Tolna Megyei Népújság, 1984. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

A népújság 1984. június 2. Harminc éve téesz-tagok Régi időkre emlékezve Ügy tapasztalom: sokan nem szeretik felemlegetni a régi időket, különösen azokat az éveket, amikor igen nehéz volt a megélhetés, és keserves a kétkezi munka. Mintha kicsit szégyenkeznének egykori szegénységük miatt, mintha a vízvezeték, az emeletes ház, a bőséges ebéd mellé nem illenék a múlt. Pedig hát: a múlt isme­rete nélkül kevésbé érthető, és értékelhető a jelen. A gyönki Petőfi Téesz dol­gozói, akik már 30 éve dol­goznak a szövetkezetben mindenkor vállalják egykori önmagukat. Haraszti István­ná SZTK-ügyintéző így em­lékezik vissza a három év­tizeddel ezelőtti évekre. — A Vörös Csillag Téesz 1949-ben alakult, én 1954- ben léptem be a közösbe. Igen nagy volt a mozgás ak­koriban: az egyik ember jött, a másik ment. így is nézett ki a gazdaság, olyan volt akár a „Csáki szalmá­ja.” — mindent széthordták. A mi téeszünk alapítói fő­leg alföldi emberek voltak, Szolnok megyeiek. A téesz- be 10-15 holddal léptek be, ezt a földet a felszabadulás után kapták, tehát nem, vagy legalábbis nem min­denkinek volt kellő terme­lési tapasztalata. — Mennyi idős volt, mi­kor téesz-tag lett? — Tizenöt éves. Énnekem a földmunka akkor már nem volt idegen, kilencen vol­tunk tesvérek, s a szüleim földet műveltek. Mi gyere­kek ahogy már bírtuk a kapát, együtt dolgoztunk a felnőttekkel. — Hogyan gazdálkodtak, hogy működött a téesz? — Az ügyintézés gyéren ment, a bognár volt a pénz­táros. Bár nem is nagyon volt rá szükség, hisz alig­Harasztl Istvánné: „Na­gyon szerettünk együtt dolgozni” alig fordult meg a kezünk között a pénz. Gépünk egy szál se, a 10 pár lóval végez­tünk igen sok munkát. Az első Zetort ha jól emlék­szem 1959-ben vettük, addig a gépállomásról járt a Hof- fer, az szántott és ve­tett. Igaz, hogy csak sík te­repen tudott dolgozni, a hegyre már nem kapaszko­dott fel. — Mit termeltek? — A legnagyobb területen búzát, árpát, borsót, aztán burgonyát, cukorrépát, nap­raforgót. El lehet képzelni, hogy mennyi volt a mun­kánk, hisz kevesen is vol­tunk, s a gyomirtó szerek­ről nem is hallottunk. Nyá­ron a gépek learattak, mi meg hajnaltól késő estig csé­peltünk. Még az is előfor­dult, hogy a cséplés majd októberig elhúzódott. — Hányán dolgoztak a szövetkezetben? — Hetvenen, de mivel na­gyon nehezen éltünk a mun­kánk után, sokan elmentek Pestre dolgozni, s akadtak, akik visszatelepültek az Al­földre. Sokat kellett dolgoz­ni, keveset kerestünk, éppen csak a megélhetést, gyara­podni a téeszben nem lehe­tett. Igyekeztem megállni a helyem, bíztam abban, hogy egyszer majd csak megvál­tozik a sorsunk, lehúztam 30 évet a téeszben, s úgy éreztem, érdemes volt kitar­tani. Megtaláltam a számí­tásomat. — Mennyi volt a fizetség? — Munkaegységet kap­tunk, sőt mi gyerekek ka­páltuk meg az apánk részét. Apám ugyanis elment Duna­újvárosba dolgozni, hogy pénzünk is legyen. A mun­kaegység 13-15 forint volt, később 25 forintra is fölment és 300 munkaegységet lehe­tett szerezni. A nők naponta egy, a férfiak másfél mun­kaegységet tudtak ledolgoz­ni, mert olyan nehéz volt a munka. — Mire emlékszik szíve­sen ebből az időszakból? — A munkatársaimra. Ne­künk rengeteg problémánk volt, de mi sose veszeked­tünk. Nagyon szerettünk együtt dolgozni. Ugyancsak 1954-ben, ti­zennyolc évesen lépett be a téeszbe Laszk Gyula, a szö­vetkezet gépkocsivezetőj'e. — A Séta Józsi bácsi mel­lé kerültem a sertéstelepre, gondozónak. Az állatte­nyésztés úgy nézett ki, hogy a cselédházat átalakítottuk szarvasmarha-istállónak, a sertéseket pedig a régi pa­rasztházaknál helyeztük el, ácsoltunk nekik kifutókat. Hatan voltunk testvérek, apám 15 holddal lépett a té­eszbe. öt követtem én, majd mikór a húgom kijárta a nyolc osztályt, jött utánam, aztán az öcsém következett. — Mennyi sertés volt ak­koriban a téeszben? — Harminc anyadisznó, két apaállat, és vagy 50-60 hízó. Reggel hatra mentünk dolgozni, és este 6-ig meg sem álltunk. És semmi fi­zetség. Még az is előfordult, hogy egész évben egy fillér készpénzt nem kaptam, mert nem volt miből fizetni. A háztáji 1 kataszteri hold volt, kukoricát termeltem rajta. Fejadagnak 10-15 má­zsa búza, 4-5 mázsa, krump­li járt. — Hogyan tudtak kész- . pénz nélkül boldogulni? — Majdhogynem sehogy. Apám aztán elment a sütő­üzembe dolgozni, ő kereste a pénzt, én a gabonát. Egy­szer meg zárszámadáskor még nekem kellett fizetni 2000 forintot, mert túlelőleg- ben voltam. Nem fizettem, ledolgoztam. — Hogyan lett sertésgon­dozóból gépkocsivezető? D Varga Márta — Elküldték Pápára trak­toros iskolába, mert a téesz kapott egy Hoffert. Én azzal jártam. Később K-25-ösünk is lett, lassacskán így aztán jobbra fordult a sorsunk. — Melyik volt a legnehe­zebb időszak a harminc év alatt? — Az 1954-től 57-ig terje­dő időszak, bár még utána is gyengén fizetett a téesz. Sokan elmentek, én marad­tam, hátha egyszer jobb lesz, s jobb is lett valóban. Szep­tember elsején lesz 30 éve, hogy itt dolgozom. S úgy lá­tom így visszanézve, hogy sem az ötvenes, sem a hat­vanas, sem pedig a hetvenes éveket nem lehet összeha­sonlítani a mostani időkkel. Laszk Gyula: „Majdhogy­nem semmi volt a fizetség" Fotó: Czakó Sándor Ismét megjelent A Mi Világunk Nyarat idéző • címlapjával megjelent a Mi Világunk legújabb száma. A hatvannégy oldal terje­delmű kiadványban egyebek között Dr. Hahn István „Az istenek világába” kalauzolja az olvasót. Az európai hírű történész bravúros módon képes a szűkre szabott ter­jedelemben az istenhit kia­lakulását nyomon kísérni. Az imponáló tárgyismeret maradandó olvasmányél­ményt kínál. A menekülés és változata a címe Gauther Ilona írásá­nak. A cikk elemző módon bizonyítja, hogy a tudomá­nyos-fantasztikus filmek egy része a menekülés műfaja.. A mi, mai világunk rek­lámetikájának, a szexis dolgokkal való összefüggé­seit mutatja be Németh Márta rövid írása. Czippán György cikkének címe: A rockzene örök és elpusztít­hatatlan. A szerző bemutat­ja, hogy a nagyok, mint az Omega és az LGT, mellett jó néhány an törnek utat a csapáson: V’ Moto Rock, P. Mobil, Hobo Blues Band, East, a Bikini... Dr Veres Pál ismét „Tit­kolt gondokról — nyíltan” szól. Az ismert szexológus néhány levélből idézve fo­galmazza meg a „tinik” szá­mára megszívlelendő tanul­ságokat. Hogyan lehet két alapda­rabból legkevesebb nyolcfé­le öltözetet összeállítani ? Ezt a kérdést szemlélteti képben és szövegben Soltész Nagy Anna divatszakértő. Fejadag, munkaegység, túlelőleg. Nem árt tudni, hogy mit jelentettek ezek a fogalmak, s hogyan éltek nem is olyan rég azok, akik ezeket a szavakat nap mint nap használták. mikor becsukta a kaput, arra gondolt, hogy soha A többet nem nyitja ki, s amikor maga mögött hagyta az utcát, megállt, visszafordult, s ugyan­olyan komótosan, ahogy jött, hazaballagott. A kaput most már dühösen csapta be, s egész mozgá­sa, még az is, ahogy leköpte az ajtó előtt keresztbe fek­tetett seprűt, azt jelezte, hogy Jánoska tudja, mit kell tennie, s hogy ezen a portán Jánoska az úr. Nem is nyitotta, feltépte az ajtót, s öregapjától tanult hangon üvöltötte be a lakásba. — Aztán még egyszer ki ne tátsd a pofádat, mert széjjel találom verni. Gyufaszálat illesztett a fogai közé, előbb azonban körmeivel levakarta a piros gyufafejet, s mint aki jól végezte dolgát, fenyegetően utánaeresztette fenyegeté­sének — mintegy jelezve, hogy neki mindenre gondja van — most már indulatmentesen, de> annál parancso- lóbban: — Amire hazajöttem, legyen kész az a mosás, a kiri- elejzumát, s nehogy meghalljam még egyszer a disznók sivítozását. mert a hajadnál fogva ráncigállak az ólig... A házból nem válaszolt senki, s Jánoska, hogy meg­bizonyosodjon arról, hogy hallották, még egyszer beki­áltott: — Hallottad-é? A disznóknak enni adj, mert bocs- korszíjat hasítok a hátadból. A szomszéd udvaron vénember sütkérezett a napon, s hogy ne tétlenkedjen, egy ággal piszkálgatta gumicsiz­mája récéi közül a sarat. Aztán zsebéből dohányport szórt az újságra, melyet nemrég hozott a postás, s jó vastag szivart csavart, akkorát, mint egy csusza, s elé­gedetten eregette a füstöt. — Jól van, Jánoska fiam, a kakas is úr a maga sze­métdombján. — Magától se kértem tanácsot — felelte foghegyről, aztán mintegy szentenciát közölte az öreggel: — Megint a másét szívja. — Már hogy lenne a másé? Magam csavartam, lát­hattad. — De azt is láttam, hogy a veje újságjából, s a do­hány se a maga földjén terem. — Semmi az, a fogságban elszíttam a tábori lelkész bibliáját, pedig ott csak krumplilevél volt mahorkával keverve. — Azért nem jár templomba? — kérdezte Jánoska, s közelebb lépett a kerítéshez, mintegy alkalmat teremt­ve az öregnek, hogy meséljen. — Azért nem járok templomba, mert mikor az első háborúban Doberdóhoz vezényeltek, mint újoncot, ép­pen Nagypéntek volt, s az akkori tábori lelkészünk olyan-olyan szép beszédet mondott, hogy akár bajonét- rohamra is lehetett volna vezényelni az ezredet, amit máskülönben senki sem nagyon kívánt, s amikor a be­szédje végén azt mondta, hogy „most pedig imádkoz­zunk a győzelemért, testvéreim”, akkor a taliánok lö­vészárkából felharsant a templomi ének, de olyan csu­da szépen, hogy én olyat még a király koronázásakor sem hallottam, pedig azt a napot éppen Pesten értem a kaszárnyában, s ki kellett vonulni felekezetenként a templomba. De mondom, hogy olyan szépen még a bel­városban sem énekeltek, mint azok a taliánok, s amikor béfejeződött az ének, akkor odaátról színtiszta magyarul azt kiáltotta egy hang: „Mit hozott nektek a nyuszi, hon­védek?” Amire az egyik átkiáltotta, hogy biza, mi dupla rumot faszoltunk, amire az a magyar talián visszakér­dezte, kell-e a piros tojás, s már dobták is a tojásgráná­tokat, de olyan sűrűn, hogy ott maradt húsvét hetében az ezred fele. Ki az árokban, ki pedig a szanitécek keze kö­zött, s akkor én, habár csak siheder voltam, még vas nem járt az arcomon, úgy, hogy az ezredben mikor egyik koma pelyhesállúnak nevezett, a Space eugszfürer azt mondta, hogy e még csak nem is pelyhes, na szóval, azon a Nagypénteken én úgy beteltem a jóistennel, hogy az­tán már többet be sem tettem a lábomat a templomba. Kijött Marika, karján kosárral, melyben hófehéren vi­rított a kimosott ruha, s a kicsiszéket a szárítókötél alá téve teregetni kezdett. — Kész a mosás? — kérdezte, de választ nem is várva fordult vissza az öreghez. — Aztán nem volt baja abból, hogy nem járt templomba? Vári Attila: Főpróba — Egy cseppet se. Azért szegődtem ide, mert nincs templom, akkor még falu sem volt, csak béresházak, s a gazdát csak az érdekelte, hogy minden rendben legyen, azt mondta, hogy felőle tiszta zsidó is lehet az ember, csak a munkáját végezze el, s akkor jött a második há­ború, s Ukrajnában, az első sebesülésem után jön egy géhás őrmester, s azt mondja: „maga főzte azt a birka- tokányt tegnap?” Amire én azt válaszoltam az igazság­hoz híven, hogy én csak ízesítettem, mert a tűz főzte, s a bajtársak pucolták hozzá a pityókát, amire azt mond­ja, hogy „maga katolikus, ugye?”, „annak kereszteltek” mondtam, mert nem akartam megmondani, hogy a’ va­gyok, csak nem tartom, mert egyik bajtársunkat munka- szolgálatra vitték, mint vörös gyanúsat, mert nem akart imádkozni, s akkor, hogy szavamat ne feledjem, béosz- tottak a tábori lelkészhez, Kolozsváry őrnagy úrhoz csicskásnak. De szerencsém is volt vele, mert úgy ma­radt nálam az a biblia, amiből aztán kicsi dohányjöve­déket csináltam, s még a legnagyobb ínség idején is volt amit egyek, mert olyan fogolytársam is volt, aki inkább nem evett, s a felsőruhát is eladta volna magáról, csak hogy füstölhessen. Marika befejezte a ruhaterítést, ő is az öreget hallgat­ta, de Jánoska rászólt: — Nincs semmi munkád, hogy itt ólálkodsz? Nem fe­jérnépnek való, amit Józsi bá mesél. — Ott állok, ahol akarok — mondta Marika, s csípőre tette a kezét. — Az az én dolgom, hogy hol állok. Értet­ted-e? — Ügy? — kérdezte fenyegetően, s közeledett Mariká­hoz, akit egyáltalán nem ijesztett meg Jánoska paprika- vörös arca, s hogy haját turkálva lépeget felé. — Meg­mondtam, hogy fejérnépnek kályha mellett a helye? Megmondtam, vagy nem? — kérdezte, most már alig féllépésnyire Marikától. — Szófiabeszéd — feleselt Marika, s amikor Jánoska meg akarta pofozni, elkapta a feléje lendülő kezet, s be­leharapott. Jánoska felüvöltött, féllábon táncolt az udvaron, s fá­jós kezét felhúzott ballába hajlatába szorította. — Megharapott — visította, mint egy heréit malac, s torka szakadtából üvöltött, mint akit éppen vágni ké. szülnek. — Jancsika, na — csitította Marika. — Jancsika, na! Meghallják, na! Ne izélj, meghallják, s megmondják anyuéknak. Ugye Józsi bácsi, nem is fájhat neki olyan nagyon? — Az tudja, aki kapta — mondta diplomatikusan az öreg, s Jancsika abbahagyta a toporzékolást. — Csak védje maga is, ’sze ő szedte le a tavaly oltott fájáról az összes körtét, ö kente be a pipája szárát is kátránnyal, s azt is ő találta ki, hogy drótozzuk be a ka­puját — mondta diadalmasan Jánoska, s a hatást leste; — Szóval te voltál? — állt fel az öregember. — De te honnan tudod, Jánoska? Tán csak nem lested ki? Vagy tán az is lehet, hogy éppen te segítettél neki? Na várj csak, hazajön apád, aztán számolunk — mondta indula­tosan az öregember, s bajuszát pödörgetve fölállt, séta­botját karjára akasztva kisántikált az utcára. Akét gyermek tanácstalanul állt. — Nem játszok többet — mondta Marika. — Árulko­dó Júdás, kapsz egy kotlós tojást. — Akkor minek haraptál meg? — Azért, mert Ancsa néni is megharapta Tóni bácsit, mikor meg akarta ütni — mondta Marika, és csípőre tet­te a kezét. — Bizonyatyauristen megharapta, láttam. — Folyjon ki a szemed? — Így folyjon ki a szemem — mutatta két ujjával a szem-kiszúrást a kislány, aztán diadalmasan hozzátette: — De Toncsi bácsi mégsem szaladott, hogy kikiabálja, hogy Ancsa néni lopja a csirketápot. Jánoska megingott az érv hatására, aztán mint aki érti az összefüggéseket, legyintett. — Azért nem kiabálta ki, mert ők férj és feleség, és a saját tyúkjainak hozza a csirketápot. — Mi nem vagyunk férj és feleség? — kérdezte a kis­lány. — Vagyunk egy francot — mondta felnőttesen a kis­fiú. — Ez csak játék. — Játék? Akkor a malomgátnál miért mondtad, hogy húzzam le a bugyimat? — Azért, mert Juli is lehúzta. — Juli — mondta sajnálkozva a kislány. — Nanyó azt mondta, hogy a Juli nanyójának se volt soha bugyija, de nekem nem illik fiúk előtt lehúzni, mert belőlem orvos­nő lesz. kisfiú gondolkodott egy keveset, aztán odalépett A a kislányhoz. — Akkor Bállá Jóskával miért fürödtetek csórén? — Mert nanyó nem engedett el, s nem akartam, hogy észrevegye, hogy mégis a gátnál voltam. Mert ak­kor vizesen kellett volna hazajönnöm — mondta a kis­lány, aztán diadalmasan hozzátette: — De Bállá Jóska nem számít. Az csak másodikos. Kicsi. — Kicsi — mondta elismerően Jánoska is. — Nem is fáj a kezem — közölte békülően, s megkérdezte: Me­gyünk a gáthoz? — Megyünk — mondta Marika, s a víztől csepegő terí­tő mellé dobta szoknyáját, s szaladni kezdett. Kis piros bugyija, mint egy szélben hajlongó pipacs mozgott jobb- ra-balra a combig érő fűben, s mögötte ott loholt János­ka is. ö nem volt mit levessen. Egy szál gatyában ment reggel a kislány után, s most mindketten szaladtak, időnként nagyot visítottak az örömtől. — Marika — kiáltotta a kisfiú. — Dugjuk el a töbiek ruháit. — Jó — kiáltotta vissza a kislány, s nevetése fölhal­latszott talán egészen az égig, mert a nap kíváncsian bújt elő egy zsebkendőnyi felhő mögül.

Next

/
Thumbnails
Contents