Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
4 NÉPÚJSÁG 1984. június 16. Egy igazi... I _____________ 1 N agyon szomorú lenne az újságíró élete, ha folyton- folyvást csak torokszorítóan komor dolgokról kellene írnia. Ha ilyenek mással esnek meg, akkor természetesen kötelessége megtennie. Amikor vele magával, akkor nem, lévén az magánügy, melyet a közügyekkel összetéveszteni tilos. Ezek után jogos a kérdés, hogy mi közérdekű lehet a ládában, vagy éppenséggel a ládafiában, mely utóbbi természetesen nem az öreg láda gyermekét jelenti, hanem egy oldalrekeszét. Az egész úgy kezdődött, hogy a minap úgynevezett javakorabeliek ültünk együtt és valamelyikünk a következő megállapítással lepte meg a társaságot: — Észrevettétek, hogy a láda kezd kimenni a divatból? — Ki megy ki és honnan? — bámultunk rá. Erősködött, hogy igenis a láda, majd bizonyítani kezdett. Bizonyítékai a számunkra legrokonszenvesebb időszakból, gyermekorából származtak, ami a miénkkel egykorú lévén, régebben volt a fél évszázadnál. — A dédanyám szokta volt mondani: „Üres ládának nem kell lakat!” Megérti ezt egy mai fiatal? Feltehetőleg nem érti meg, hiszen a jómód jeleit ma épp úgy nem ládában őrzik, mint ahogyan az ilyesmi hiányának se üres láda a fokmérője. Melyre persze, hogy nem kell lakat. Ernyedetlen elemezgető kedvű kortársunk azonban folytatta: — Tulipántos láda ma már csak múzeumban, vagy gyűjtőknél akad. Mikor nyitott ki valaki nálatok a családban utoljára lisztesládát? Zabos- ládát legalább 30 éve nem láttam. Apáink, de még jómagunk is katonaládával vonultunk be. öregapám régi katonaládája később főzőládaként szolgált. Ki tudja milyen a főzőláda? Ketten is tudtuk. Törekkel, pelyvával, fűrészporral van tömve, közepében alkalmas hely kibélelve az edénynek, melyben aztán a bab vagy káposzta órák hosszat melegen marad, sőt, még forrni is képes. Nekimelegedve folytattuk és kiderült, hogy padláda még itt-ott akad. Kocsiláda remélhetőleg, szerszámos láda sok helyen. Pénzes-, kin- ces-, céh- és vőláda azonban csak nyomokban és elsősorban múzeumokban. Lőszeresládákkal szerencsére nagyon régen rakodtunk már, de a zeneláda- és a sípláda is gyermekkorunk emlékei közé tartozik. A régi szemétládák lábbal nyitható, műanyag ba- dellákká változtak. — Mi az, ami ezek után megmaradt? — néztünk egymásra. — Én még emlékszem egy koporsós cégfeliratára — mondta egyikünk. — ö bármely méretű sírláda készítését vállalta... — Kevésbé morbid emlékkel gyere! — tromfoltuk le. — Hát a postaláda! Később — amikor már magánalapon kezdtem tuda- kolózni ládaügyben — kiderült, hogy ilyesmi csak a nép (vagyis valamennyiünk) szakzsargonban járatlan ajkán él. A postások piros színű „gyűjtőládákat” és zöldre festett „kézbesítőládákat” ismernek. Utóbbiakat többen hajlamosak vagyunk, kellően el nem ítélhető módon, egyszerűen „pusztai postaládáknak” titulálni, ami teljességgel helytelen. A bérházak kapualjaiban oly sok örömöt okozó alumínium dobozok nem tartoznak a ládák kategóriájába. Ezeket „kapualji levélszekrény” névvel kell illetni. Postai tapasztalatok szerint egyébként a géprendszerű (piros) gyűjtőládákat rongálják a legritkábban, szeméttárolásra viszont annál sűrűbben igénybe veszik furcsa hajlandóságú honfitársaink. A kézbesítőládákról ez már, sajnos, nem mondható el, pedig pénzt sose tesznek bele... A postaládákról a megyét járónak nyomban Regöly jut eszébe, ahol ilyenek gyártása- javítása folyik. — Na és a gyümölcsöslár da! Erről az, hogy csúcsidőben hiánycikk — máshol. Utóbbi információ a megyei tanács mezőgazdasági osztályáról származik. Nálunk csak Pál- fa, Bogyiszló és Madocsa érdekelt komolyabb mértékben a gyümölcsexportban, különösebb panaszra nincsen ok. A szekszárdi TÉESZKER- boltban sem. Ugyanitt a piaci magán kiskereskedő pár éve 50, ma 75 forintért szerzi be a ládák darabját. Vigyáz is rájuk, akár a szeme fényére. Ugyanez — aki látott már rakodást, tanúsíthatja — nem minden szállítómunkásról mondható el. Végül egy múzeumi információ megyénk székhelyéről, ahol évente a látogatók tízezrei gyönyörködhetnek válogatott szépségű ládákban: — A láda lényegében hasáb alakú, felnyitható fedelű tárolóbútor. A királyi udvarokban a XIII., a nemesi udvarházakban a XIV., a paraszti háztartásokban a XVI. század óta terjedt el. A XIX. század óta belső, fedeles rekesszel is divat lett ellátni. Lényegében a mai szekrények egyenesági őse. A puhafaláda tömegcikk volt, a keményfa elvileg örök életű. Nálunk Faddról őriznek egy 1838-as keltezésű szép darabot, de nagy hírű volt a váraljai németség ládagyártása is, elsősorban Musch Henriké és utódaié. Ezzel zárjuk be ládáinkat! O. I. Fotó: G. K. Ládák — de nem postaládák I ■ ni w^m mm m > wsumx Javítóhelyük — Regöly „Föl kéne hozni még egy véka krumplit!” — gondolta, és hangosan ki is mondta mindjárt. Mint a kisgyerek, a homályos konyhába olykor-olykor napfényt szökkentő Renáta szokta. S mint a magaféle, egyedül élő öregasszonyok. És szidta magát, olyan gyalázóan, ahogy mástól életében sohasem tűrte volna. Mert amíg az imént azt a zsák almát kínnal-keservesen végigcipelte, kosaranként, a pincelépcsőkön, eladásra, kiment az eszéből a krumpli. Pedig főznie kell magának is, a malacoknak is. Muszáj megint a konyhából lefelé vezető lépcsőnyílást kibontogatni. Siszegett. Majdnem elsírta magát. A széket odébbtolni. A linóleumot fölhajtani a csapóajtó deszkáiról. Az ajtót megemelni, és a falig támasztani; utána ágaskodni a konyhaszekrény melletti felső kapcsolóig, ami fényt gyújt odalenn. Ügy három esztendeje, hetvenéves korától körülbelül, egyre jobban fájt a háta. Kapáláskor, a permetező cipe- lésekor, a moslékvivésnél, a darálásnál. De még olyan jelentéktelen munkában is, hogy pár marék csalánt szedjen a jércéinek, tojnának sárgább sárgájú, barna héjú tojást, amilyet elkapkodnak városon. Ez az állandósult kín este az ágyába is elkísérte, any- nyira lekötötte a figyelmét, hogy újabban mindenről megfeledkezett. Lám, most is majdnem a hokedlin feledte a bádogvékát, hogy aztán keservesen mászhasson, négykézláb, vissza érte. * Már tartott vissza az apró szemű burgonyával, súlyos edényt ki is tette maga elé a konyhapadlóra, amikor a baj megtörtént. Talán a csapóajtó alját meglökhette valahogy a görbedt hátával — gondolt rá vissza később. Mert abban a pillanatban még annyit se tudott mondani, jézusmáriám, csak úgy érezte, fejére szakadt a világ. Végigcsúszott a lökéstől vagy hat lépcsőn, véresre súrolták a deszkafoltok a térdét az elfoszló harisnya alatt. A fejét is megüthette a rácsapódó deszkalap, mert még mindig nagyon zúgott a füle, ahogy ott, fektében, a pince nyirkos földjét tapogatva, eszmélkedett. Leült az első lépcsőre, fájdalmasan, és arra gondolt, jó lenne most kisírnia magát. Hiába, nincs rá idő estig. A malacok máris nyugtalankodtak az ólban. A csibéknek is kását kell vetni a tányérjukba. Az almát meg letalicskáz- nia a boltig, a faluszéli földúton, legkésőbb tízig ígérte. Tápászkodott is. Nem. Nincs megállás. Pihenni? Majd a sírban, ahol a deszkán egyengetheti majd a fájós hátát, ítéletnapig. „A fene... ezt az ajtót...” Nem nyílik. Akkor döbbent csak rá, mi lehetett az a nagy zuhogás. Lehet, amikor véletlenségből lebillentette az ajtót, fölborult a szék is. Rá, a hozzátámasztott zsák almával. Zihált. Minden erejét megfeszítette, hogy csak annyira sikerüljön megemelnie, legalább az ujjait aláfeszíthesse a deszkalapnak, talán csak meg tud kapaszkodni majd valamiben. De nem. Az ajtódeszka tényleg úgy feküdt ott a feje fölött, mintha rászakadt volna ez az egész keserves világ. Vagy legalábbis a ház, vályogostul, padlásostól, mestergerendástól. Nem nyílik, a kserves úristenit! Meg sem bírja moccantani. Vagy hogy csak belőle fogyott volna el, hirtelen, eny- nyire az erő? Mekis János: Az ajtó mögött Pedig ki kell mennie innen. A malacok. A csibék. Az alma... ó, az az átkozott alma, hogy ráborult. * Megint a lépcső alján ült, fázósan összeguborodva, pedig a bekecsét, mint a fűtött konyhában is mindig, magán hordta a fájós háta miatt. Próbált nyugodtan gondolkozni: ráfordította-e a kulcsot a konyhaajtó zárjában? Be tud-e jönni majd valaki, hogy kiszabadítaná. Talán fölnéz majd hozzá a boltos, ha elunja a várakozást az almára. Esetleg átnéz Julis, a harmadik szomszédból. Vagy... váratlan kinéznek a városból a gyerekek. Ezt, hogy „gyerekek”, egészen úgy szokta magában emlegetni, mintha István nem az öccsének a fia volna, s Renáta lenne a saját ötesztendős unokája. Nem áltatta pedig magát; nem is szoktatta ilyesfajta fényűzéshez az élet. A lelke mélyén nagyon is tudta: „kismenyem” azért a pár tucat tojásért, miért, cirógatja körül, amivel néha, ha hétvégeken hirtelen betoppannak, fölpakolja őket. István is csak azért pazarolja a benzint a látogatására, mert tudja, füstölt hússal, gyümölccsel, mikor minek az ideje, meg tudja itt kicsit pakolni a csomagtartót. Csak Renáta nem... Nem, az nem olyan. Az nem fényesre szidolozott tízforintosokért meg a kötényzsebből elővarázsolt csokoládéért szereti. „Nénje!” — mondotta hangosan. Ahogy Renáta szokta őt szólítani. A kislány helyett. Egy idő múlva azt hitte, mintha a konyhaajtót zörgetné odafönn valaki. „Segítség!” — kiáltotta. És eszébe jutott, alább száz méterrel a hegyoldalon a Julis órákig kiabált egy reggel, mikor a nagy hótól nem tudta kinyitni az ajtót. Valaki jött, az biztos. Lám, a kutya is ugat az udvaron. S megint eszébe jut a temérdek, kötelesség, amit rég tenni kéne. ' A csibék. A malacok. Az alma... * Arra riadt, hogy elbóbiskolt. Talán a csalódástól, hogy senki nem jött mégsem a kiszabadítására. Mert amúgy nem szokott ő hozzá, nappal aludni. Nappal? Hiszen már abba született bele, hogy éjjel sem lehetett. Sötét volt még* * *, mikor keltegette az édesanyja, aratni ahogyan mentek. Hát még, mikor a szíve az apját elvitte, esztendőre rá meg az anyja ott maradt neki nagybetegen. Szélütötten. Akkor kellett csak korán kelni. Egyetlen lány létére maga maradt csak otthon a szülői házban. Az öccse is milyen hamar elszármazott a faluból, ahogy lehetett, vissza sem jütt. A béna anyját hát csak maga emelgette, egyedül, mikor tisztába tette, ahogyan az tette őt valamikor, pólyás korában. ö volt neki a gyereke. Az anyja. így alakult fölötte az élet. Mindig ahogyan jött. Másképp nem lehet, el kell fogadni, amíg él az ember. A háborút is ebben a pincében vészelték át. A tetejero- gyott házat szinte maga .újította meg. A kiveszett jószágot a maga erejéből pótolta. Világéletében idegen szőlőkben teltek a napjai. Hiszen még tavaly is hívták kapálni, permetezni. Tavaly, ezzel a rossz hátával, nem is vállalta először. Aztán, hogy többet ígértek, csak nem kérette tovább magát. A fene ezt a fájós, rossz hátat! Majd egyengetem a sírban, a koporsódeszkán! Ha el leszek temetve... De hiszen itt vagyok eltemetve!— riadt rá hirtelen a kétségbeesés. De mégsem kiabált segítségért. (Igaz, ki is hallaná meg, ebben a pusztaságban?) Még inkább nevetni jött kedve. Hogy lám, megérhette, amit annyit emlegetett, hogy ő majd a sírban fogja kipihenni magát. Itt van hát. • Még akkor is nevetett, amikor rátaláltak, s elvitte már a szirénázó fehér kocsi. Még a kórházi ágyon is csak nevetett, míg meg nem kapta az álomba taszító tűszúrást. „Nénje” — motyogta. — Mit mond, néni? — kérdezte tőle az ápolónő. De ő már semmi nem válaszolt.
