Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
6'ivEPLJJSÄG 1984. június 2. Fodor János lengyeli iskolaigazgatóval — Ha emlékezetem nem csal, lapunkban még egyetlen hét végi beszélgetést se kezdtünk kései gratulációval. A „kései" szó idézőjelbe kívánkozik, hiszen amikor beszélgetünk, épp egy nappal vagyunk az ön hatvanötödik születésnapja előtt. Amikorra azonban mondandóink summázata megjelenik, már jócskán utána leszünk. A pedagógusnaphoz viszont szerencsére közel, így azt a szokatlan metódust választhatom, hogy szerkesztőségünk és a magam legjobb kívánságait átadva, Fodor János személyében valamennyi pedagógus kollégájának köszöntéséből is részt vállalhatok. teljes értékűvé kellett válnia. Gyöngyösi Gyula tanító úr, a tanyasi iskola igazgatója, szerette volna, ha to- váb^ járom az iskolát, de öt elemi után abba kellett hagynom... — Azt hiszem, hogy a „kellett” szót nyomatékosan hangsúlyozhatjuk! — Igen, mert nagyon sokáig ez volt minden iskolai végzettségem. 1940-ben behívtak katonának. A következő évben a szovjet frontra kerültem és 1941. szeptember 5-én fogságba estem. — Alig két és fél hónappal a Szovjetunió elleni orvtámadás után. Hosszú fogsága lehetett... — A gratuálciót őszintén köszönöm, bár hatvanöt évesnek lenni, emellett pedig valószínűleg a megye legöregebb igazgatójának is, azt hiszem, nem érdem, hanem inkább állapot. Épp elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy tudhassa, nem szívesen szerepelek a nyilvánosság előtt... — Tudom, és aligha én vagyok az egyetlen újságíró, aki tudja. Ami előbbi korjelzését illeti, a beszélgetésünket bevezető fénykép is tanúskodik majd arról, hogy én inkább a „legidősebb” szót használnám. Igazgató elvtárs csakugyan nincs rászorulva semmilyen személyes hírverésre, ami többnyire ízetlen is. Egy tanárember ■ életútja az, amiről érdeklődni szeretnék. — Hosszú! A helyszínéről azóta már minden újságolvasó hallott. Kazahsztánban, Karaganda mellett töltöttem az éveimet, ugyanot, ahol mostanában az űrhajók szoktak landolni. 9000 ember között 21-en voltunk magyarok. Én vasgyárban, bányában, építkezésen, majd pékségben dolgoztam. Most hadd ne részletezzem, hogy milyen a hadifogoly élete, hiszen akik próbálták, úgyis tudják, akik nem, azoknak felesleges elmondani. Tény, hogy amikor hazakerültem, semmit sem lehetett ott folytatni, mint amikor kivittek a frontra. — Azt hiszem, ez az egész országra vonatkozott, és valószínűleg még beszélnünk kell róla, ha azt akarjuk, hogy ne csak az ötven évesnél idősebbek értsenek meg bennünket! — Nem hiszem, hogy az életem különösebben érdekes lenne! — Én meg, hadd ne higyjem, hogy létezik élei, amelyik ne kínálna érdekességet. Kérdezhetek? — Kérdezzen! — Bizonyára! Nos, 1947- ben jöttem meg és még ugyanabban az évben beléptem a Magyar Kommunista Pártba. I — Miért oda, hiszen annyiféle párt volt akkoriban? günk van a munkájukra, én viszont tanulni akarok tőlük, mert nekem most erre van szükségem. I — Értettek a szóból? — A legtöbbje! — Szeretném, ha ezt az én írásom mai olvasóiról is el lehetne mondani. Akik öt elemis osztályvezetőt aligha tudnak elképzelni. — Ma már ne is képzeljenek, hiszen nem beszélgethetnénk itt, ha az maradtam volna. 1950-ben elküldték érettségit pótló, akadémiai előkészítő tanfolyamra, amit eredményesen elvégeztem. Aztán Gödöllőre, az akadémiára kerültem. Nem untassuk olvasóit évszámokkal. Negyvenéves voltam, amikor növénytermesztésből agrármérnöki diplomáié szereztem. Valamivel idősebb, mire a tanárképzőt is elvégeztem, a pártfőiskolán pedig a politikai gazdaságtan és a magyar munkásmozgalom szakot. Előbb Hajdúszoboszlón lettem igazgató, majd ide helyeztek át. — Pontosan mikor? — 1953-ba»! — Kerüljük a túlzásokat, tehát nem azt állítom, hogy ez az ország legszebb fekvésű iskolája, de azt már igen, hogy a megyében az. Az Appo- nyiaknak úgy látszik, nemcsak pénzük volt, hanem ízlésük is, amiről a park telepítésekor is tanú- bizonyságot tettek. Ez most természetvédelmi terület. A folyosó tele van az itt végzettek tablóival, amiből kiderül, hogy még téesz-elnök-, sőt méhészképző is működött itt. Én szakmunkásképző intézetként ismertem meg, több, mint húsz éve. Most mi a pontos titulusa? — Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet. 400 körüli tanulónk van, mindannyian bennlakók. A tantestület 54 tagú. | — Honnan indult? — Messziről, és azt hiszem, hogy ez nemcsak földrajzi értelemben igaz. Hajdúböszörmény mellett, tanyán születtem. Hogy valami nevezetességet is mondjak, a Hortobágy folyócskától nem messze volt a földünk. — Hét katasztrális hold, amiből édesapámnak, édesanyámnak öt gyerekeket kellett volna eltartania. Én voltam a legkisebb. Persze, hogy nem sikerült, nem sikerülhetett. Ne a Tolna megyében szokásos gazdag, magas hozamokkal szolgáló talajokra gondoljon, hanem 6 és fél aranykorona értékű földekre. Dolgoztunk hát nagygazdáknak, egyházi birtokon, voltunk részes aratók. A föld így is kicsúszott a lábunk alól, később ugyanott lettünk bérlők. Édesapám 1941-ben halt meg, 71 éves korában. Édesanyám 96 évet élt. — Szigorú emberek voltak? — Az élet volt szigorú. Aki felcseperedett, annak hamar — Látja, ez olyan „mai” kérdés. Hová léphettem volna máshová? Minden, ami bennünket előbbre vitt, a kommunistáktól származott. A munka lehetősége is. Egyébként abban az esztendőben dolgoztam cséplőgépnél, voltam aratóbandában, raktam kazlat. 1948-ban megnősültem. Ekkor már ÁMG-s voltam, melynek jó eredménnyel elvégeztem traktorostanfolyamát... — Fordítsuk le mai nyelvre: az ÁMG Állami Mezőgazdasági Gépállomást jelentett, egy, történetírók tollára váró szervezet nevét. — Később cséplőmunkások irányítása volt a dolgom, majd 1949-ben hívattak a megyei pártbizottságra és közölték velem, hogy a jövőben a megyei földhivatalnál lesz szükség rám. Az öt elemimmel és azzal együtt, hogy én egy hivatalba addig legfeljebb csak beköszöntőm, vegyes érzelmeim voltak. Ma is örülök neki, hogy sikerült szót értenem a régi emberekkel. Az ízig-vérig régi rendszerbelieket értse. Nyíltan megmondtam: ők dolgozhatnak, mert szüksé— Tehát nagy. Szeret itt lenni? — Senki nem kényszerítene rá, hogy itt legyek, ha másként volna! — Félő, hogy a következő kérdésem még szúrósabb lesz, ha ugyan ostobának nem minősíti. Szeret tanítani? — Persze, hogy szeretek! De elsősorban az embereket kell szeretni, mert anélkül nem megy. Nincs az országban iskola, így a miénk se az, melynek eredményei egyetlen embertől, mondjuk az igazgatótól függnének. A „tantestület” szó második fele nagyon fontos. Kollégáim segítsége, az erre hivatott illetékesek támogatása nélkül nem mehettem volna sokra. Ami pedig egész életemet illeti, helytelen lenne említetlenül hagyni a feleségem és a család támogatását. — Minden bizonnyal igaza van. Hadd valljam be, hogy bennem nem csekély elfogultság él a mezőgazdaság szakmai utánpótlása iránt. Természetesen mellettük, nem ellenük. Gyanítom azonban, hogy nem mindenki osztja I a véleményemet. Milyen a nagy hírű lengyeli iskola utánpótlása? — A gyerekekre gondol? — Elsősorban. Egymás előtt kár lenne tagadnunk, hogy a köztudatban élnek bizonyos előítéletek azokkal kapcsolatban, akik a mezőgazdaságot választják életpályájuknak. Nem, itt keresik a magyar ifjúság színe-javát... — A színe-javát szerintem mindenhol meg lehet találni. Való igaz viszont, hogy hosszú időn át elkényeztettük a fiatalokat a városi orientációval. így az is igaz, hogy gyerekeink többségének a praktikus munka jobban a kezére áll, mint ameny- nyire a szellemi sikerül. Szerencsére a mezőgazdasági informáltság a közvéleményben fokozódik, javul és ennek mi is hasznát látjuk. — Megkérdezhetem ugyanezt a tantestületről is, melynek mint „testületnek” fontosságáról már szóltunk? — Mindenről lehet kérdezni. Az én megítélésem szerint a mi tantestületünk a ió átlagot tükrözi. Való igaz, hogy a mezőgazdasági szakmai utánpótlásunk jobb, a közismereti tárgyakat tanítóké nehezebb... — Az oktatás és nevelés nem ugyanaz, erről nem olyan régen szóltak az országgyűlésen is. Mi talán most ne bonyolódjunk erről újabb, hosszú oldalakat igénylő beszélgetésbe, hiszen éppen elég idejét elvettem. Amíg önt hallgattam, sokszor átfutott rajtam némi félelem. — Mitől fél? — Nem attól, hogy Fodor János igazgató eddigi életének rövid summáza- tát nem sikerül visszaadnom. Inkább attól, hogy nagyon sokan nem veszik majd észre, mi ketten elejétől végig történelemről beszélgettünk. A történelem sokaknak mese, és félő, hogy ugyancsak sokan szégyenlenek mesét hallgatni. Végtére is olyan időtlen messzeségből, amikor Magyarországon még a Tanácsköztársaság volt hatalmon, elindult valahonnan a pusztából egy legkisebb gyermek, aki most egy szép kastély pazarul berendezett szobájában hagyja, hogy együtt örüljek vele és sokakkal élete hatvanöt évének. Megelőzőleg pedig ment, ahová küldték, tette a dolgát, ahol kellett, mert korán rászorult arra, hogy — ezek a saját szavai — teljes értékű ember legyen. Még egyszer: — boldog születésnapot és pedagógusnapot is! — Köszönöm! És mert erre nincs mindig alkalom, hadd köszönjem meg volt és jelenlegi munkatársaimnak, feletteseimnek, az intézetünket segítő üzemek vezetőinek, mindazt a támogatást, melyet tőlük kaptam. ORDAS IVÁN Fotó: GOTTVALD KÁROLY Múltunkból Békés körülmények között sem lehet mindenki megelégedésére cselekedni. Még kevésbé volt erre lehetőség a háborús körülmények között, akkor, amikor veszteségeket szenvedett a lakosság, az üzemek energia, nyersanyag és berendezések hiánya miatt nem termelhettek. Mindenki futott a főispánhoz, a főszolgabírákhoz, a szovjet katonai parancsnokságokhoz segítségért. Ezt tették a tol- nanémediek is 1945 télvégén, kora tavaszán. A Tolnanémediben 1945. február 1-én felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a termeléshez szükséges — és egyébként elrejtett — hajtószíjak eltűntek a háborús események alatt. ■Emiatt mintegy 240 kendergyári munkás munka nélkül maradt. A jegyzőkönyvet a gyönki főszolgabíró kapta meg, aki továbbította azt a főispánhoz, március 5-én. A gyár vezetői nem tudták kivárni amíg a hivatal intézkedik, ezért elmentek Pécsre, ahol találtak megfelelő mennyiségű és minőségű szíjat. A községi nemzeti bizottság elnöke, Szabó János március 27-én kérte a főispánt, hogy a Pécsett talált hajtószíjakból a szükséges mennyiséget utalja ki az üzemnek. A főispán a válasz megírása előtt a gazdasági ügyekkel foglalkozó szovjet katonai parancsnokkal tárgyalt s ezt követően április 5-én így tájékoztatta az érdekelteket : „Tudomásom szerint hasonló tárgyú kérelmet a szekszárdi orosz katonai parancsnokság záradékolt és az érdekeltek Pécsre továbbították.” Szíjat nem sikerült szerezni, ezért kenderhevedert készítettek maguknak, amellyel 1945. június 11-én az üzem teljes kapacitással megkezdhette volna a termelést. A főispán azonban 3 heti használatra átadta — a szociáldemokrata párt helyi szervezetének egyetértésével — a helybeli Etelka hengermalomnak a hevedereket. A kendergyáriak június 9-én arra kérték a főispánt, változtassa meg álláspontját, adassa vissza a hevedereket, hogy a gyár termelhessen. A főispán azonban nem sietett a válasszal. Neki — ebben az esetben — nem volt sürgős a kendergyáriak kívánsága. Csak június 26-án értesítette a kendergyáriakat: „... értesítem, hogy számtalan malomüzem üzemen kívül léte miatt szükséges az Etelka hengermalom működtetése „és ezért úgy rendelkeztem, hogy Cím üzemének szíjazata három hétig — mely határidő pár nap múlva elmúlik — az Etelka hengermalom működtetéséhez felhasználtassék.” A késedelmes válasznak itt a magyarázata: a lakosságnak, és a'szovjet hadseregnek egyaránt szüksége volt a lisztre. A közélelmezés biztosítása fontosabb volt, mint a kender feldolgozása. Az ügyben több irat nem keletkezett. A BONYHÁDIAK FUTOTTAK A PÉNZÜK UTÄN A főispán asztalára 1945. március 13-án került az a levél, amelyet a Pétermann és Gláser Cipőgyár RT tíznappal korábban irt s melynek lényege, hogy még 1944. november 14-én a cég 500 pár bakancsot szálított le, de még négy hónap elteltével sem egyenlítette ki a számlát a vármegye. A részvénytársaság 29 630 pengőt követelt. Klein Kálmán, a főispán — mi sem természetesebb — nem tudott az ügyről semmit. ű már a felszabadulás után került a főispáni funkcióba, az egész ügylet pedig még a felszabadulás előtt 16- 17 nappal történt. De azért sem tudhatott az új főispán az egész dologról, mert a főispáni iratok túlnyomó része a háborús események miatt elpusztult, ami pedig mégis megmaradt, abból a bakancsokra vonatkozóan semmi sem derült ki. A főispán ezért március 24-én felvilágosítást kért az ügyről. Az április 5-én Bonyhádról keltezett levélből a főispán hitelt érdemlően tudomást szerzett arról, hogy a megye egykori főispánjának rendeletére adták ki az 500 pár bakancsot és azokat Kolláth Ferenc nemzetőr vette át és szállította Szekszárdra. A cég az eredeti iratokról másolatot csatolt a levélhez. E másolatok egyikéből kiderül, hogy dr. Swierkiewicz Ernő főispán a „Szekszárdi Nemzetőr század” részére rendelte kiadni a lábbeliket de a számla kiegyenlítéséről nem intézkedett. Cser Sándor főispán — Klein Kálmán utóda — az ügyet átadta a rendőrség bűnügyi osztályának azzal a meghagyással, állapítsák meg, kik hordták széjjel a bakancsokat. A nyomozás eredményét már április 28- án közölték a főispánnal. Kiderült, hogy a bakancsok egy részét magánszemélyeknek eladták, 100 párat az egyik jónevű, hivatásos cipőkereskedőnek adták át forgalmazás céljából — jegy ellenében adhatta el ezeket. A főispán ezt közölte a bonyhádiakkal, de hozzátette még, hogy a nyilas főispán „miután nem gondoskodott a bakancsok árának beszedéséről és megtérítéséről, az anyagi felelősség őtet terheli.” Az ügy — ismereteink szerint — ezzel le is zárult. A cipőgyár soha nem kapta meg a nyilasoknak kiszolgáltatott 500 pár bakancs árát. A TOLNA MEGYEI ÖRSZÁZAD SZERVEZÉSE A főispán 274/1945. számú, 1945 március 13-án kelt rendeletével katonai őrszázad felállítására utasította a szekszárdi honvéd kiegészítő parancsnokságot. A rendelkezést — a tárgy fontosságára való tekintettel — szó szerint közöljük: „A közrend fokozattabb biztosítása céljából katonai őrszázad azonnali felállítását rendelem el. Az őrszázad legénységét lehetőleg a hadifogolytáborokban levő magyar hadifoglyokból kell behíwii, mert úgy Szekszárd városban, mint az egész vármegyében a férfilakosság egyrészt az utóbbi időben történt fokozott behívások folytán lényegesen megfogyatkozott, másrészt a meglévő férfilakosság az orosz hadsereg részére történő robotszolgáltatás végett oly mértékben igénybe van véve, hogy ehhez az anyaghoz a robotszolgáltatás veszélyeztetése nélkül hozzányúlni nem lehet Klein főispán” Április 10-i jelentés szerint „az intézkedés folytán behívások történtek és az őrszázad alakulóban van.” A jelentés a honvédelmi miniszterhez ment. De ebben a jelentésben arról van szó részletesen, hogy a szekszárdi orosz parancsnokság „Ale- nyik nevű alezredes az őrszázad szervezésének azonnali beszüntetését és a felszereltetett egyének azonnali leszerelését kívánja. Eljárásánál hivatkozik a fegyverszüneti ellenőrző bizottság egyik tagjának, general Kondratovnak távirati rendelkezésére.” A főispán ahhoz kér segítséget, hogy az őrszázad megmaradhasson, mert „az igen hiányosan működő rendőrségi szervek a kincstári holmik összegyűjtésére és biztonságba helyezésére, posta, vasút, stb, közüzemek, azonkívül hidak, kincstári épületek és ezekben elhelyezett ingóságok őrzésére korántsem elegendők, az őrszázad felszerelt része pedig ebben a tekintetben igen szép eredményeket ért el és a szolgálatát eredményesen ellátta.” Az őrszázad szervezéséről, tevékenységéről igen hiányosan állnak rendelkezésre adatok. Kérjük, aki ennek az őrszázadnak tagja volt, jelentkezzék levélben, vagy személyesen a Tolna megyei Levéltárban. K. Balog János
