Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
1984. június 9. KÉPÚJSÁG 9 Vietnam - két keréken Kolostor az Dranylioioskoo A kolostort rengeteg hazai és külföldi turista keresi fel Várna megye egyik legérdekesebb történelmi nevezetessége az Aladzsa kolostor. Az „aladzsa” török szó, azt jelenti, hogy tarka. Valószínű a színpompás falfestményekre céloz, amelyekből napjainkig, sajnos, igen kevés maradt meg. A kolostor a XII—XIII. században létesült, amikor a feudális Bulgária súlyos gazdasági helyzete következtében megszületett az „isihazam” (hallgatásba merülés és elvonulás) vallási áramlat, amelynek sok-sok követője itt talált hajlékra. Az első emeleten van a templomocska az oltárral ás egy-két szerzetescella, a másodikon pedig a kápolna, ahol a szerzetesek éjjel-nappal ájtatosan imádkoztak. A templom és a kápolna freskói vallási tárgyúak. Már 1927-ben műemléknek nyilvánították az Aladzsa kolostort. Napjainkban ez az értékes történelmi emlék az Aranyhomok tengerparti üdülőtelep elválaszthatatlan részét képezi. A szép parkkal körülvett kolostort rengeteg hazai és külföldi turista keresi fel. A kolostor melletti múzeumban őrzik a Várnában feltárt rézkorszaki- település (i. e. IV. évezred) ásatásai során előkerült aranyleletet, valamint itt látható a középkori vallási tárgyú nyomtatott szentképek és grafikák leggazdagabb bolgár gyűjteménye. Csudomir Csernev Gyermekkorom népszerű filmje volt a Szerelmes biciklisták. Ha a filmet nem is, de szerelmes biciklistát annál többet láttam a vietnami fővárosban: andalog- ni, méghozzá kézenfogva, bizalmasan beszélgetni ugyanis nemcsak gyalog lehet. Hanoiban az ilyen séták is kerékpáron zajlanak, a fiú és a lány szép komótosan biciklizget egymás mellett. Ha összeházasodnak, többnyire már egy kerékpáron ülnek majd esti sétáik során, sőt elfér a kormányon a kisgyerek is. A másik biciklit célszerű megkímélni, s nemcsak azért, mert igen borsos az ára — több évi átlagfizetés —, hanem mert Vietnamban a kerékpár sokkalta többet jelent puszta közlekedési eszköznél. Hanoi kétmillió lakosa másfél millió kerékpárt birtokol, csúcsforgalom idején és esténként szinte elárasztva a főváros utcáit. A vietnami népfelszabadító háborúk legfontosabb harci szállítójárműve a békés hétköznapokhoz is teljesen alkalmazkodott. A felnőtt biciklivel jár dolgozni, a gyerek — a nyerget sokszor fel sem érve — ezzel megy az iskolába. A mama délutánonként kis kalickát tesz a csomagtartóra, azon szundikál az óvodából hazatérő csemete. Mi sem természetesebb, minthogy a „drótszamár” viszi haza a bevásárolt holmikat, de akár kisszekrányt is költözéskor. Hogy mi mindent lehet kerékpáron szállítani, azt egy minap rendezett verseny mutatta meg. Győztese — egy hatvanhárom éves, profi kerékpáros szállítmányozó, aki már csak nyugdíjasként dolgozik —, hétszáz kiló terhet vitt végig, elsőként megtéve a húsz kilométeres hegyes-völgyes versenypályát két keréken. Esténként a város utcáin és parkjaiban kerékpáron szórakozik az ifjúság vagy kisebb csoportokban beszélgetnek, csak úgy céltalanul kerekezgetve erre-arra. Az aszfaltbetyár bringáról szó- lítgatja le a gyengébb nem bájos bicikliseit, nyeregből huligánkodik a huligán — például fellökdösi az előtte haladókat. Ha utolérik, akkor amúgy menet közben kapja a megérdemelt tasli- kat — bár azért ilyesmi ritkán fordul elő. A 'kerékpártömegben keserves a kisszámú autós élete. Emberemlékezet óta nem fordult elő ugyanis, hogy a kerékpáros a számára felfestett útsávban haladt volna, körülnézett volna balra kanyarodás előtt, vagy netán megadta volna az elsőbbséget az autósnak. (Kivéve persze a mindenki által rettegve tisztelt teherautósokat, akik zsarnoki urai a vietnami utaknak.) A komótosan kerekezgető biciklis esetenként haláltmegvető közönynyel hány fittyet a legelemibb szabályoknak, annál is inkább, mert a fák ritka, a lámpa pedig egyáltalán nemlétező felszerelési tárgy. Pedig hát éjjel is bicikliznek... A vietnami KRESZ — mi mást tehetne — maximálisan védi a kerékpárost. Az autóknak mindig úgy kell közlekedniük, hogy semmi esetre se ütközzenek a kerékpárral, s ha mégis, akkor szinte automatikusan a sofőr a hibás. Az óránként harminc kilométeres sebességkorlátozáson kívül a kerékpárost vádi a dudálás előírása is, a városban szinte állandóan kürtölni kell. Az egyirányú utcák Hanoiban sokszor azért létesültek, hogy a kerékpáros nagyobb biztonságban legyen — két keréken mindkét irányba szabad haladni ezeken is. Aki teheti, hamar felcseréli biciklijét mopedre, vagy kismotorra. Ezen azért már van lámpa, fék, sőt rendszám is. S mert a moped már igen nagy érték, vezetője nem kerékpáros stílusban, hanem többnyire ügyesen és óvatosan motorozik. Szabályosan közlekedik a riksás is. A személy- és teherszállító triciklik tulajdonos vezetői tizenötezer fo- rntnak megfelelő összeget is megkeresnek havonta. Aki irigyli tőlük, csinálja utánuk a pedáltaposást a párás trópusi hőségben, két-három utassal, vagy négyszáz kiló teherrel. De ez már a három kerék története. Van viszont négy keréken bicikliző is: nem ritkaság, hogy valaki félkézzel még egy másik kerékpárt visz maga mellett. Például az úton-útfélen levő javítóműhelybe, vagy gumi- ragasztóba, vagy csak egyszerűen felpumpálni a gumit. Néhány utcai „műhely” ugyanis egyszemélyes, s szerszáma is az egyetlen kézipumpa, amiből itt az óriási kereslet mellett, szerényen bár, de meg lehet élni. Kiszámolták: egy átlagos hanoi lakos havonta háromszáz kilométert tesz meg a kerékpár nyergében. FÜZES OSZKÁR Jugoszláv foglalkoztatás A százesztendős dédmarná I I A „dédi” az egyik dédunokáját, a hétesztendős Sairát hímezni tanítja Jugoszláv paradoxon: a foglalkoztatás, amely az utóbbi három évtizedben a gazdasági mozgások egyik kimondottan sikeres mutatója volt, most már hosszabb ideje az „első számú probléma” is súlyos társadalmi tehertétel. Jugoszlávia, amely a második világháború után élen járt a foglalkoztatás növelésében, jelenleg vezető helyen áll az európai országok között a munkanélküliek számát tekintve. 1947— 1983 között a foglalkoztatás ötszörösére emelkedett, évente átlag öt százalékkal növekedett. Ezáltal az ütemes és ugrásszerűen növekvő beruházásokon kívül — úgy tűnt — lehetővé válik a mezőgazdasági lakosság más szektorokba, különösen a gyáriparba való átáramlása. A mezőgazdasági lakosság aránya az utóbbi 35 évben az összlakosságon belül 67 százalékról 23 százalékra csökkent. A munkanélküliségnek a gazdaság nem stabil fejlődésén kívül másik fő oka tehát az, hogy a lakosság szociális szerkezete túl gyorsan, nem a tényleges gazdasági lehetőségekkel összhangban változott meg. A legfrissebb adatok szerint Jugoszláviában jelenleg 6,2 millió dolgozó van állandó munkaviszonyban, 930 000 a munkanélküliek száma és külföldön mintegy 600 000 munkás dolgozik. A foglalkoztatás aránya országos szinten jelentős eltérést mutat — az egyes köztársaságok és tartományok gazdasági fejlettségi fokának függvénylében. A két véglet Koszovo és Szlovénia — Koszovóban egy új munkahelyre átlagosan 30 munkanélküli jelentkező jut. míg Szlovéniában csak kettő. A foglalkoztatás jelenlegi helyzetének, a munkanélküliség okainak elemzése már önmagában is kínálja a különféle megoldási lehetőségeket, amelyeknek nagy száma és változatos területei plasztikusan kirajzolódnak a témáról folytatott vitákban, tanácskozásokon. Sokan felvetik az adminisztratív állományban dolgozók túl nagy arányát, az indokolatlan túlórázásokat, a nyugdíjasok túlzott foglalkoztatását, a társadalom igényeinek meg nem felelő oktatás fogyatékosságait. Fölvetődött például Horvátországban, ahol 10Ó ezer munkanélkülit tartanak nyilván, a munkahét rövidítése, s több folyamatos üzemű vállalatnál már három helyett négy műszakra osztották a napot. Kedvező tapasztalatokról, a termelés növekedéséről számolnak be. A munkahelyek létesítésében azonban a legnagyobb lehetőségekkel kétségkívül a gazdaság bizonyos szerkezeti átalakítása, s ezzel kapcsolatban az új termelő beruházások kecsegtetnek. Mind több szó esik a kisüzemi gazdaság, a kisipar, a szolgáltatási tevékenység fellendítéséről. Egy ljubljanai közgazdasági intézet tanulmánya szerint a kisüzemi gazdaságban egy-két éven belül egymilliónál is több embert lehetne elhelyezni. A munkanélküliség felszámolására a következő egykét éven belül józan számítások szerint nem kerülhet sor. Mértékadó elemzések szerint a probléma megoldásához hat-hét évig tartó fokozatos korrekciók szükségesek a gazdasági rendszerben, a gazdaságpolitikában, a beruházásokban, általában a gazdálkodásban. KOPREDA DEZSŐ Az üzbegisztáni Termez körzetében, a „Minta” nevű kolhoz falujának legidősebb lakója Ojpar Szaidova. A közelmúltban töltötte be századik életévét. Ebből az alkalomból az egész falu apraja- nagyja sok szeretettel és jókívánságokkal köszöntötte a többszörös dédanyót. Életének száz esztendeje alatt egész történelmi korszakot élt át szülőfalujában. Nagyon szegény parasztcsaládban született. Gyerekkorával kapcsolatban csak komor, nyomasztó emlékei vannak. Kilencen voltak gyerekek, a nyomorúság, a betegség és az éhezés állandó vendég volt a háznál. Kenyér csak ünnepekkor jutott a családnak. Azokban a régi időkben a nőknek különösen nehéz sorsuk volt Közép- Ázsiában. Az ősi szokások és a vallási előítéletek miatt gyakorlatilag házi rabszolganők voltak, akiknek még ahhoz sem volt joguk, hogy pa- randzsa nélkül kimenjenek az utcára. Ojpar Szaidova is 30 évig élt ezeknek a törvényeknek engedelmeskedve. Tizenöt éves korában férjhez adták. Hat gyermeket szült. A férje szorgalmas, jó ember volt, de nincstelen. A földesúr földjén végzett munkával csak nagyon szűkösen tudta eltar. tani a családot. Az 1917-es esztendő, a szocialista forradalom győzelme gyökeres változást hozott az üzbég nép és a Szaidov család életében is. Ojpar az első asszonyok között volt, aki levetette a gyűlölt parandzsát és ezzel mintegy szakított az évszázados szokásokkal. Családja 1930-ban az elsők között lépett be a helyi közös gazdaságba. Ojpar brigád vezető lett, s egyben az első női vezető a kolhozban. Alig múlt negyvenéves, amikor a férje meghalt. A szovjethatalom segítette felnevelni és iskoláztatni a gyermekeit. A Nagy Honvédő Háború alatt három fiát kísérte el a katonavonathoz. Egyik sem tért vissza, csak értesítést kapott: „Nyomtalanul eltűntek”. Ojpar már hosszú évek óta kolhoznyugdíjas. Jó egyetértésben élő nagy családja van; 68-ig számol, amikor sorolja őket. Tizenhat utódja diplomás: tanítók, orvosok, mérnökök, építészek, katonatisztek. A többszörös dédnagymama kedvenc foglalatossága a hímzés. Látása ma is jó, akkor sem kell használni szemüveget, amikor kézimunká. zik. Szíves-örömest tanítja unokáit, dédunokáit a hímzés titkaira. A faluból is sokan járngk hozzá tanulni, no meg egy kicsit elbeszélgetni hímzésmintákról és a világ apró-cseprő dolgairól. APN-KS Az aranykin esek az időszámítás előtti IV. évezredből Ojpar Szaidova családja kő rében. A létszám nem is teljes^ _________________________I
