Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-06 / 105. szám

1984. május 6.

Képújság 3

„Panellakok’' a szőlőhegyen

Dunaföldváriak Dunaújvárosban 111.

Nem is olyan borzasztó

„A Minisztertanács az 1949. december 28-án megtartott ülésén elhatározta Dunapentele község határában koksz-, nyersvas-, acél- és hengerelt áruk gyártásával foglalkozó vállalat létesítését. A vállalat cége: Dunai Vasművek N. V. lesz.

(Részlet a nehézipari miniszter alapító okiratából.)

A Kapos völgyét kísérő szelíd dombok, amiket a falusi ember kis túlzással hegynek nevez, Döbrököznél is nevet kaptak. Homok-hegy, Büki-ihegy, Kapitány-domb, ö reg-hegy és a Kurba- sa alkotják a helyi szőlőhegyet. A Kapos fölé magasodó lankák és az azokat váltó termékeny völgyék hosszú idő után ma már ismét élettel telink. Az emberek természet utáni vágyódása „okozta” mindezt. Ezért is népesülnek be újra

— igaz, csak hétvégeken, viagy munkaszüneti napokon

— a döbröközi dombok.

ók:

— Sokan jönnek ide ki a panelből — 'közli Felber János nyugdíjas, aki a tanács adóügyi csoportján besegít egy kicsit. Aztán fellapozta a lakcímnyilvántartó füzetet, hogy egy megközelítően pon. tos számot mondhasson. Rövid böngészés után mondja, hogy az utóbbi időszakban — ez éveket is jelenthet — mintegy szózheten vásároltak telket a szőlőihegyen.

— Tizenöten épülettel együtt vették meg. de inkább építenek rá — mondja.

Aztán az említett füzetből az is kiderül, hogy nagyon sókan „jönnek” Dombóvár, ról. de budapesti, pilisvörös- vári, pilisiborosjenői, — és amin csodálkoznak — még szentendrei tulajdonos is akad. Farkasné Doszpod Aranka művelődési ház igaz. gató — aki részese beszélgetésünknek — szerint főleg ^palotáikat” építenék. ami egy kicsit státusszimbólum is. Megtudjuk, hogy mindez serkentő hatással van a szorgos döbröközi emberekre, akik nem akarnak lemaradni.

Tavaszi verőfényben indulunk fel a szőlőhegyre — szerencsét próbálni, „panellakokat” keresni. Első utunk a Homok-hegyre vezet. Takaros tanyák, virágzó gyümölcsfák, szépen megmunkált „ültetvények”, tüdőt tágító levegő, csodálatos panoráma és Surá. nyi Imre bácsi — aki ugyan döbröközi. de most Pécsett lakik — fogad. Tőle tudjuk meg, hogy a talajáról elnevezett Homok-hegyen „rengeteg dombóvári vett telkét”. Aztán sorolja is, melyik kié. — Itt van inkább igény, mert eső után azonnal lehet dolgozni — mondja, majd megemlíti az árat is. mely szerint ötszáz négyszögöl szőlő épülettel együtt nyolcvan-ki- lencven ezer forintba kerül. — Főleg az idősebbek dolgoznak itt, mert a f iatalok nem szeretik a földet túrni — mondja ki az ítéletet végül. Bejárva a Homok-hegyet, nem találunk senkit az „új birtokosok” közül, ezért másfelé folytatjuk utunkat. A szemközti Büki-hegyről pompás látvány tárul elénk. Az öreg-hegy és a Kűri nevű basáról elnevezett Kur- basa is gyönyörködtet. A csendet, a nyugalmat, csak egy távoli traktor zaja töri meg időnként. Mindenütt nyitó szőlőskertek, élmunkált földek. Szinte alig van parlagon hagyott terület.

A hegyeket összekötő szűr- dákokban az erdei munkásoktól — akik éppen az útra hajló bokrokat nyirbálják — érdeklődünk a városiak után. A tanyákat és a parcellákat megmutatják, de embert — városi 'embert — nem találunk. Tovább keresgélünk. A valamikor idetelepült hajóskapitányról elnevezett Ka. pitány-ddmbon Katus Gyulá- vtal. a helyi takarékszövet-ke. zet elnökével és édesanyjával találkozunk. Nyitják a szőlőt. Az ő véleményük az. hogy igazuk van azoknak, akik kijönnek Dombóvárról, hisz örökké a beton között lenni képtelenség. — Bár még

„Van itt hely mindenkinek”

többen jönnének ki — mondják.

Aztán a korán jött fagyra tereljük a szót, ami Katus Gyula tapasztalata szerint nem ártott, hisz legelőször a diófákon muttátkozna meg.

Néhány száz méterrel odébb 2Lamál Gézával és munkatársával, Hanczkó Jánossal válthatunk szót. Mindketten dombóváriak. Éppen befejezték az új épület alapozását és indulnának haza, amikor néhány percre még marasztaljuk őket. Mindketten azt bizonygatják, hogy a tanácsi bérlakásból, a négy fal közül Való kimozdulást, a pihenést, a kikapcsolódást jelenti a szőlőhegy. Háromszáz négyszögöl szőlőt már telepítették, szépen fejlődnek azók a veteményék is, amelyéket saját mlaguk — többségében a két férfi ültetett —, amelyeket sa’át célra termelnek, spórolva ezzel is a konyhapénzt. — Biztosított a jó levegő, a testmozgás — vallják, majd végül kiderül az is, hogy minden évszákban „gyönyörű a táj.”

Szőlőhegyi sétánk, a beszélgetések arról győztek meg bennünket, hogy a hétvégi ház már nem egyszerű kikap. csdlódás, inkább menedék, ahol a városlakó ember nemcsak kiszellőzteti a fejét, de megmunkálja kis darab földjét és megtermeli rajta a csa. ládja számára a növényi táplálékot is. A hobbikért már nem hobbi —, hanem lét- szükséglet.

ÉKES LÁSZLÓ Fotó: Kapfinger András

Akit itt fog a kölcsön

A folyamatos acélmű szomszédságában két műszerésszel beszélgetek. Dunaföldváriak ők. Az egyik már kenyere javát megette, a másik most kezdi munkáséletét. Érettségizett szakmunkások. Zsebők Viktor szemüveges, a fekete keret kiemeli szőkeségét. Már egy fél életet végigdolgozott a Vasműben, 1959-ben szegődött el. A Vasmű többféleképpen fogja. Ennyi munka- viszony óta hova is mehetne, meg pár éve kapott 100 ezer forintot kamatmentesen- házépítéshez. A kölcsön fogja, de ez sem igaz, mert inkább a munkatársak, a közösség és a 25 év fogja őt.

— Sokan azt mondják, hogy szörnyű dolog az ingázás — kezdi a beszélgetést Zsebők Viktor. — Miért lenne nyűg. Semmivel sem kell * előbb elindulni hazulról, mint egy itteni lakótelepről. Persze a följárást megszokni soha sem lehet, de elviselni igen.

Természetesen az ingázók élete sehol a világon nem rózsás, Dunaújvárosban sem.

Princz Sándor másik beszélgető társam, olyan mosolygós fajta. A látszat csal. Mert néha igen dühös tud lenni. Az értetlenséget nem szereti, a hátulról jövő dumát.

— Azt hiszik, hogy falun mesés jövedelmek vannak — mondja.

És mérges az ilyen emberekre, mert nem hajlandók még annyi időt sem eltölteni falun, hogy a szép emeletes házak, a jól karbantartott kisgazdaságok, az anyagi jólét eredője után nézzenek. Mert azért a házért, a jövedelemért meg kell küzdeni.

Princz Sándor nincs még egy éve, hogy Dunaújvárosból visszaköltözött Duna- földvárra. A nagymamával lakik együtt, gazdálkodik.

— Sokan azt mondják- hogy egy 54 négyzetméternyi városi összkomfortot nem tud pótolni a falu — mondja és igazat is ad nekik. Mert tényleg ő sem tudja azt az összkomfortot megteremteni, amire vágyik.

— De, ezek az emberek azt sem tudják, hogy milyen érzés végignézni a kerten, az udvaron, az én munkámon — mondja.

A műveltségbeli különbözőségekről is beszélünk. Arról, hogy Dunaföldváron kevesebb a lehetőség. Princz Sándor fiatalember, több szórakozást is igényel, de

mégis olyan igazságot mond, amit kénytelenek vagyunk elfogadni:

— Ki mondta azt, ha igényem van rá, akkor nem tudok ugyanúgy művelődni, mint városban. Sőt, az a véleményem, hogy intenzívebben vagyok képes befogadni mindent. Régen leültem a televízió elé és mindent megnéztem. Megvettem a rengeteg újságot és betűről betűre kiolvastam. A lakás, a lakótelepi bezártság kényszerítette rám ezt az életformát. Mindent fogyasztó voltam. Ma pedig szelektálok. Csak olyan televízióműsort nézek meg, amit kiválasztottam- és olyan újságcikket olvasok el, ami érdekel, amit jól írtak meg. Szelektálok, válogatok és minőségibb életet élek.

Tegyen le többet az asztalra...

Abban egyetértünk mindhárman, hogy akinek nagyobb igényei vannak, az — elcsépelt már — többet tegyen le az asztalra.

— Nekem nagyobb igényeim vannak — mondja Princz Sándor. — Ezért akarok is és teszek is többet. Nem azt mondom, hogy csak így lehet boldog valaki. Szerintem az is lehet boldog, akinek az a vágya, hogy a műszak után megiszik két korsó sört. Nekem mást jelent a boldogság és remélem, hogy másoknak is.

Minduntalan azt hallom, hogy sokan gondolkodnak azon: vissza kellene költözködni Dunaföldvárra. „Mi ennek az oka?” Kérdezem beszélgetőpartnereimet:

— A nosztalgia. Annak idején mindenki rohant a városba, de a többség nem lett igazi városlakó.

— Most csak a falu iránt van igény, vagy új munkahelyet is keresnek az emberek?

— Erre egyértelműen azt lehet válaszolni, hogy a régi falusi élet hiányzik. A gyárhoz kötődnek az emberek — mondja Zsebők Viktor.

— Miben nyilvánul meg ez a kötődés?

— A létbiztonság elsősorban. Mindenki tudja, hogy erre a vállalatra szüksége van az országnak. Másodsorban a megszokás. És az is sokat jelent: ha valakiben van ambíció, akkor szakmailag előbbre lehet jutni. Végül: kis céghez rövid távon érdemes szegődni, mert ott jelentősen többet lehet keresni, de hosszabb távon mégis itt lehet boldogulni.

— Valahogy úgy érzem,

Kilátás

Munkásportré a folyamatos öntőműből

az ingázás

Zsebők Viktor

Princz Sándor

hogy az előbbiek jelentik, jelenthetik a nagyüzemi munkát.

— Talán igaza van, erről mi még nem gondolkodtunk — mondják.

— Maradjunk továbbra is a dunaújvárosi dunaföldvá- riaknál.

— Millió szállal van ösz- szefonódva Dunaújváros és Dunaföldvár — mondja Zsebők Viktor. — Ügy tudom, hogy a Vasmű vezetése és a nagyközségi tanács között jó a kapcsolat.

— Engem az zavart, hogy amikor a személyi igazolványomat kellett megcsináltatni, Paksra kellett menni. Akkor gondolkodtam el azon, hogy én Tolna megyei vagyok — mondja Princz Sándor.

A visszatelepülésről folytatjuk a szót. És végérvényesen a fiatalabb munkás fogalmazza meg a lényeget:

— Valamikor felemelkedést jelentett dunaújvárosinak lenni. Ma már nem. Szerintem az sem rang, hogy városi az ember. Ez alól talán Budapest a kivétel, mert oda még mindig özönlenek az emberek ... Dunaújvárosban már elszállt ez a varázs, nemcsak Dunaföldvárra, hanem a környező községekbe is költöznek az emberek. Olyanok is, akiknek minden ősük városi, őket kicsit sajnálom, mert nem tudják mit vállaltak, de bízom is bennük, ők biztosan elkerülik a panelbetegséget, a depressziót...

— Talán erős ez a megfogalmazás — mondom.

— Lehet, de nekem gyönyörűséget jelent, hogy Dunaföldváron élek, hogy délutánonként kapa van a kezemben pihenésképpen — mondja Princz Sándor, a dunaújvárosiból lett duna- földvári lakos.

A dunaföldváriak kézről- kézre adtak, örültek a látogatásnak. A lakatos, akinek van öt barátja és olyan munkatársai, akiket elhagyni lehetetlen. A gyárrészlegvezető, aki segédmunkásból lett mérnök. A két műszerész, akik végérvényesen ehhez az óriáshoz, a Vasműhöz kötődik, de annál jobban : Dunaföldvárhoz.

Kellemes napot töltöttünk Dunaújvárosban, a Vasműben a dunaföldváriak között.

HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly

Cj tanyák a Homok-hegyen