Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
6 "NÉPÚJSÁG 1984. június 23. Múltunkból — Hisz a beszélgetések igazában? — A szükségességében inkább. Családokon belül is mind kevesebbet beszélnek az emberek. Nincs idő rá. Én meg ahhoz szoktam gyerekkoromban Orosházán, később Egerben is, hogy megállítják egymást az emberek legalább egy „hogy vagy” erejéig. — Jó! Akkor hogy van? — Ó, most köszönöm, jól. A melegnek és a jó időnek mindig nagyon örülök. Beszélgetni is jobban szeretek a szabad levegőn, mondjuk egy parkban. — Mennyire sikerül feloldódnia egy-egy beszélgetésben? — Írásban gyorsabban fogalmazok, mint beszédben. Jegyzetekből, kapaszkodókból könnyebben, oldottabban tudok szólni is. — Mondják, túl sokat szerepel, Így érzi? — Így. Bár inkább úgy kellene mondani, hogy sokféle, amit csinálok. Ez tűnik fel másoknak, akik esetleg úgy fogalmaznak, hogy megint itt kotnyeleskedik ez a jöttment. — Az eddigiekből kiderül, hogy ismerjük egymást. Pontosabban tudunk egymásról bizonyos dolgokat, hogy a szekszárdi tanítóképző főiskola nyelvi tanszékén tanít, hogy az egyetem, ahol orosz—magyar szakos diplomát szerzett, megjelentette első verseskötetét Az élő hal címmel, tudom, hogy a Babits ver smondó-ver senyén győzteseknek járó jutalomként Görögországban járt az elmúlt hónapban. Tudom, hogy ezt a győzelmet megduplázta, mert a Radnóti-versenyen is az első három között szerepelt, hogy működési engedélyt szerzett az Országos Filharmóniától, hogy Móricz Zsigmond- ösztöndíjat kapott. Azt is, hogy műfordítással is foglalkozik. Most mi az, ami éppen munkája középpontjában áll? — Tadeusz Sliwiak lengyel költő verseit fordítom éppen. Egy-egy versét Nagy László, Kormos István, néhányat Képes Géza is fordított, de kötete még nem jelent meg nálunk. Erre készülök. — Az előbbieket, a sokféleséget is idesorolva, az idővel hogy tud gazdálkodni? — Az éjszakában és a kora hajnalban találtam meg magamnak a nagy kincset, a csendet. Egy-egy könyvtári sarok is a segítségemre van ebben, meg a dombori holtág partja. Ott inkább akad csend. Az emberi hangok jobban zavarnak, akár ha megfogalmazok valamit, akár ha szöveget akarok megtanulni. — A sokféleségnél maradva még egy kicsit, fontossági sorrendet tudna-e közöttük állítani? — A tanításon, mint biztos kenyeret adó forráson kívül a versírás, versfordítás a legfontosabb. Ezeknek van bennem a leghosszabb történetük, mert 1972-ben jelent meg először versem, és azóta publikálok folyamatosan. Elsősorban a vidéki folyóiratokban, Napjaink, Forrás, Üj Forrás, Életünk, aztán a Nép- szabadságban, Magyar Nemzetben leginkább a napilapok közül. — Jelent-e hátrányt, hogy vidéken, éppen Szek- szárdon él és dolgozik? — Nem az jelent hátrányt, hogy hol él az ember, hanem, hogy a mai magyar irodalmi élet erkölcsi szintje semmivel sem magasabb, mint a mai magyar labdarúgásé. Ha milliókat érdekelne az irodalom is, mint a labdarúgás, akkor itt is előbb-utóbb büntetéseket kellene osztania a szövetségnek. Szekszárdon saját sorsom jobbra fordulását érzem, ami nem a város érdeme, inkább magánéletem szerencséje. Az utazás, a különböző ügyek Pesten történő intézése hátrányosabb helyzet látszatát kelti. I — Sokat utazik? — Egy szóval igen, de tudom, hogy ezzel nem elégedne meg. Tagja, pontosabban vezetőségi tagja vagyok az írószövetség KlSZ-alapszer- vezetének, ahol az agitációs és propagandafelelős munkáját látom el. Itt a szervezetben sok mindent csinálunk, úgy érzem, nem olyan konfliktusokkal telítve, mint a József Attila Körben. A nyáron Győr-Sopron megyében rendezünk egy műfordító tábort a hazánkban tanuló külföldi diákok részére. Azoknak, akik már annyira megtanultak magyarul, és annyira érdeklődnek nyelvünk és irodalmunk iránt, hogy saját anyanyelvűkre le akarnak fordítani egy-egy alkotást. Ennek a szervezési feladatai is útra kényszerítenek, de akad más is. Színházi előadás megtekintése Kaposváron vagy Budapesten, más események kapcsán is gyakran utazom. Itt jegyzem meg, hogy a különböző szereplések előnyét is élveztem és élhettem vele éppen utazásaim során. Gyakran stoppal jutok célba. Egy alkalommal egy idősebb bácsi állt meg, ő mondta, hogy aki már az újságban és a televízióban is szerepelt, az talán nem hasogatja fel bicskával az autója ülését. Ez a vers- mondó-verseny után volt. — Görögországon kívül, ami jutalomút volt, merre járt? — Közvetlenül az egyetem elvégzése után tettem egy hátizsákos európai utat, NSZK —Olaszország—Svájc útvonalon. Gyerekként jártam Angliában is. A másik irányban, Kélet felé, a Szovjetunió ázsiai részein is megfordultam ... — Az alkotói munkájának mennyire részei, vagy mennyire voltak részei ezek az utak? — Egy-egy élményemet, képet, ötletet hamar lejegyzek magamnak. Aztán lehet, hogy nem megyek vele semmire. Elég hosszadalmasan születnek bennem a versek. A kötött formájúakat sokáig mondogatom magamban. Kevés az olyan szituáció, amikor egy pillanat • alatt, egy indulatra fölépítve kicsúszik az ember tollából a vers. Ahhoz valamilyen elementáris élmény kell, akár jó,- akár rossz. Mint például a második kötetem — ami jövőre jelenik meg —, címadó verse is; A fű majd újra nő. Ezt a Magyar Nemzetben olvashatták tavaly. Ügy született, hogy hallottam Fábián Zoltán halálhírét. Akkor reggel, még egyedül voltam a tanszéken... Kávézgattam éppen. Az épület előtti parkban nyírták a füvet. Valahogy akkor pillanat alatt írógépbe született az egyébként hosszú vers. Ez nagyon ritka eset. — Második kötetét a Magvető Kiadó gondozza. A könyvterjesztő vállalat megrendelő lapján olvasható: Szokolay Zoltán ... intellektuális ihletésű, többnyire kötött formákban irt verseiben jórészt létélményének, belső tudati világának, sorsának és feladatának meghatározására törekszik. Groteszk elemekkel, fintorokkal és abszurd fordulatokkal átszőtt alkotásaiban gyakran beszél kallódó helyzetéről, rossz közérzetéről, általában korosztálya gondjairól, társadalmi életbe való beilleszkedési nehézségeiről. Ám, számos esetben létfilozófiai, ismeretelméleti problémával viaskodik; az emberi viszonyok, az érzelmi kapcsolatok és az általuk fölvetődő dilemmák is jelentős szerepet játszanak költészetében ... Mi az, hogy rossz közérzet? — Ebben a kötetben a két —három évvel ezelőtti versek vannak. Így fáziskésésben vagyok, de a nyomdai gondok miatt, azt hiszem, ez mindennel így van. Még egy napilapnál lehet legfrissebben reagálni... — Emeljünk ki egy másik gondolatot: „korosztálya gondjairól...” — A fiatalok közé sorolnak, de ezt csak attól, vagy azoktól fogadom el, akik nálam fiatalabbak. Ennek a szónak, hogy fiatal, számomra sajnálatosan több jelentése van, ami elég sok visz- szaélésre ad alkalmat. Lassacskán a huszonnyolcadik születésnapomat kell megülnöm. Ez, ha kicsit pesszimisták vagyunk, az élet fele. A fiatal költő, író megnevezésre még dühösebb vagyok. A harmadik kötet versei is csak válogatásra várnak, és ha netán holnap reggel a kijelölt gyalogátkelőhelyen — amint az szegény Fábián Zoli bácsival is történt — átrohan rajtam egy ámokfutó gépkocsija, akkor innen-onnan, füzetekből, egyéb jegyzetekből egy negyedik kötetre valót is összeállíthatna, akinek ezt a feladatot szánom. A fiatal költő feliratot sokáig kell hordania nálunk az embernek. Majdnem az első posztumusz kötetének megjelenéséig. Aszerint sem tudom magam fiatal költőnek mondani, hogy körülbelül ahhoz a nemzedékez tartozom, amelyik antológiákban, vagy első köteteikkel a hetvenes években jelent meg. Verseim talán közéjük sorolnak, de nem tartok kapcsolatot velük. A közvetlen előttem járók közül Pintér Lajoshoz, aki kecskeméti, és Nagy Gáspárhoz kötődöm inkább. Az idősebb korosztállyal több szerencsém volt. Ez nem csupán a pályatársakra értendő, hanem egyéb foglalkozásúakra is. ök jobban megbíztak bennem. írás vonatkozásában nem kedvelem a látványos asztaltársaságokon alapuló érdekszövetségeket. Közéleti ambícióim e téren nincsenek, viszont itt, Szekszárdon növekszik bennem mindez, a közművelődés területén. Sokat töprengek mostanában a város kulturális életén, és bizony, egyet-mást szívesen képzelnék, szerveznék másként. I — A kritikával hogyan találkozott? — Az élő hal-ról azt hittem, hogy nem foglalkoznak vele, miután már könyvterjesztésben is megjelent. Az idén találkoztám a róla alkotott véleményekkel. Tisztában vagyok azzal, hogy van nálunk egy olyan beidegződés. hogy az első kötetről általában jót írnak. A vízválasztó a második. Az már meghatározza, hogy milyen helyet foglal el valaki. Miután a második kötetem jövőre jelenik meg. erről majd — ismerve a tempót — 1987- ben olvashatok talán. így mire megjelenik egy könyv, érzelmileg már kevés közöm van hozzá. Nyilván akkor azok őszinte megnyilvánulások voltak részemről, de három év alatt az ember sokat változik. — Optimista vagy pesz- szimista embernek tartja magát? — A sokféle tevékenység nekem azt jelenti, hogy optimista vagyok. Ezt fokozza az a tény is, hogy a következő hónapban várjuk gyermekünk születését. — Milyen jövőt alakítana gyermekeinek, ha magán múlana csupán? — Visszakérdezek. Milyen mértékben múlhatna rajtam? Mondjuk a földkerekséget érintve? ] — Mondjuk. — Akkor legelső teendőm lenne, hogy valamennyi hadseregre békés feladatokat osztanék ki. Következő lépésként a gyerekeknek lehetőséget teremtenék, hogy meglássák a világban mindazt, ahol emberi kultúrának épületben, tárgyakban emléke van. Ezt ne filmről, könyvekből, hanem személyesen ismerjék, tapinthassák meg. Aztán arra tanítanám őket, hogy anyanyelvűket szeressék, és tisztán, szépen beszéljék. Továbbá, hogy egyszerűen: emberek legyenek. Ez természetesen nagy E-betűvel értendő. — Köszönöm a beszélgetést. DECSI KISS JÁNOS A második világháború idején a lövészárkok sokasága szelte át a termőföldeket, szegélyeztek erdőszéleket, fontos taktikai, harcászati jelentőségűnek tartott pontokon megerősített állások készültek. Amikor a front már mesz- szekérült, a lakosság megkezdte azok betemetését, rendszerint a katonai hatóságok engedélye nélkül. A dunaföldvári járás főszolgabírója — biztos, ami biztos — levelet intézett április 19- én a főispánhoz ebben az ügyben: „Tisztelettel jelentem, hogy megállapításom szerint a járás határában — éspedig igen nagy kiterjedésű mező- gazdasági művelés alatt álló vetés- és szántóterületeken — az orosz katonai parancsnokság lövészárkokat létesíthetett. Ezen lövészárkok a mezőgazdasági munkálatokat zavarják, illetve akadályozzák, mert a gazdák a lövészárkok miatt a szántást nem tudják zavartalanul végezni. Előterjesztésemre a járási katonai parancsnokság engedélyt adott arra, hogy a géppuskafészkek és olyan védelmi árkolási munkálatok, melyek nem öszefüggő vonalban építtettek ki, be- temethetők, míg a lövész- és futóárkok betemetésétől egyelőre el kell tekinteni”. A levél végén a főszolgabíró kéri a főispánt, járjon el a szovjet megyei katonai parancsnokságon és eszközölje ki az engedélyt. A főispán a kérésnek megfelelően felkereste a szovjet parancsnokságot, de nem sok sikerrel járt: „... értesítem, hogy a vármegyei orosz katonai parancsnokság nem járult hozzá, hogy az összes árkolási munkák betemethetők legyenek. Hívja fel az érdekelt gazdák figyelmét az elöljáróság útján. hogy amennyiben az árkolások közvetlenül szőlőt érintenek úgy a megmenthető tőkékhez megfelelő mennyiségű földet tehetnek”. A válasz 1945. április 28- án kelt. Ekkor még dúlt a háború. Érthető, hogy a katonák nem engedélyezték a lövészárkok betemetését. De nem kellett már sokáig várni. Két héttel később a hitleri Németország kapitulált, feltétel nélkül letette a fegyvert. A fasizmus felett aratott győzelem után már nem kellett a lövészárok — Európában elnémultak a fegyverek. RÁFIZETTEK tettükre A DÖBRÖKÖZIEK Döbröközön úgy vélték az emberek, hogy méltánytalanság történt velük, indokolatlanul büntetik őket, olyan terhek elviselésére kötelezik a községet, ami jogtalan, és a községnek hátrányos. Ezért két atyafi, a két Kovács, útnak indult, felmentek egészen a főispánhoz, hogy igazságot kapjanak. Klein Kálmán főispán fogadta is őket. Amikor vége lett a panaszáradatnak, a főispán az íróasztalához ült, levelet írt a dombóvári főszolgabírónak, hogy tegyen rendet, s ha igazak a panaszok, azokat orvosolja. A két Kovács kézhez kapta a levelet, és azonnal indultak vissza, Döbröközre csupán rövid időre tértek be, s máris továbbálltak, mentek a főszolgabíróhoz. Átadták az április 11-én kelt fő- ispáni levelet. A borítékot felbontva, a főszolgabíró a következő főispáni utasítást olvashatta: „A fent megnevezett párt (a községi parasztpártról van szó) képviseletében Kovács János és Kovács István döbröközi lakosok panaszt tettek hatóságomnál, hogy Döbrököz községből naponta 40 fogatot kell Dombóvárra beküldeniök. Előadásuk szerint ennek az intézkedésnek büntetés jellege van és a rendkívül sürgős mezőgazdasági munkákat igen nagy mértékben hátráltatja. Amennyiben panaszuk alapos és indokolt, felhívom Főszolgabíró urat a fogatkérdés olyképpeni rendezésére, hogycsak annyi fogat és csak olyan mértékben legyen igénybevéve, amely az oroszok részére történő szállítás céljából a járás községeiből Döbrököz községre aránylag esik. Egyébként a fogatokat az előbb említett sürgős mezőgazdasági munkálatokra való tekintettel ne vegye igénybe”. , Április 14-én a főszolgabírói hivatalban megfogalmazták a választ a főispánnak. Ebből kiderül, hogy a döb- röközieknek valóban büntetésből kellett a napi 40 fogatot előállítani. Idézzük a főszolgabíró igazoló jelenté- sét i „Hivatkozott számú rendeletére (474/1945) tájékoztatásul tisztelettel jelentem, hogy Kovács János és Kovács István döbröközi lakosok Főispán Úrhoz intézett panasza alappal bir. Döbrököz községből valóban öt napon keresztül 40 fogatot kellett közmunkára (terményszállításra) kirendelni, büntetésből. Ugyanis miután a Döbrököz községből kirendelt soros fogatok sorozatosan és következetesen nem jelentek meg — a döbrökö- ziek valósággal szabotáltak a közmunka ellen — ezért a városparancsnokság szigorú parancsban adta ki, hogy a döbrököziek öt napon át tartoznak fogatot állítani. Egyben kijelentette, hogy amennyiben tovább szabotálnak, úgy a döbröközi felelős vezetőséget, továbbá a meg nem jelent fogatosokat azonnal rögtönítélő hadbíróság elé állítja. Tisztelettel jelentem végül, hogy a fogatokat mindig aránylagosan rendeljük ki, nehogy egyik vagy másik község aránytalanul legyen terhelve. A sürgős mezőgazdasági munkákra tekintettel fogatkirendelés ügyben eljártam a városparancsnokságnál, ahol ígéretet kaptam, hogy csak a legminimálisabb számú fogatokat fogják igénybe venni, amennyiben hadi érdekeik ezt megkívánják, azonban az igénybevételtől a parancsnokság nem tud eltekinteni akkor, ha a fogatokra szűk- ség van.” Csupán megjegyezzük, hogy a kirendelt fogatok a hadi szállítások mellett a járásban a lakosságot közvetlenül érintő közmunkák elvégzésében is részt vettek. A döbrököziek ebből ki akartak maradni — legalábbis a fenti eset ezt tanúsítja. FÖISPÄNI RENDELKEZÉS A HADISEGÉLYEK FIZETÉSÉRE A megyeszékhely polgár- mesterének április 6-án kelt jelentéséből szerzett tudomást a főispán, hogy a pénzügyigazgatóság már februárban leállította a hadisegélyek fizetését, várva az ügyben a pénzügyminisztérium rendelkezését. A pénzügyminisztérium azonban nem rendelkezett. Ezért a polgármester az ügyben felkereste a pénzügyigazgatóságot, ahol — talán a felelősséget elhárítandó önmagukról — azt a választ kapta, hogy amennyiben a főispán úgy rendelkezik, akkor kifizetik a segélyeket, másként ezt nem teszik. A polgármester ekkor levelet intézett a főispánhoz, Klein Kálmán főispán vállalta a felelősséget, és Senye Sándor polgármesterhez az alábbi rövid leiratot intézte: „Előterjesztésére értesítem, hogy a hadisegélyek kifizetését a legindokoltabb esetekben — a pénzügyminiszter úr e tárgyban további intézkedéséig — engedélyezem. A változott viszonyok folytán a rászorultság min-^ des egyes esetben külön megállapítandó. Legcélszerűbbnek tartom szociális gondozói szervezet igénybevételével a rászorultakról környezettanulmányt végeztetni és ennek figyelembevételével eszközölni az új megállapításokat és folyósításokat.” Az április 16-i rendelkezés számos szűkösen élő család helyzetén javított. K. BALOG JÁNOS Szokoiay Zoltán főiskolai tanársegéddel
