Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
e “képújság 1984. június 16. Kappei Károly szövetkezeti elnökkel — Nem gondolt arra még soha, hogy szedi a sátorfáját és itthagy csapot, papot? Ezt azért is kérdezem, mert már évek óta nem sikerül leülnünk beszélgetni, mindig rohannia kell. Hova rohant ezekben az években a Tolna megyei Lakáskarbantartó Szövetkezet? f — Arra nem gondolhat az ember, hogy befejezi, abbahagyja, keres könnyebb munkát. Azért sem, mert ezt vállalta. Lehet úgyis nézni a dolgokat, hogyha az ember nem csinál semmit, nem lesznek gondjai. De, akkor miért él? — Az előbb csak provokálni akartam. Mert most meg az ellenkezőjét kérdezem: miért állt le a szövetkezet? így aztán kellően összegubancoltuk a helyzetet, ahhoz, hogy egy jót beszélgessünk. — A szövetkezethez 1980. ban kerültem. Az öt év alatt megháromszoroztuk termelésünket, a fogyasztói szolgáltatásunk két és félszeresére, a lakossági szolgáltatás pedig négyszeresére emelkedett. A létszám 500-ról 830-ra nőtt. Tavaly kérdezték tőlem sokan: „hova rohantok?” Válaszolni erre nem tudtam, azért sem, mert nem rohantunk. Azt tudom, hogy ekkora növekedési ütemet hosszabb távon nem szabad produkálni. Márcsak azért sem, mert a környezet sem változik olyan gyorsan. Most azt kérdezik: „miért álltatok meg”? Mérlegelni kellett öt éve is, most is, hogy apró, araszoló léptekkel haladunk-e, vagy fokozott iramban jutunk előre. A környezet kényszerített bennünket ebbe az óriási fejlődésbe. A megyei tanács a lakáskarbantartót a fogyasztói szolgáltatás kielégítésére jelölte ki. Abban az időszakban — 1980-ban — a jelentkező igényeket nem tudták kielégíteni. Az pedig óhatatlanul társadalmi feszültségeket okoz. A válasz így már egyszerű. A szolgáltatásra kijelölt szövetkezetnek kell az igényeket kielégíteni. Ezek meg mi voltunk és vagyunk. — Ehhez azonban háromszáz szakembert kellett elcsaklizni más építőipari szervezetektől... — Azt hiszem, nem ez a dolog lényege. A környező üzemekből nem csaltunk el munkásokat. — Tehát nem szekszárdi üzemeket „csapoltak" meg? — Nem lenne becsületes, ha megint nemmel válaszolnék. A műszaki szakgárdát már tőlük hoztuk. Az építőiparból. Ezért jogosan haragszanak ránk, de az a véleményem, hogy nekem a lakás- karbantartóért kell, hogy fájjon a fejem, másnak másért. Hozzánk többnyire olyan fiatal műszaki szakember jelentkezett, aki nem látott saját cégénél előmeneteli lehetőséget, itt pedig olyan feladatot kapott, amire régi munkahelyén évekig várhatott volna. — A növekedést érteni vélem, de az idei megtorpanást már nem, mivel úgy tudom, hogy szinten- tartás a céljuk. Kielégítették volna az igényeket? — Az igény egyre nő, tehát kielégítésről szó sincs. De a szolgáltatásban is kemény verseny alakult ki 1984-re. És ma már a gazdálkodás minőségét befolyásoló tényezők vannak előtérben. — Akkor kellemetlen- kedek tovább. Inkább logikus és nem bosszantani akaró a mondandóm. Arról van szó, hogy a mai időszakban mindenhol igyekeznek kisszervezeteket létrehozni. Erre föl Szekszárdon van egy szövetkezet, amelyik csak növekedett az utóbbi időben. Vajon mikor válik irányíthatatlanná a „hajó", hiszen már lassan az egész országot behálózzák? — Tényleg nem divatos dolog manapság új telephelyeket létrehozni, nagyobb létszámmal dolgozni. De a gazdaság nem divat kérdése. Én azt állítom, hogy a mi szövetkezetünk a korábbi évekhez viszonyítva rugalmasabbá vált. A kilenc gazdasági egységünk ugyanolyan önállósággal rendelkezik, mint egy kisvállalat, vagy egy kisszövetkezet. — Ezt be is kellene bizonyítani. — Szerintem nem az a fő bajuk a nagyvállalatoknak és a hozzájuk rendelt vidéki telephelyeknek, hogy együtt vannak. Az a baj, amikor nincs meg a megfelelő önállóság. A szövetkezet egységei önállóan szervezik a vállalkozást, a kivitelezést, a személyi és tárgyi feltételek megteremtését, felelősen gazdálkodnak saját eszközeikkel, tevékenységüktől függ a bér, és szabadon gazdálkodhatnak vele. Nyugodtan mondhatom, hogy nálunk kilenc kisszövetkezet működik. I — Ezt értem, de ugyanezt megtehetnék a központ nélkül is. — A szűkös forgóeszköz-állomány a párhuzamos készletezések elkerülésére kényszerít. Ezt segíti elő a központi anyagellátó bázis. Koncentrált fejlesztési forrásaink korszerű gépesítésre adnak lehetőséget, melynek szétaprózása nem célszerű. A gépek, termelőberendezések hatékony kihasználását biztosítani tudjuk. Nagy értékű gépeinket kilenc egység használja, így nemcsak az év egy-egy rövid időszakában dolgoznak. Az egységes szövetkezet vállalkozó képessége kedvezőbb. Míg egy-egy egység csak 7—8 szakmával rendelkezik, szövetkezeti szinten 20 szakmában tudunk partnerek lenni. A jövő szempontjából lényeges, hogy mindig újítani tudjunk, új tevékenységre tudjunk felkészülni. De sorolhatnám a közös tmk-szervezetet, szállítást, folyamatos szervezetfejlesztést, központi gépi adat- feldolgozást stb., mely mind közös munkánkat segíti elő. — Nagy vitát váltott ki a gebinesrendszer kialakítása. A vendég látóiparban nagy nehezen felszámolták, mert egészségtelen volt. Az építőiparban, vagyis a Tolna megyei Lakáskarbantartó Szövetkezetnél pedig életre hívnak egy ilyen szervezetet. — Kár szembeállítani dolgokat. Az átalánydíjas rendszer jó dolog. Sok minden kiderült az első években. A munkások képesek vállalkozóként is „életben maradni”. Nem kell feltétlen minden kőműves mellé egy művezető. Képesek az emberek gazdálkodni az anyaggal, az idejükkel, a forinttal. Képesek megfelelni a konkurrencia- harcban is, mert nekik nemcsak a kisiparosokkal, hanem más vállalatokkal is versenyben kell ienniök. — És mi van akkor, ha I egy-egy átalánydíjas bri- * gád csődbe jut? — Ha üzletről, meg vállalkozásról beszélünk, akkor az egyben a csőd lehetőségét is magában rejti. Volt néhány csapat, amelyik tönkrement, idén is lesz ilyen, ök felbontják a szerződést, és gondolom, levonják a szükséges következtetést. Az a tapasztalatom, hogy nem a legrosz- szabb szakemberek vállalták az átalánydíjas rendszerrel járó nehézségeket. A jó szakembernek pedig — főleg ha van „kis vér” is benne — nincs mitől félnie. — Még mindig ott tartok, hogy a Lakáskarbantartó a megye egyik legnagyobb szövetkezetévé vált. Nem elégedtek meg azzal, hogy behálózzák a Dunántúl egy részét, Baján is van részlegük, sőt, Budapesten is terveznek létrehozni egyet, és kimentek az NSZK-ba dolgozni. Ez nem is lenne baj, de az az érzésem, hogy hogy nem az NSZK-beli munkákból fog meggazdagodni a szövetkezet, mondom ezt akkor, amikor tudom, hogy az év első hónapjában az összszövetke- zeti munka alapján veszteséget — kétmillió forintot — tudnak elkönyvelni. — A kérdés összetett. Az első pár hónap alapján tényleg a szövetkezet kétmillió forint veszteséget „szedett össze”. Mondjam azt, hogy ez építőipari betegség. De ezt sem mondom, még akkor sem, hogy tudom: az előző években is nehéz időszakként jelentkezett az első negyedév. Beszéljünk őszintén: az első hónapokban az anyagellátás kritikán aluli volt. Nem volt falazóelem, válaszfal- tégla. Kedvezőtlen volt a csőellátás, a radiátorhiány ... Soroljam még? De inkább nézzük a benti dolgokat: egyértelmű, hogy egységeink nem gondoskodtak kellően a téli munkaellátottságról. Fél gőzzel dolgoztak ebben az időszakban, de a bér ennél jobban kopott, mert annak lehetőségét kihasználták, hogy önállóan gazdálkodnak. A másik ok: jelentős mennyiségű bevételt jelent a szövetkezetnek a tetőszigetelés. Az első négy hónapban erre a munkára alig volt megrendelő. A nyáron pedig az a gondunk, hogy sok a munkánk, ösz- szegezve egyértelműen kijelenthetem, hogy a harmincmillió forintos nyereségtervünket az év végére teljesíteni tudjuk. — Az NSZK-beli munka? — Az előbbi kérdés másik feléhez tartozik ez. Mi kimentünk a „világpiacra”. Ez a tevékenység nem kimondottan nyereséges. Akkor mi a hasznunk? Többféle eredménye van ennek a munkának. Először — nagy szavak nélkül — a népgazdaságnak jelentős devizabevételt jelent. Nekünk pedig olyan bérpreferenciát, amit csak ezzel tudunk elérni. És ez a többletbér, nemcsak a kint dolgozóknak jelent sokat, hanem a szövetkezet összes tagjának. — Azt mondja az előbb, hogy a népgazdaságnak kell a valuta. Én meg azt mondom, hogy nem mindenáron. — Így igaz. Az előbb azt említettem, hogy ez a munka nem veszteséges. De ennél sokkal lényegesebb, hogy a dolgozóink ott kint találkoznak egy más szervezettel, más technikával, más követelményrendszerrel, megismerkednek egy ország életével. Rendkívül magas minőségi követelmény áll előttük ... A végső érvem: pár éven belül megszűnik a visszafogottság az építőiparban. És abban a helyzetben csak korszerű technikai és technológiai igényeknek megfelelő vállalat, szövetkezet marad fenn. És akkor mi előnyben leszünk. Az NSZK-ban dolgozó szakembereink ezt á technikát már ismerni fogják. — Lépéselőnybe akarnak kerülni. Ugyanezt jelenti az is, hogy most megkezdték a felkészülést a sorházak és családi házak építésére? — Lépéselőny, vagy kényszer? Nem is lehetne eldönteni. Mindkettő. Szeretnénk hamarosan bemutatni az első mintaházat. — Ez újabb létszámnövelést jelent? — Nem feltétlenül jár létszámnöveléssel. A jelenlegi összetételben ötven lakóház építésére leszünk alkalmasak. Ma még a falazóanyagok gyártásán dolgozunk, de célunk a teljes és komplex rendszer elkészítése. — Előregyártott házak lennének ezek? — A teljes mennyiségű építőanyagot mi gyártanánk le, és a felépítésére is vállalkoznánk. Ma a családi és a sorházépítésre van óriási igény... — Végig a szövetkezetről beszéltünk. Szeretném azt is megtudni: Kappel Károly szövetkezeti elnök belekalkulálta-e ebbe a munkába a személyes bukás veszélyét? — Ezen nem szabad gondolkodni. Annyit tudok, hogy nem ebből a beosztásból akarok nyugdíjba menni. A bukás? A családom nagyon sokat áldoz, nem szabad nekik csalódást okoznom. — Köszönöm a beszélgetést, és bukásmentes további életet kívánok! HAZAFI JÓZSEF Múltunkból A felszabadulást követő hónapokban a demokratikus pártokkal egy időben gyorsan újjászerveződtek a háború alatt elnéptelenedett és a német megszállást követően pedig betiltott szakszervezeti szervezetek. A duna- kömlődi építőmunkások — mindenekelőtt a kőművesek —, 1945. áprilisában úgy határoztak, hogy a betiltott szervezetüket újra létrehozzák. Döntésükről tájékoztatták a megye főispánját, Cser Sándort, aki maga is egykor a kőműves szakmát tanulta és gyakorolta. Mi sem volt természetesebb annál, minthogy a főispán leiratban szólította fel Dunaköm- lőd jegyzőjét, teremtse meg a szervezet működéséhez a feltételeket. A leirat így hangzott: „Utasítom Nikitits József Dunakömlőd község jegyzőjét, hogy a dunakömlődi építőmunkások lefoglalt és a múltban elkobzott összes vagyontárgyait az építőmunkások részére haladéktalanul szolgáltassa vissza. Az építőmunkások szervezete ott meg fog alakulni, ezért felhívom, hogy a szervezet megalakulását is támogassa.” Az utasítást a főispánnál bent járt kőművesek kapták kézhez, és még azon a napon olvashatta is a jegyző. Két napig várt a válasz megfogalmazásával, végül is minden kertelés nélkül megírta a valós helyzetet. „Jelentem, hogy a kérdéses vagyontárgyakat visszaadni nem áll módunkban, mivel azok a miniszteri rendelet és az alispán úr külön utasítása következtében értékesíttettek és az értük befolyt vételár a megjelölt csekkszámla javára befizettetett. Az irattári anyagunk teljes megsemmisítése következtében a vonatkozó miniszteri, illetve alispáni rendelet, vagy annak számait nem áll módunkban jelenteni.” A főispánt valószínűleg meglepte a községi jegyző nagyon hivatalos hangú válasza, amelyben szűkszavúan tudatja, hogy nem tehet semmit a rendelet végrehajtásáért. Valószínűleg megértőbben reagált volna a dunakömlődi levélre a főispán, ha legalább arról is szólt volna a jegyző, hogy a szervezkedéshez valami módon segítséget nyújtanak majd. De a főispán úgy vélte a válasz alapján, sok segítséget nem várhat. Ezért aztán meglehetősen kategorikus hangú, május 8-án kelt levéllel zárta le az ügyet, a következőképpen: „Fenti számú (207/1945) jelentésére hivatkozással felhívom, miután okmányszerű- leg nem tudja igazolni az elkobzott vagyontárgyak ellenértékének hovafordítását, fizesse meg a saját költségéből, ha annak idején olyan híven teljesítette a parancsot”. KÍSÉRLET A MEGYEHÁZA BEBÚTOROZÁSÁRA Többször is említettük már ebben a rovatban, hogy Szekszárdon több hadikórház is működött. A megyeházát is igénybe vették ilyen célra. Az természetes, hogy ilyen körülmények között az egykori irodák berendezései elkallódtak, tönkrementek. Április második felében a szovjet hatóságok az épületet visszaadták eredeti rendeltetésének. A főispán utasítására a megye alispánja körlevelet intézett a szekszárdi, a bonyhádi és a simontornyai járás főszolgabírájához: „Főispán úr rendelete folytán felhívom főszolgabíró urat, hogy a községi elöljáróságok útján azonnal szerezzen tájékozódást arról, hogy a Volksbund kötelékébe tartozott egyének tulajdonában voltak-e olyan bútorok, amelyekre a Volksbund tagok házaiba betelepített magyaroknak szükségük nincs, és amely bútorok alkalmasak a vármegyei székházban 2 vendégszoba, valamint az iroda- helyiségek berendezésére. Ezeket a bútordarabokat a községek soronkívül írják össze és az összeírást terjesz- szék a főszolgabíró úrhoz. A beérkezett összeírásban szereplő bútorok kiadásához a Bonyhádon székelő telepítési bizottság hozzájárulását eszközölje ki és ennek megtörténte után a bútordarabokat helybeli, ha ilyen nem volna, környékbeli fuvarosokkal szállíttassa be Szekszárdra, a vármegyeházára, az alispáni hivatalba. A bútorokon a község neve, ahonnét származnak, feltüntetendő.” A rendeletet az alispán helyett Morvay László vármegyei főjegyző írta alá. Az iratkötegben csupán a gyönki főszolgabíró levele található, amelyben arról értesíti 1945. május 2-án az alispánt, hogy két éjjeli szekrényt, két ágyat, két szekrényt, egy tükröt, egy asztalt, és két széket sikerült szerezni a vendégszoba részére, valamint egy kombinált szobagarnitúrát is felajánlhatott. Az irodai berendezéshez azonban ő sem tudott adni semmit. A megyének más eszközöket kellett igénybe vennie a megyeháza bebútorozásához. A TELEPESEK ÉS A VISSZAMARADT NÉMETAJKÚ AK EGYENJOGÚSÁGA I Okkal és ok nélkül, úton és útfélen sokan megbélyegezték a németajkú embereket. Éppen ezért elvi-jelentőségűnek tekinthetjük a kommunista főispán április 27-én kelt, a főszolgabíráknak címzett köriratát, amelyben kimondja: ....az állatigénybevételek k ivetésénél újabb kormány- intézkedésig kívánatosnak tartom, hogy a visszamaradt magyarhű svábok és az új székely telepesek egyenlő elbírálásban részesíttessenek. Ugyanis úgy a régi (visszamaradt), mint az új telepesek egyenlő polgárjogot kell, hogy élvezzenek és a háborús terhekből is egyforma mértékben részesítendők.” \ A MADOCSAI RENDŐRSÉG SZERVEZÉSE 1945 TAVASZÁN Madocsa község nemzeti bizottsága 1945. április 14-én fontos döntést hozott. A napirend címe: „Az állami csendőrség helyett községi fizetett rendőrség szervezése és felállítása.” Az előadó a község főjegyzője volt. A jegyzőkönyv erről a neves eseményről a többi között a következőket tartalmazza: „A községi főjegyző ismerteti Tolna vármegye főispánjának 229/1945, illetőleg adu- naföldvári járás főszolgabírójának 353/1945. számú rendelkezését, mely szerint a köz- és vagyonbiztonság érdekében minden községben a volt csendőrség pótlásául megfelelő karhatalmi őrs felállítása ajánlatos és szükséges. Ezen karhatalmi rendőrőrsök mindaddig működnének, amíg a közbiztonsági szervek végleges újjászervezése meg nem történik és országos érvényű rendelkezés keretében a rendes karhatalmi szerv újból fel. nem áll.” Javasolta az előadó, hogy a községi rendőrőrs létszámát a nemzeti bizottság 5 főben állapítsa meg, s ezeknek legalább a rendőrlegénységi foko- zati illetményt biztosítsa, s szükség esetén a laktanyaszerű elhelyezését oldja meg. A javaslatot a nemzeti bizottság egyhangúlag elfogadta. Az őrs tagjainak kijelölését az elöljáróság a kommunista párt helyi • vezetőségével együttesen végezte el, majd futárszolgálattal április 27-ei jegyzőkönyvet és a kísérő-tájékoztató levelet eljuttatta a főispánhoz. Még azon a napon kiadtak az őrs tagjai részére magyar—orosz nyelvű igazolványt. Ezt követően Madocsán is megszilárdult a közbiztonság. K. BALOG JÁNOS
