétszer is meggondolja, hogy kibuszozzon ide, hacsak nincs saját üdülője. A megye fürdőinek túlnyomó többségét a Tolna megyei Víz- és Csatornamű Vállalat üzemelteti, szám szerint pontosan ötöt. Legnagyobb a dombóvár-gunarasi, majd a szekszárdi, a tamási, a duna- földvári és a bátaszéki következik. Ez mindösszesen 6059 négyzetméter vízfelületet jelent és pontosan 4023 férőhelyet. — A férőhely nem úgy értendő, hogy egymás mellett ennyi embernek van hely — mondotta Bán István üzemeltetési osztályvezető. — Egyszerre 4023 személy ruhájának biztonságos megőrzésére tudunk vállalkozni. Az egyes fürdők napi átlagos forgalma meglehetősen tanulságos: Gunaras 2100, Tamási 2607, Dunaföldvár 1321, Szekszárd 2456 személy, míg a jószerivel csak községi igényeket kielégíteni hivatott bátaszékié elhanyagolható. Tulajdonképpen csak a helyiekre alapozott a szekszárdi is, de egy város esetében természetesen mások a léptékek. Egyébként a fürdők földrajzi elhelyezkedése meglehetősen szerencsés. A dunaföldvári az Alföld felől áramló idegen- forgalmat állítja meg, Tamási egyre inkább a Balaton hátországának számít, Gunaras pedig — mely gyógyté- nyezőként is számottevő — messze a megye határain kívülről vonz közönséget, nem utolsósorban magas színvonalú szálláshelyei jóvoltából. Ide a Budapesttourist is szervez látogatókat. Fürdő ügyben az idei év legnagyobb jelentőségű beruházása a szekszárdi kútfúrás volt, amellyel a strand vízellátása megoldódott. Szinte túlságosan is jól, mert többen panaszolták, hogy a víz hőmérséklete a kívánatosnál jobban megemelkedett. Tamásiban étterem nyílt és egy új, 25 méter hosszú medence. Itt távolabbi tervekben az orvosi ellátás biztosítása is szerepel. A fürdőkben, strandokon 15-20 főhivatású, részben vizsgázott vállalati alkalmazott dolgozik. Nyáridőben kabinosként, vagy más kisegítő munkára fiatalokat is alkalmaznak. A Köjál az idén még semmit sem kifogásolt, a látogatók lehet, hogy igen, de ezt panaszkönyvben minden esetre nem rögzítették. A kép teljességéhez persze hozzá tartozik, hogy van rá eset, amikor a közönséget is érheti némi jogos bírálat. Ez elsősorban a krónikus szemete- lőkre vonatkozik és az emberi együttélés alapvető normái egyik-másikának megszegőire. Fürdőkultúránk — mert van ilyen is — ‘nagyjából- egészéből jó közepesnek mondható. Az úszni tudás terén viszont jól észlelhető fejlődés tapasztalható. Elszakadva a Víz- és Csatornamű Vállalattól, megemlítendő, hogy valamikor volt községi strand Miszlán és jelenleg is működik Regölyben. O. I. Fotó: G. K. Egy közepes forgalmú nap Gunarason Sanyo szuszogva föltápász- kodott, kissé megbillent, majd egyensúlyát visszanyerve odakiáltott a többiekhez, — Na, gyertek! Lássátok, hogyan tudok lőni! A többiek elnéztek Sanyo válla fölött, és hamiskásan vigyorogtak. Sanyo, na ja, a tücsök. Iszik két korit, aztán csak a szája jár. Nincs ennek semmije a nagy száján kívül. Csak úgy vonzza a szerencsétlenséget. Minden nőnél csődöt mond, a cigarettára is fordítva gyújt rá, a nadrágja foltos, mert valami trutymó- ba mindig beleül. Szóval ez a Sanyó egy százkilós pech. De a Sanyó tovább szívós- kodik, hogy menjenek a céllövöldébe. Ráhagyják. — Na, gyertek, ott minden puska félrehord, de én úgy is tudok ám lőni, he?! Sanyó végül két elázott ürgét fölráncigált, s akár a ki- oldódzott cipőfűzőjét, vonszolta őket maga után, egyenesen a céllövöldéig. A pultnál egy szál, aszott öreg ember álldogált. Sanyó a két havert a pulthoz támasztotta, hogy el ne dőljenek, és kért egy puskát. Az öreg reszkető mutatóujját a fiú orra alá dugta, és figyelmeztetően megingatta. — Aztán fiacskám, okosan! A pálcikát kell eltalálnod! — Hő, hö — ráhintett fel az egyik, a széles vállú. — A pácikát? A Sanyónak mondja? — Legfeljebb magát találja el, papa! — dünnyögte a másik, és megigazította kuszán álló öltönyét. — Kuss! — emelte a vállára a puskát Sanyó. Egy másodpercig némán bámulták Sanyó készülődését. A céllövöldés riadtan nézte a művirágait. — A hurkapálcát, fiam! — lehelte halványan az öreg. Sanyó letette a fegyvert. — Api! Azt a babát, ott a második sorban! Azt fogom eltalálni! — Jó, fiam, de csak a pálcikáját. Akkor majd kettétörik a pálcika, le fog esni, és a tied lesz! — És a jobb szemit, aztat fogom etanáni! — Ne tedd! Én ebből élek. Ha kilövöd a szemét, még nem fog leesni, ha meg más lövi le, akkor meg mérges lesz, hogy félszemű babája van. Érted már, fiam? Sanyó megszívta az orrát. — Kifizetem a károdat, na?! A két haver összeröhögött. — Sanyo, hogy te milyen ökör vagy! Hát lődd le a pálcikáját, aztán ott egye meg a fene az egészet! Sanyó zihálva nézett a két férfire. — A hasát fogom etanáni! Az öreg lassan ßanyohoz közelített, s mielőtt a fiú meghúzhatta volna a ravaszt, kezével a föld felé irányította a puskacsövet. — Nem teheted meg! — Mit van úgy oda, papit — szólalt meg a széles vállú. — Ez a Sanyó egy kétbalkezes pancser. Ezt még úgy kell megpisiltetni. mert különben levizelné a gatyáját. Érti, na? Az öreg lesütötte a szemét, és reszelés hangon mondta. — Egy kétbalkezes lőtte le a lányomat is két méterről. Pontosan a hasára célzott. Hát nem értitek, hogy most béke van, hogy most csak a pálcikákra lehet lőni?! f Achel, a varázsló a céllövöldés mögötti domboldalon verte föl a sátrát. Rikító zöldpiros csíkokkal mázolta be az oldalait, a bejáratra pedig fekete betűkkel írta ki: „Achel, a nagy varázsló található itt!”. Felesége egy hatalmas dobot püfölt, ő volt a kikiáltó. — Ide, ide! Csodatevő Achel megérkezett! Gyengébb idegzetnek ne jöjjenek! Aki ide bejön, láthatja, amit nem láthat! Csoda lesz, hát ne kerülje el! Tíz perc múlva kezdünk! Ide-ide, tessék! Achel nyájas mosollyal szedte be a pénzt, és tessékelte be a kíváncsiskodókat. Amikor már elég súlyosnak érezte kalapját az összeszedett pénztől, intett a feleségének, hogy hagyja abba a dobolást. Achel leengedte a sátor bejárati szárnyát, és elkezdte a mutatványt. Kisebb-nagyobb bűvésztrükkökkel kezdte. A közönség gyéren tapsolt. Valaki befütyült. — Mi lesz a csodával, maestro!? Achel csendet kért, nagy léptekkel kiment a porond szélére, és behozott középre egy hatalmas ládát. Kinyitotta a tetejét, és körbemu- togattg. A láda üres volt. Közben az asszony a dobot letette az egyik bámészkodó lába elé, miközben riadt, galambszemekkel nézett rá. Aztán beállt az üres ládába. Achel a varázspálcájával három kört írt le, majd becsukta a doboz fedelét. A nézők most már visszafojtott lélegzettel figyelték a varázslót, aki egy hatalmas fűrésszel a kezében tért vissza. A dobozt öt egyenlő részre vágta. A dobozdarabokkal körbe sétált a porondon, majd halkan kommentálta a fejleményeket. — És most figyeljenek! Ez még mind semmi! Eltüntetni egy asszonyt, az nem csoda, de előteremteni, az igen! A közönség körében elismerő morajlás, pisszegés hallatszott. Achel elemében volt. Erezte, hogy művészete, a pillanat káprázata, most ért a tetőfokára. Nem húzhatja tovább az idegszálakat. Gyakorlott mozdulattal egymás tetejére rakta a dobozkákat, és pálcájával újra három kört rajzolt a levegőbe. Kinyitotta a láda ajtaját. Az asszony ott volt a ládában. A nézők iszonyodva néztek hol Achelre, hol az asszonyra, majd kitámolyogtak a sátorból. Az asszony megint azzal a riadt, galambszemével nézett az urára. — Achel, megint öszeke- verted a dobozokat! Achel, a varázsló fátyolos tekintettel ült az asszony mellé, miközben arra gondolt, hogy a fején mégsem ugrálhat élete párja, és a lábával sem mosogathat, a kezéről nem is beszélve! Ezen a délutánon Achel csodát szeretett volna tenni! * A körhintánál álltak a legtöbben. A pecsenyésen kívül ennek volt a legnagyobb sikere. A hintás megvárta, míg az előző menet emberei leszédülnek a várakozók közé, majd újra csengetett. Mindenkit beláncoltak. A szerelmesek egymás hintájába kapaszkodtak. És indult a kör. A fiú háromszor könyör- gött Karóimnak, hogy üljön be vele. Még le is térdelt neki. Érdemes volt. Elindult a kör. Lassan emelkedtek a kíváncsi platán lombok fölé. Aztán a fiú elengedte Karóim hintáját. A lendület magasra lódította a lányt. Karóim először sikoltott, de mikor a körzuhatagban újra meglátta a fiú ragyogó képét, megnyugodott. — Ne engedj el mégegy- szer! — próbálta nyöszörögni, de a fiú meleg leheletétől elkábult. A sebesség varázsától, a rozsdásodó láncok félelmetes kattogásától megré- szegülve, a fiú egyre vadab- búl dobta ki a lányt. — Leszel az enyém? — üvöltötte, amikor a lány hintája közeledett felé. — Ugye az enyém vagy? Te, te büszke lány! Egyre jobban elzsibbadt, ahogy a lány hosszú haja ki- bomolva elúszott a szeme előtt. — Gyere csak! Ide hozzám, csak az enyém vagy, érted?! Aztán lassult a forgás. A hintás csengetett. Tíz forintért ennyi elég. A hinták méltóságteljesen közeledtek a föld felé. A fiú görcsösen szorította a lány hintáját. — Gyere vissza! Te, te büszke, bolond lány! — rán- cigálta az üres hintát. Alig tudták lefejteni a kezét a láncról. SZŰCS MARIANN A kutyafáját Azt mondja kutyabarát barátom, hogy őt ne háborgassák. Ebadóból még nem volt hátraléka. Az eboltás hirdetéseit pedig egy Kántor szimatával felfedezi az újságban, és az álllatorvossal már pertu viszonyban van. Mi kell még? Tulajdonképpen semmi. Ha csak nem egy apróság: kösse meg borjú termetű kutyáját, mert riogatja az utcai járókelőket. Erre meg azt válaszolja, hogy az ő kutyája nem harap. Neki elhiszem, hiszen a barátom, de vajon ezt a kutya tudja-e? A minap is összevitatkoztam egy farkas- és egy medvekeverékkel. Az egyik a fogsorára, a másik a termetére vonatkozik. Mondhattam én neki szép szóval, hogy menj innen! Rohant, egyenesen a nyakamba. Azt már félve írom le, hogy az egyik faluban motoros állt fejre egy komondor miatt. A gazdája röstellte a dolgot, hát elhívta a jószágot, hogy „gyere haza, Pici!” Mert névadásban otthon vagyunk, csak a szabályokkal állunk hadilábon. Annak a kutyabarátnak az esetét is megemlítem, akinek a német juhásza két idős embert tett nyomorékká. Trabantjuk elé rohant, a kocsi felborult, az idős emberek nyomorékká zúzódtak. Én szerencsésebben jártam. A kocsim behorpadt, a kutya meg kinyújtotta a lábait. Kérdeztem is az első háznál, hogy „öregapám, magáé ez a dög?” Mire ő elfordult, látni sem akarta, mert „nekem ilyen lapos kutyám nem volt”. Ha nem, hát nem! Másnap arra jártam, és hallom, hogy az öreg tisztességgel eltemette a kutyáját a kertje végébe. Ha ennyire szerette, igazán vehetett volna neki láncot, nyakörvet. Még ma is élhetne a derék házőrző. Mert jobb helyeken házőrzőnek tartják a kutyát. A tanácsrendeletek is éppen_ ezt a hivatalát emelik ki. Figyelmeztessen előre csengő helyett. Riassza el a rókát, a rókaszándékú embert. Ha az utcára merészkedik, köny- nyen a gyepmester karjaiba, hurkába szalad. Persze csak ott, ahol van gyepmester és szorgalmasan begyűjti a kóbor kutyákat. Nem azonnal, hiszen kímélet is van a világon. Meglestem a kifinomult módszerét. Ráijeszt a csavargóra. Az meg elindul hazafelé. Amelyik házba befogadják, oda viszi a posta a hivatalos nyomtatványt, miszerint „kösse meg a kutyáját, mert legközelebb ...” Azért „a legközelebb” sem olyan forró kása. Elviszik az ebet a telepre. Az állam pénzén tartják 6—8 hónapig, és ha a gazdája már keresztet vetett rá, átsegítik a másvilágra. Künn a mezőn ennyit sem teketóriáznak. Dúvadnak, kóbor kutyának sörét jár. Lehetne ez másképpen is, ha a derék házőrzőket otthon, az udvaron marasztalnák. Kevesebb lenne a baleset, a roncs autó, a tépett nadrág, a beteg ember. Nekem nincs kutyám, így hát csak magam ugatok, ebben az egyre rosszabbodó kutyahelyzetben. Ha az égig nem is, de egyes ebtartók füléig talán csak eljut. GÄLDONYI BÉLA
