Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
1984. május 5. "ÍnTÉPCUSÁG 7 Szekszárd, Alisca lakótelep 46., második emelet 7. Tavaly novemberben költözött ide a Bánki család, s illene látnom, hogy nem teljes még a háromszobás lakás belakása. Nem látom. Azért nem, mert az érdeklődésre érdemes emberarcok szépsége ejtette rabul a figyelmünket, már a küszöb átlépésének pillanatában. Hét közül három arc. A ház asszonyáé és az öt gyerek közül a két már itthon levőé. A tizenegy éves Jocó és a hétéves Tibi izgatott, mint a gyerekek általában, ha vendég áll a házhoz. Kár, hogy apunak éppen most kellett elmenni tojásért, meg éjszakás is volt. Lehet, hogy fáradt. A Bélus, meg Ferike? ök most fordulnak éppen egyet Zsuzsával meg a vőlegényével. Annak van egy kis piros Fiatja és nahát, hogy az abba beépített magnón milyen klafa diszkózenét lehet hallgatni ! Bánki Mihályné mosolyogva hallgatja a szóözönt, ami itt és most — majd itt és máskor, úgy lehet, igen sokáig még — a „szeretném magam megmutatni” elementáris vágya fakaszt föl. A négy fiú 1981. óta él a Bánki családban úgy, ahogy a sajátjában nem élhetett. Valakik ők azóta és valakié. Anyu az a valaki. Az első számú. De az apuval együtt. Csöndes, igen jó ember. Gépkocsivezető a tejipari vállalatnál. Az anyu? Az a KÖJÁL-nál takarítónő. Ott is sok néni meg bácsi dolgozik, és hát... ott baj is történt tavaly, a Télapó-ünnepen, mert a Bánki gyerekek egyike — jaj, el ne áruljuk, melyik — nem tudta végigmondani a verset. Kié az a takaros kis bicikli ott az erkélyen? Azt egy valaki kapta nemrég a szünnapjára, de ha olykor viaskodás árán is, négyen nyüstölhetik. Kisajátítás? Azt nem lehet. Akkor se, ha kicsi rakás nagyot kíván lesz a napjában adódó vitákból. Jocó 11 éves, Feri 9, Béla 8, Tibi 7 és elsőosztályos. G a család mókamestere, az ugrifüles, a minden lében kanál, a legkisebb, aki kioktat, hogy Zsuzsi az ő testvére, „de már felnőtt”. S amipen elég nagy konyhában, ahol egy pótnév- és szüli— napra elegendő sütemény, s üdítő ital várt ránk. A szóvivő természetesen Tibi, aki valósággal megittasul a közfigyelemtől. Gézengúz a javából, bár ami a vitalitást illeti, egyik fiú sincs híjával. A ház, pontosabban szólva a családi otthon, hangos tőlük, de miért lenne az baj? A gyerek az gyerek. Csacsog, ficánkol, játszik, olykor próbára teszi kis csibészkedéseivel a felnőttek türelmét, ha azok a felnőttek nem tudják, hogy minden mozdulásuk egyre megy ki: szeress, mert én szeretlek. Figyelj rám! Hát persze, hogy jó szeretnék én lenni szünös-szüntelen, de az olykor rettentő nehéz és rendszerint unalmas is. Elvonulnak a gyerekek, nem túl lelkesen, de megjő a kedvük, az ajánlott meglepetés készítésére. Igaz, ők így mondják, „lepetés”. Anyunak. Anyák napjára. A vers? Tanulódik és el is mondatik. Zsuzsa segít, meg az a fiú, aki hamarosan leszerel. Akkor lesz a lakodalom. Csak utána is legyen itthon sokszor a Zsuzsa, mert így jó, együtt. Sokan lenni nagyon jó. Tudom-e én ezt? Igen. Öten voltunk testvérek, és nincs olyan momentuma a nagy családok életének, amit ne ismernék. De nálunk még a ruhanemű, tankönyv, játék öröklődött. És a család együtt soha nem nyaralt Balatonon... Bánki Mihályné várakozón pillant rám. Mit akarok tudni? Kérdezzek, szívesen felel. Koccintunk a citromlével és úgy érzem, semmi kérdeznivalóm. A gyerekek majd minden fontosat elmondtak magukról és a családról, ami most már az övék. S ami olyan igazi, hogy emlékezetükből lassan kimosódik fészekből kilököt- ten hol éltek, honnan kerültek ide. Az is, hogy két apa, egy anya ivadékaiként váltak fölös teherré életre- hívóik számára. Azt Gáli Lászlónétól, a Szekszárd városi Tanács nevelőszülői felügyelőjétől tudom, hogy Bánki Mihályné úgy tíz éve, a fia elvesztése után — amikor sokat betegeskedett, s úgy érezte, már- már, hogy nincs miért élni — jelentkezett; lenne ő nevelőszülője állami gondozott gyerekeknek, ha lehet. Lett, de nem sikerült az első választás a két kislánnyal. Zsuzsi — aki az egészségügyi szakközépiskolában érettségizett, gyakorlatozott az ACSI-ban — vitte a mamát — aki ma 52 éves —, hogy válasszon testvéreket. Tibi és Béla kerültek akkor Bánkiékhoz, de jó sorukra csodálkozván se felejtették, hogy van őnekik egy testvérük Hőgyészen, a nevelő- otthonban. Nosza, felkerekedtek látogatásra, de nem a Ferkót, előbb a Józsit találták meg, mert két testvérük volt a hőgyészi otthonban. — Anyu, ugye, hazavisz- szük őket? Bélus apró szeplőkkel pöttyözött kölyökarcán bizalom és remény fénylett, amikor ezt mondta. Ez ellen cselekedni? A testvérek igazi otthon fedele alá így kerültek. — Van ennek a Matildnak jó esze? Kell ennek ekkora nyűgöt, négy fiú nevelését fölvállalni?! — súgtak össze a háta mögött a bátortalanabb kritizálok. A merészebbek? Hát azok nyíltan minősítettek, de egyezzünk, meg abban, hogy szóra se érdemesek ezek a Matild- káékat elmarasztalók. Hazánkban — sajnos —j évtizedekre tehető az az idő, amióta esztendőről esztendőre 33—35 ezer gyerkeket kell erkölcsi, szociális' és gazdasági okokból állami gondozásba venni. Itt, e szűkebb hazában sem cse\ kély azoknak a gyerekeknek a száma, akiknek gondviselőjük szükségképpen lesz az állam. Átlag 120—150 gyerek kerül Tolna megyében évente állami gondozásba és úgy árvaként, hogy a szüleik — ha ugyan érdemesek e névre! — 96 százaléka él. „Árváik” közül azok a szerencsésebbek, az életbe reménynyel, mert tegyük föl, jó út- ravalóval indulók, akik családi közösségbe kerülhetnek és anyai, testvéri, családi szeretetkapcsolat közegében nevelődhetnek, nőhetn« föl. Jocó, Feri, Béla, és Tibi a szerencsések közé tartoznak három éve, noha a családot, mely magába fogadta őket, a közvélemény részéről nem övezi különösebb tisztelet. Megérdemelnék? Igen. Mindazok igen, akik nevelőszülőkként a gyerekek szíve szerint neveztetnek kedves édesanyámnak és kedves édesapámnak. A megyében 160 nevelőszülőnél ez idő szerint 225 gyerek él, nevelkedik. Van, aki ebből a gyermekvállalásból hasznot remél és lát? Lehetséges, de az ilyenek száma igencsak csekély. Nevelőszülőnek lenne 1984-ben hivatás. Ahogy Bánki Mihályné mondja, „kölcsönös szeretetre vágyás kell, ami nálunk megvan. Fölvidá- multam a négy gyerekkel és már minden olyan, mintha mindig együtt lettünk volna”. A látogatás vége felé hangzott el ez a vallomás. Akkor már Jocó, a komoly, elkészült a „lepetés” megrajzolásával. Anyák napi köszöntésül öt szál kék nefelejcs virágzott rá a kis kartonlapra ... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Kapfinger Andris kor Zsuzsi előkerül a vőlegénye és a másik két gyerek kíséretében, látnom kell, nemcsak felnőtt. Testvér is, a maga 21 évével. Játékra játékkal válaszol, és ha nem lenne olyan fiatal, olykor össze lehetne téveszteni az anyuval. Lehetne? Hát azért nem egészen. Az anyu azért más, meglehet, a hajában fehérlő szálak miatt is. De ahogy az tud nézni arra, aki nem fogad szót! Jobb lenne, ha kiabálna néha. Apu, az szokott. Reggel, amikor sietni kellene, mert el kell indulni a Garay téri isi már fél nyolc előtt a busszal. Akkor van néha rumli. Este ugye senki se szeret korán lefeküdni. Reggel aztán a két klsszoba lakói húzzák, húzogatják a szemükre a takarót. Apu akkor ideges. Az Anyu? Akkor az anyu csak jön a fél pohár vízzel, és még csak olyan szép locsolóverset se mond, mint amilyet a fiúk tanultak most húsvétra. Zutty! De ez se rossz ám, mert az anyu nem tud igazán haragudni és talán ez a legfinomabb dolog a világon ... Beszélgetünk és a tenyérnyi, de „sok jó ember elfér kis helyen” elve alapján épEgy anya, aki „ föividámuit" öt szál nefelejcs Feri, Béla, Jooó, Tibi A kérelmező és a minden kérések meghallója, anyu Erős leszek és tűzoltó ... Jocó az anyák napj ára szánt „lepetéssel” Tibi a család kópéja
