Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
IO tRiÉPÜJSÁG 1984. június 9. Gabnai Gábor: A történés Kaposi Levente: A takarékossági akció í. Roberto Brivio: Szerelem első látásra Nem és nem, nem akarom! Semmi értelmét nem látom, hogy mindent elmondjak önnek, és azután megírja az újságban! Először is, nem én vagyok az első húszéves fiatalember, aki egy hetvenkét esztendős hajadont vett feleségül. Ugyan mi ebben a különös? Silvia és én — nagyon szeretjük egymást. Silvia a világot jelentő deszkákon bukkant rám. Ö, hát ez csodálatos eset volt. Éppen elmondtam a végszavamat : „Tálalva van!” — egy pillantást vetettem a nézőtérre, és megdermedtem : mintha villámcsapás ért volna! Észrevettem Silvia csillogó briliánsait, no meg a ragyogó szemét. És senki se fecsegjen a korkülönbségről! Ámor kíméletlenül sújtott le, nyilával egyetlen szempillantás alatt átdöf két szívet, a korkülönbségre fittyet hány. Az és Silviám olyan rendes, olyan takarékos... Különösen az evés dolgában — csupán híg leveskét eszik. És milyen kellemes etetni őt! Egy kanálkával Shakes- peare-nek, eggyel Ibsennek, eggyel pedig — Eduárdo de Filippónak... És Silvia milyen bőkezű és nagylelkű! Tavaly nyáron például azt mondta nekem, s hangja olyan határozott volt, mint a kinyilatkoztatás: „Giovanni, fogadd el ezeket az ékszereket!” — Ugyan dehogy, Silvia, ezek túlságosan drágák, nem tehetem! — Fogadd el, Giovanni... az én kedvemért! — Nos, ha kéri, szerelmem, én képtelen vagyok visszautasítani! Mit kérdez? Nem, gyerekeket egyelőre nem akarunk. Mindennek eljön a maga ideje. És amikor majd egyikünk meghal, akkor a másik... akkor én egyszerűen boldogtalan leszek! Fordította: Gellért György „Ugye Te is ismered az érzést, Barátom, amikor tudatosan késlelteted a hazaérés időpontját, még egy utolsó sörre bemész a zárni készülő kocsmába, csakhogy minél később kelljen otthon lenyomni a kilincset. Ha beléptél a lakásba, lerúgtad a Cipődet, kigomboltad az ingedet, már nem kívánkozol annyira el, de éppen ezért nem akarsz hazamenni, hiszen mindig szeretnéd, ha történne Veled valami sivár életedben, s ez az, ami a lakásod négy falai közt teljesen kizárt dolog.” Így kezdte Bihari levélét kedvenc haverjának, akit már két éve nem látott, s azt híresztelték róila, hogy másodszor is nősülni készül. Bihari előző nap este, vidéki kiszállásról hazajövet tíz óra után pár perccel két- rét görnyedve még bebújt a kocsmaajtó félig lehúzott rácsa alatt, a külvárosban — ismerős lévén — még kiszolgálták, s rendelt egy üveg Steffl sört, meg egy szendvicset. Nem sokan voltak már az ivóban, a zárást is csak az késleltette, hogy a főnök még egy utolsó kört kisnóblizott három félrészeg szobafestővel, akik munkájuk porát tértek be leöblíteni, szintén nem sokkal a záróra előtt. A lány olyan észrevétlenül ragadt a csehóban Biharihoz. mint kutya szőréhez a bogáncs. Kreol bőréről lehetett volna cigánynak is nézni, de beszéde meglepően választékos volt, s a „romás” hangsúlyt, hanghordozást sem lehetett fellelni benne. Nem is látta, honnan, egyszerre csak Bihari előtt termett, s két ujjával kicsípte az egyik kilógó téliszalámikaréjt a zsemléből, a szájába vette, s még szinte nyelés közben odanevetett: — Ugye, nem sajnálod? Mert ha igen, veszek neked még egyet. Bihari vállat vont, nem sajnálta, majd jó érzékkel valami hülyeségről kezdett beszélni a lánnyal. Talán arról, hogy milyen jó lenne, ha a világon az összes téliszalámi, s az összes jó nő közös lenne, aki éppen megkíván magának valamit, az csak mosolyogva kicsípne egy jó nőt is a nappali forgatagban magának, mint a betévő falatot. A lány ezen jót nevetett, minden rájátszás nélkül, őszintén, kissé túl hangosan. Tíz perc múlva már egymás mellett lépkedtek az utcán. Bihari vásárolt és felbontott kettőjüknek egy üveg literes bort, amelyet időnként mindketten meghúztak, s a lány természetes mozdulattal belákarolt. A férfinak azon járt az esze, hogyan tudná alkalmi ismerősét valamilyen fondorlattal a kiserdő felé kormányozni, ahol padok is vannak, s elvégre tavasz lévén, nincs is elviselhetetlen hideg. A nő azonban teljesen váratlanul megoldott minden problémát. — Itt la'kom, nem messze, albérletbe. Nem szoktam férfiakat fogadni, de most téged egy félórára meghívlak. A háziak rendesek, vehetünk tőlük bort is, ha nem alszanak. A fene tudja, hogy van ez, de Bihari ilyenkor sohasem gondolt a feleségére és a gyermekére —, akik különben is már valószínűleg alszanak —, és felcsigázottan követni kezdte a lányt. Alig mentek száz métert, egy parasztház hátsó udvarán lévő, legfeljebb háromszor három méteres szobácska zárjában kattant mögöttük a kulcs. A lány nem gyújtott világot, a szoba méreteire is csak a kívülről beszűrődő gyér fényből lehetett következtetni. Amint becsukta az ajtót, ismét töksöUét lett. Halkan beszéltek, a lány arra hivatkozott, hogy a háziak mégiscsak alszanak, s be kell érniük a kocsmában vásárolt bor üveg alján lötyögő maradékával. A nő régi kapcsolatairól beszélt, de hozzátette, hogy igazán senkit sem szeretett, majd tapogatózva felhúzódtak a szélesnek egyáltalán nem mondható rekamiéra, s Bihari jól ismert, gyengéd mozdulatokkal gombolni kezdte a nő blúzát. Amaz egyáltalán nem tiltakozott, amikor ajkuk egymásra tapadt, s a férfi tenyerében érezte a lány nem túl nagy, de formás, forró mellét. „De jó, hogy bementem még a kocsmába arra az egy sörre” — gondolta Bihari, s a lányra fordulva, vad csókolózás közben egymás után lerúgta cipőit. Két tompa, nem túl nagy koppanás a padlón, ez már a győzelem jele. Ebben a pillanatban megreccsent valami a másik falnál, kotorászás, tapogató keresés hallatszott, majd hirtelen egy kislámpa fénye világította be a kis szobát. A nő riadtan ellökte magától a férfit. Bihari nagyon hülyén nézhetett ki hunyorgó szemekkel, félig letolt nadrágban. Két összetolt fotelben egy nyolcéves forma kislány meresztett értetlen tekintetet anyja, s az idegen férfi felé. Először sírásra görbült a szája, majd magára talált, teljesen felébredt, s nekibátorodott. — Anyu! Mondtad, hogy kisbabát vársz, s lesz kistestvérem. A bácsi lesz az apukánk? A nő a szégyentől kezébe temette az arcát. Egyik melle kint volt a blúzból, s a tenyere mögül ezt sziszegte: — Aludj, Esztike, mert úgy elverlek, hogy megbénulsz. — Eloltotta a lámpát, de Bihari élesen emlékezett a félpercnyi világosságra, s a nő arcát rendkívül gonosznak és csúnyának találta. Mintha percek alatt éveket öregedett volna. A kislány riadtan fordult a fal felé, s nem mert többet szólni. A nő marasztalta a férfit, de az kitapogatta cipőit, felhúzta és köszönés nélkül távozott. Kint a sötét udvaron belelépett a tyúkok vizébe, az alumíniumlábos feldőlt, zoknija csurom víz lett. „Az isten büntetése” — gondolta magában Bihari, s egy fojtott káromkodást eresztett meg, nem törődve a főbérlők álmával. „Látod, így éldegélünk lassacskán, Barátom, néha történik is velünk valami, csak a sors fricskázó fintora jóvoltából sohasem olyasmi, és úgy, ahogy mi szeretnénk” — zárta levelét régi haverjának Bihari. Az igazgató hangja harso. got a nagycsarnokban. — Kedves elvtársaim! Mindenki tudja, hogy a nyugati világban példátlan méretű infláció tombol. Óriási mértékben megemelkedett a nyersanyagok, az energiahordozók ára. S miután, elvtársak, mi nem egy, a világtól elzárt szigeten vagyunk, nekünk is mindent meg kell tennünk azért, hogy a mi gyárunkba a lehető legkisebb mértékben gyűrűzzenek be a tőkés infláció kellemetlen és kiszámíthatatlan hatásai. Ennek kivédését leginkább a takarékossággal lehet megoldanunk. A „vezérkar” már eddig is megtett minden lehetőt, de a takarékosság nem lehet néhány ember szűk magánügye, mindenkinek azon kell fáradoznia, hogy spóroljon az anyaggal, az energiával. Ezért, elvtársak, azt javaslom, hogy először is hozzuk létre a nagy akcióbizottságot, aztán pedig külön-külön üzemenként, munkacsoportonként is a megfelelő szintű bizottságokat. Az igazgató szavait nagy taps fogadta. Ezután megválasztották a fő akcióbizottságot. 2. A kiscsarnokban az üzemvezető a takarékosság jelentőségéről beszélt. Elmondta, hogy a tőkés infláció világméretű probléma, s az infláció káros következményei nem csupán a gazdaság egészét, hanem a gyárat, sőt, azon túlmenően az ő üzemüket is sújtják. Éppen ezért az eddiginél jóval takarékosabban kell bánni az anyagokkal, az energiával, mert csak így lehet kivédeni, hogy a begyűrűző hatások megzavarják az üzem egészséges menetét. Javasolta, hogy hozzák létre az üzemi szintű akcióbizottságot. A javaslatot mindenki egyhangúan támogatta, s megválasztották a bizottságot. 3. A brigádvezető komor szavakkal ecsetelte a tőkés világban lejátszódó válság- jelenségeket. Elmondotta, hogy a tőkések most gazdasági síkon indítottak offenzí- vát, s ezt csak úgy lehet kivédeni, hagyha a brigád minden egyes tagja jobban takarékoskodik a keze ügyébe kerülő anyaggal, energiával. A középkorú Szabó morogva jegyezte meg, hogy ezt a lemezt már harmadjára hallják, meg aztán ők is nézik a televíziót, olvassák az újságot. A brigádvezető dohogva leintette. — Ez olyan kérdés, amiről nem lehet eleget beszélni. Aztán megválasztották a brigád akcióbizottságát, melynek tagja lett Szabó is. ’ — Most már remélem, te is komolyabban fogod fel a kérdést — mondta neki a bri. gádvezető. A kérdést eddig is komolyan fogtam fel — mondta Szabó. — Csak azt nem tudom, hogy miért kell háromszor meghallgatni valamit. 4. A gyári akcióbizottság vezetője kortyolt egyet a pohárból, majd folytatta: — Miután a takarékosság lényegét már valószínűleg tisztán látják az elvtársak, hiszen ugye, itt most a különböző szintű akcióbizottságok vezetői vannak, javaslom, hogy hozzuk létre az úgynevzett koordinációs tanácsot. Ennek a tanácsnak, mint a nevében is megfogalmazódik, az alapvető feladaa a koordináció lenne. A tanács negyedévenként ülésezne, és beszámoltatná az ugyancsak most megalakítandó anyag, és külön energiatanácsot, valamint ezek munkáját koordinálná. Egyetértenek a javaslatokkal? Az egyik résztvevő felnyújtotta a kezét. — Tessék, parancsoljon az elvtárs! — Én nem értem, hogy minek ez a rengeteg bizottság, meg tanács. A végén az lesz majd, hogy mindenki a másikra hárítja a felelősséget, ha nem megy a munka. — De, elvtársam — szólt közbe az akcióbizottság vezetője —, ön nem látja jól a kérdést. Takarékoskodni csak szervezetten lehet és irányítással. A bizottságok, tanácsok lényege éppen az, hogy minden területet átfogjunk, sehol se maradjon hézag. Már megbocsásson, maga a fától nem látja az erdőt. — Az lehet — dohogott a felszólaló —, de annyi energiával, mint amennyit ezekre az ülésekre, tanácskozásokra fordítottunk, jobb lett volna, ha az udvaron lévő hulladékot elszállítottuk volna a MÉH-nek. Mert hát a mi energiánkkal sem ártana jobban takarékoskodni. Éppen azért, hogy használjunk is valamit, ne csak értekezzünk. A tanácskozás résztvevőinek jelentős része csóválta a fejét, hogy micsoda értetlen emberek is vannak. Éppen most, amikor dühöng a tőkés infláció. Kodolányi-emlékmúzeum Vajszlón Részlet Kodolányi János vajszlói emlékmúzeumából Születésének hetvenötödik, halálának tizenötödik évfordulójára nemrég újjárendezve megnyitották a Baranya megyei Vajszlón Kodolányi János emlékmúzeumát. Ko- dolányi Pest megyében, Tel- kin született, de négyéves korában a család Pécsváradra költözött, 1909-ben pedig Vajszlóra: innen íratták be később a pécsi gimnáziumba. Pécsett jelent meg első cikke, verseskötete. Az erdőfőtanácsos kisfia, aki vajszlói paraszti környezetben „úrigyereknek” számított, ebben a faluban ismerkedett meg — mint a Süllyedő világ című önéletrajzi művében írja — „az ormánsági nép zárt, sajátságosán édesbús, költői, betegesen érzékeny, sötét ha_ lálösztöntől átlengett életével. Ezek az élmények visszavisszatérnek novelláiban, drámáiban és regényeiben; a Pécsvárad — Vajszló — Pécs háromszöget „szellemi szülőföldjének” nevezte egy későbbi írásában. A vajszlói házra így emlékszik vissza a Süllyedő világban: „Az új lakás, hosz- szú, alacsony ház, ablakai Észak felé néznek, a szobák sötétek, szinte komorak. Hosszú, sötét folyosó vezet benne végig. Némely szoba bolthajtásos. A ház már a török időkben fönnállt... Az udvaron szép, bús fenyőfák suhognak, a gyümölcsös egész birodalom.” Később a házat átalakították, eltűntek a bolthajlások, megnagyobbították az ablakokat, megemelték a tetőt. Ma községi könyvtár és múzeum az épület: a Baranya megyei tanács és a pécsi Janus Pannonius Múzeum Kodolányi életművét mutatja be az érdeklődőknek. Vajszló Harkánytól alig több mint húsz kilométer, a múzeum megnyitása óta sok ezer turista kereste fel a falu közepén álló házat. A múzeum legbelső szobájában az ormánsági népélet emlékeivel találkozunk: megsárgult fotókon zsúptetős házak, népviseletbe öltözött parasztok, s néhány festett, faragott pad, szék és „szökröny” — így nevezték a ládát, amelyben a ruhákat tartották. Néhány dokumentum Vajszló régmúltját is megidézi: első okleveles említése 1244- ben történt. Az Ormánságra a harmincas években a népi írók hívták fel a figyelmet: az egykézés, a gazdasági bajok, a népi kultúra tragikusan gyors pusztulása iránti aggodalmát sok író, politikus, orvos, pap, néprajzkutató fogalmazta meg riportban, szociográfiában, regényben. Ezeknek a műveknek első példányai vagy későbbi kiadásai éppen úgy megtalálhatók itt, mint számos dokumentum értékű fénykép: Kodolányi Bajcsy-Zsilinsz- ky Endrével Pálkövén; előadás közben a nevezetes szárszói konferencián, Illyés Gyula, Sinka István, Darvas József, Németh László társaságában. És itt láthatók Kodolányi finnországi utazásainak emlékei is, köztük élete egyetlen kitüntetése, amelyet a finn köztársaság elnöke tűzött mellére a két nép barátságának ápolásáért. Egymáshoz közel kerültek Kodolányi temetésének fényképei és a pályakezdés dokumentumai: levelek, beszédek, cikkek és 1961-es második baranyai utazásának fényképei, amikor a nagybeteg író még egyszer ellátogatott ifjúsága színhelyére. Külön érdekesség, hogy az eredetivel megegyező módon korabeli és részben a család tulajdonában lévő btúorokkal rendezték be az idős Kodolányi erdőmérnöki irodáját: íróasztalán ott áll telefonja és írógépe. GÁRDONYI TAMAS Kodolányi János édesapjának erdömérnöki irodája r i ■ . _________________________________________________
