Tolna Megyei Népújság, 1984. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
1984. július 14. tKtÉPÜJSÁG 11 Fal a falon Ardai Ildikó: Hét kéve • A szürke, koszos felületen — mint ahogyan gyerekkezek felírják az autóra, hogy „piszkos” — odavetett, kusza írással ez áll: Minimál mo- notípia, tehát műves, gondos megmunkálással készült; a tiszta selyem festése is fontosságát jelzi, maradandóságá- gának szándékát sugallja. Többszörösen is jellemző Hübner Aranka e textilfali- képe a szombathelyi bienná- lén. A graffiti, azaz falifirka megörökítése nem új keletű a művészetben: a hatvanas években például Brassai, a magyar származású fotóművész nemcsak lefényképezte, de faliszőnyeggé is szövette Párizs néhány artisztikus falifirkáját. A színesen lefényképezett firkálmányok pedig absztrakt festményként is megállták a helyüket! Hübner Aranka — és Balázs Irén, aki ugyancsak falat „ábrázol”, nem a meglévőt választja ki, mint a graffitik eddigi művelői. Mindketten megírják a falat, keserűségüket, érzelmeiket kivetítve. De érdemes még elidőznünk a Minimál ártalomnál. Ahogyan az autóra odafirkált „piszkos” a lemosást sürgeti, úgy követeli a különböző füst- és lelki ártalmak csökkentését Hübner Aranka. A művész, akitől a tiszta selymek artisztikus szépségű esését, vizivilágok, erdők mély értelmű bujaságát ismertük meg, most keserű, csalódott. Félelmeit még jobban megértjük, ha a „minimal art”, az ugyancsak Szombathelyen megnyílt mi- nitextil-kiállítás — ez a 20x20 centis, vagy ennél kisebb textilmunkákat jelenti — Hübner Aranka által készített darabját megnézzük: egy földgömb, horgolt minicsoda. Felfüggesztve látjuk, s csak később vesszük észre, hogy a földgömb, amelyen pontosan rajzolódnak ki a tengerek és a földrészek: fészek. Apró fészek a világmindenségben. Mindannyiunké. Balázs Irén téglafalat hímzett ki aprólékos gonddal: téglafalat, amely múlott, helyenként leszakadt plakátok borítják, grafikon és hirdetmény van rajta, és üzenet. Üzenet, amely nemcsak a falifirka, a graffiti lételeme, hanem átvitt értelemben minden művészeté is. „Elmentem, Dóri” — szól a kusza írás, s „falon jelek” — informál a másik. És a jel: az inda, levéllel (ennyi maradt meg a természetből?), a lecsurgó vörös festék (vér? kóbor csibészek odavetett permete, vagy Radnótitól kölcsönzött, titokzatos „házfalakról csörgő vöröslő fájda- rom”? — ki tudja pontosan) megrendít, a szemlélő, ha nem is tudja, megérzi a művész személyes jelenlétét. A mű hatása, befogadásának lehetősége immár a szemlélő habitusától, lelki alkatától, emlékeinek, tapasztalatainak milyenségétől függ. A biennálé ezúttal a „Textilrealitás — texfilrealizmus” témakör megfogalmazásával próbálta irányítani a művészi törekvéseket. Az ennyire tág fogalom azonban már nem is kötöttség. Mindenki azt csinált, amit akart, hiszen minden megvalósulás már beletartozhat a textilrealitás fogalmi körébe. Ilyen Hágel Rita munkája, aki a kiállításra beküldte szövőrámáját, égy félig kész szövettel. A munka realitását kell végiggondolnia mindazoknak e mű láttán, akik eddig a jól fésült, kész művekhez voltak szokva. Ezekből is van jó néhány, átgondolatlan, zavaros — pedig a francia gobelinben való megfogalmazás maradandó- ságot ad ezeknek is —, és néhány műves, átértelmezett munka. Utóbbiakhoz tartozik Nagy Judiité, aki a textilrealitás címszó alatt is konokul saját útját gondolta tovább: repülő állatkáival benépesített tájképén ott egy szárnyas rakéta is, amelyet a művész, kilépve a magateremtette idillből, két határozott vonallal áthúzva semmisített meg. Jelen van — a textilművészet fellendülésének hőskorából ittmaradva — az anyagnak, a megmunkálásnak az öröme is. Fogéi Mária a fonal különböző állapotait teszi üveg alá, megmutatva önmagukban való — és önmagukért való — szépségüket. Szuppán Irén az ikat technika esetlegességét harmonikusan szép, és az esetlegességet a rendszerbe zabolázó lehetőségeit használja fel. Bódy Irén nagy felfedezése: a kékfestő dúcok lenyomatának alkalmazása bársonyon. Pávás faliképé így kap valami nemes, matt puhaságot, fennkölt szépséget. Latin Anna a fonal mélyén rejlő tulajdonságokat fejtegeti, ténylegesen is felvágva egy oefo- ,nott fonalat, megmutatva belsejét, „lelkét”. Quipu című sorozata a barna fonalak belsőinek finom tónuskülönbségeivel, festék nélkül hoz létre igazi festőiséget. ő is, és Lévai Nóra is először vesz részt a biennálén, nem kis sikerrel, hiszen Lévai Nóra (megérdemelt) díjat is nyert. Munkája, amely a kiállítóterem egyik ablakában kapott helyet, az átlátszóságra épül. Négyzetes darabokat rak egymásra, öt sorban négyet- négyet. Számban és színben sokszorozza őket, így nyer finom rajzú, izgalmas képfelületet. Ez az egyszerű és koncepciózus fogalmazás áttekinthetőségével és egyértelműségével — amely a számítógépek logikájával rokon — érdemel elismerést. Az egyik legerőteljesebb — méreteiben, anyagában és megfogalmazásában egyaránt — Ardai Ildikó Hét kéve című domborművű textilje. Szizálból szőtt, a búza szőkeségét, aratás utáni összera- kottságát fejezi ki ezzel, az ugyancsak természetes anyaggal. Egyszerű és egyértelmű, mint a nagyszerű dolgok általában. Elnyerte vele a biennálé egyik díját, s vele egy kőszegi kiállítási lehetőséget, két év múlva. Hauser Beáta különleges egyéni technikájával múltbéli témáival képvisel sajátos hangulatot: most a bordó és sötétkék sápadt színvilágába öltözteti Reménység című képét, amelyen egy ijedt szemű kisfiú áll szemben a szemlélővel, mögötte a múlttal, szülőkkel, érte aggódókkal, kissé félelmetes őrangyalokkal. Solti Gizella új anyagot fe- egyéni technikával múltbéli csíkot, azt a szöges szalagot, amelyet a kártológépek használnak a fonal megmunkálásánál. Díjazott textiljének címe: A textilkritikus. A fakir-felületen néhány tépett textilcafat jelzi e kritikai tevékenység „eredményét”. A 8. szombathelyi Fal- és Tértextil-biennálé a Savaria Múzeumban október elsejéig tekinthető meg. TORDAY ALIZ Balázs Irén: Jelek a falon Két év után ismét Előadások a Margitszigeten A Margitsziget árnyas fái, hangulatos környezete már a század elején felkeltette a színház iránt érdeklődők figyelmét. Forgács Antal szín- igazgató 1906-ban Parkszínház néven színházat építtet a a Margitszigeten, amely 1000 ember befogadására alkalmas. A mai szinház elődje a 30-as években épült Kaffka Péter minisztériumi műszaki tanácsos tervei szerint. Az első előadást — Shakespeare Szentivánéji álom című színművét Németh Antal rendezésében — 1938-ban tartották, 3500 néző előtt. Most két évig nélkülöztük. S az idén, július 12-én — a tervezettnél egy szezonnal előbb — megnyílt a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. A felújításra azért került sor, mert a 30-as években készült színház bauxitbeton lelátójának szigetelése beázott, megrongálódott. A megrepedezett felületbe befolyt a víz, télen megfagyott, továbbrepesztette a lelátó felületét. Az Építéstudományi Intézet vizsgálatai szerint a bauxitbeton szilárdságcsökkenése megállt, ezért nem kellett az alapot elbontani, csupán a szigetelés felújítására volt szükség. Amikor ez kiderült, a Fővárosi Tanács művelődési főosztálya (amely az anyagi fedezetet biztosította), a beruházási főosztály és a MÜBER tanulmány-terveket, szakvéleményezést készíttetett. S azt fogadták el, amelyik a meglévő épület legnagyobb mértékű felhaszlá- lásával oldotta meg a feladatot; a szigetelést és az egész színház korszerűsítését. Az építkezés 1983 márciusában kezdődött Domonkos Jenő (KÖZTI) tervei szerint. A belsőépítész Fehérvári Sándor, a kivitelező az AGROÉPSZER volt. Az építők és a munkákban részt vevő vállalatok jó együttműködése eredményezte, hogy egy évvel a határidő előtt elkészült a Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Rajnai György, a Budapesti Művészeti Hetek és a Szabadtéri Színpadok főmérnökének tájékoztatása szerint a nézőteret egybefüggő Taurus gumilemezzel, 10 centiméter vastag betonréteggel és tipox-epoxi műgyanta felülettel borították. Ezek a rétegek vízzárók, jól szigetelnek. .A legfelső zöld színű borítás csúszásgátló is. Üj fényszabályzók, színház- technikai, szcenikai és hangosító berendezések szolgálják majd az előadásokat. Korábban — a háború előtt — mikrofonok nélkül szólalt meg a szigeten a zene, az ének. Napjainkra viszont már olyannyira felerősödött a város alapzaja — monoton zúgás tölti be a Margitszigetet is —, hogy ezt mindenképpen túl kell hangosítani. A több éves helyi tapasztalatot figyelembe véve egy amerikai cég, az ELEKTROVOICE készítette a hangosítást. A hangosítási rendszer elemei — kábelek, keverőpultok, magnetofonok, erősítők — is az USA-ból érkeztek. Kísérletként, zenekari koncerteknél, akusztikai keverőfalat állítanak a színpadra. A két oldalon, felül és hátul zárt térben játszó zenekar hangja így erősítő nélkül is élvezhető. A terelőfal gyorsan felállítható, illetve lebontható. Felújították a színpadot is, olyan deszkázattal, amely a nyitó előadást ' produkáló Győri Balettnek is megfelel. A színpadot körülvevő dús növényzetet sikerült megóvni. A felújításnak egy fa sem MŰVÉSZET esett áldozatul. S ősszel további telepítésekre került sor. Átalakították az öltözőket is, de az üzemi rész, a díszletraktár felújítására most nem jutott pénz. Üj burkolatot, igazi színházi jelleget kap a közönség- fogadó rész, az előcsarnok, ahol megoldották a háromezer néző gyors és kényelmes ki- és beáramlását. Tágas bejáratok vezetnek az előcsarnokból egyenesen a nézőtérre (nem kell lépcsőn fel-le- menni, mint korábban). A tribün alatti fedett részben a kulturált mellékhelyiségek és a Belvárosi Vendéglátóipari Vállalat által üzemeltetett, egész nap nyitva tartó büfé kap helyet. Teljesen tatarozva, vörösréz borítással áll a színházzal egybeépült — egyelőre használaton kívüli — víztorony is. A július 12-én megnyílt Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásai az idén — éppen a vártnál előbbi átadás miatt — a hagyományostól eltérőek. Két alkalommal fellép a Győri Balett, amerikai turnéjának műsorát és az Ecseri lakodalmast mutatja be az Állami Népi Együttes, vendégszerepei egy tahiti együttes és a Grúz Állami Népi Együttes, lesz operagálaest és meghallgathatjuk Verdi Requiemj ét. A tervek szerint jövőre ismét helyet kap az opera, az operett és több hangversenyt is tartanak. KADAR MARTA Száz éve született Modigliani Az utolsó párizsi bohém Amadeo Modiglianiról mondják, hogy a Montmartre utolsó bohémja volt, az igazik közül. Talán kicsit el is késett, és szertelenebb is volt elődeinél. Negyed százada filmet mutattak be róla: Montparnasse 19. címmel. Gerard Philippe alakította a főszerepet, két évvel halála előtt. Alkalmasabb művészt aligha találhattak volna. Nagy várakozás előzte meg ezt a francia—olasz filmet: végre egy kis ízelítőt adott a könnyedségéből, Párizsból annyi szigorúan fegyelmezett év után. Még azt is elhihet- tük volna — hiszen a film illúziót teremtő feladatából következett —, hogy magát Modiglianit látjuk, annyira testhez álló szerep volt ez Gerard Philippe számára. Csupán az Halból kaptunk sokat, a mámorból, féktelenségből, is a túlzottan megszépített, megnemesített gesztusokból. Hírhedtté vált Modigliani ivászata, szegénysége, ajándékozási kedve — művészete rovására. Pedig nagy művész volt: eredetileg szobrász, aztán festő, grafikus. Csak ivott, rajzolt és festett, mondták róla ismerősei. Amit rajzolt, festett, azon- nyomban elkótyavetyélte: „ön tudja, hogy az én díjam tíz frank egy ülésért és egy kis alkohol” — mondta egyik modelljének 1916-ban. A kép Modigliani halála után a chicagói Művészeti Intézetbe került. Milliókat ért. Fiatalon, Párizsba érkezése után megismerkedett Picassóval. Ap- polinaire-rel, Utrillo-val. A franciák ma is jobban ismerik, mint szülőhazájában az olaszok. Első önálló kiállításának éve: 1918. S harminchat éves korában, 1920- ban már halott. Rövid életet élt, de nagyon intenzíven. 1884. július 12-én született Livornóban. Anyai ősei köModigliani: Zborowski arc- . képe zött a nagy gondolkodót, Spinozát is számon tartotta. Tizennégy éves korában tüdőbajt kapott. Sohasem heverte ki. Rómában, Firenzében, Velencében tanult. Megszerette a korareneszánsz festőit. Mire Párizsba érkezett, már Tolouse-Lautrec, Gauguin, Picasso nagy festők. Vonzásukba került, de ki akart szabadulni árnyékuk alól. önmagát kereste, s hamar megtalálta. Olyannyira, hogy korai munkáitól kezdve mindig egyformának tűnik. Alighogy talpra állt, s felfigyelnek rá a műkereskedők, kiújul tüdőbaja, s barátait elviszi a világháború. Silány kis műtermekben tengődik, s kocsmából kocsmába vándorol. Zsebében mindig ott van egy könyv. Betéve idézi Dantét, Rimbaud-t, Verlaine-t. Maga is ír finom hangú verseket. Mikor a Montparnasse-ra költözik át, a Quartier Vaugirard-ba, — Czóbel Bélánk szomszédságában is felüti tanyáját, de úgy tudják látogatói, hogy nem becsülik egymást. Czóbel akkor már javában fau- vista, s Modigliani még a néger szobrászatban látja a példát, s természetesen erősen elüt festői látásuk. Nem sokan vették észre tehetségét. Ha most a rá való visz- szaemlékezéseket olvasom, látom: nagy ivásaitól idegenkedtek. Picassónak volt igaza: „Különös, hogy az elhagyott Saint Denis boule- vardon nem látni Modiglianit sohasem herúgva, csak mindig a Montparnasse és Ras- pail boulevard sarkán!” Lehetséges. Modigliani hihetetlenül sokat dolgozott és vágyott a közönségre, csodálatra. Vagy egyszerűen másoknál is jobban a megbecsülésre. Nem volt elégedett önmagával. Nem véletlen, hogy Színészi rögtönzéseiben is kiváló volt, Sha- kespeare-t jobban játszotta, mint ismert alakítói, s mániákusan mondott verseket. Modor nélkül nincs színészet. Sokan mondják, hogy az ő piktúrája is modoros. A külsőségekben. De meg kell figyelnünk karaktereinek rendkívül lírai árnyalatait, megjelenítésének eleganciáját, női alakjainak báját, kifejezőerejét, szenvedélyes újrafogalmazásait hasonló atmoszférákban, de változatok bőségével, egyáltalán azt a vonzó humanitást, amivel ovális fejekbe, elnyújtott nyakakba valami sajátos kedvességet varázsol. Olyan életművet hagyott hátra, melynek tegnap irigyei voltak. ma követői. Régebben a kubisták közé sorolták be. Közelebb áll a valósághoz, ha a kései szecesszióban keressük a helyét. Az a kép, amit róla alkottak, nem felel meg annak, amiről képei, szobrai, rajzai beszélnek. Utóbbi hitelesebb. Koczogh Ákos
