Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

1984. május 19.

io Képújság

Zsombok Tímár György:

Teuedrama

IRODALOM

Az apu egy óriás.

Hatalmas és magas, akár az apukák, a világ minden apukája, a feje fent van a házak ablakai között, néha még azon is túl. Fent, fent; olyan magasan, hogy oda csak lifttel lehetne felmenni, ha Balázs csak egyetlen egyszer is egyedül mehetne fel a lifttel, és közben óriásapu meg lent, alatta, mélyen, ami leg- De azt nem lehet. A baj az, hogy lifttel mindig együtt mennek, apu meg Balázs, így azután apunak a feje a liftben is ugyanolyan magasan van, akár az utcán, az ablakok között. Apu fejét mégis el lehet érni könnyűszerrel vagy a díványon, vagy a padlószőnyegen, vagy a kiságyban, ha elalvás előtt Balázs fölé hajol eszkimópuszira, de legjobban amikor apu felkapja és felemeli, akkor egyforma magasak lesznek, szem a szemmel, szemtől szembe, aztán még feljebb lendíti egészen addig amíg a keze felér, Balázs olyankor az ablakok fölött kalimpál hasát kidüllesztve, apu feje meg lent, alatta, mélyen, ami legalább két emeletnyi, és Balázs ebben a helyzetében biztosan tudja, hogy apu ekkor kiscsoportos. Kicsi. Egészen kicsi.

Balázs — akit apu Balunak szólít —, kicsi.

Olyan kicsi, mint a világ minden óvodájában a közepes csoportosok, de már nem olyan apró mint a kiscsoportosok — azok a mesesarok előtt játszanak mindig, el nem mozdulnak onnan, és Réka néni úgy vigyáz rájuk, mintha valaki el akarná lopni őket, meg felsorakozva ülnek letolt nadrágjukkal a lá- bukon, úgy biliznek a vécé előterében —, egyszóval Ba- lu náluk már nagyobb, de még nem annyira, hogy nagy- csoportos legyen. Balu ezt nagyon jól tudja, pontosan ismeri a helyét ebben a világban, nagyság szerinti beosztásban. A dolgoknak három, jól kitapintható értéke van számára: kicsi, közepes és nagy. Furcsa mód apu mindhárom kategóriába belefér. Az apu ezért egy óriás. Balu erre büszke; azért pedig öntudatos, mert már régen egyedül végzi dolgát, ügyesen húzza le meg fel a nadrágját, sőt, papírral ki is törli tisztára, és az óvodában inkább visszatartja, de kivár, ha a harmadik ülőke foglalt, mert az neki megszerzett helye. Arra minden körülmények között igényt tart. Bilit már otthon sem használ.

Balu apu kezébe kapaszkodik. Húzatja magát. Apu hozzá igazodik, úgy megy, hogy Balu győzze lépéssel, de Balu nem siet.

— Gyere — mondja apu —, meglátogatjuk a nagyit.

— Hol lakik a nagyi? — kérdezi Balu.

— Itt. Nem is olyan mesz- sze.

— Ebben a kertben?

— Igen. Gyere.

Balu apu kezébe kapaszkodik. Csüng rajta. Szétterpesz. tett lábakkal, csusszanva bóklászik, húzatja magát, mint aki nem ítkar menni. Sárga falaveleket rugdos, meg mindent, amit meglát a földön.

Apu megáll. — Na? Gyere — biztatja.

Balu felnéz apura. — Ki az a nagyi? — kérdezi.

Apu leguggol. Közepes csoportos lett, szemük szemtől szembe. Balu meghúzza apu bajuszát, mind a két oldalát, és felkacag, hasát kidüllesz- ti. Apu az orrát Balu orrához nyomja. Két lapos orr egymáson, a hegyük kifehérlik. Egy pici és egy nagy.

— Eszkimópuszi! — mondja apu.

Csinálják.

Dörzsölik orrt az orrhoz.

Apu feláll.

— Még! — kiáltja Balu könyörögve.

Apu felkapja Balut. Hatalmas eszkimópuszi a magasban, aztán felemeli a feje fölé, ameddig a kezét nyújtani tudja. Balu az ablakok között repked. Apu kiscsoportos lett. Egészen kicsi. Balu most nagycsoportos. Egészen nagy. Kacagnak. Balu gurgulázva, apu nagyon hangosan, jóízűen.

Balu ismét a földön. Közepes csoportosan.

— Menjünk — mondja apu.

— Jössz?

— Vigyél — kérleli Balu.

— Én viszlek, de kinevetnek. Te már közepes vagy. Nem?

Balu beleegyzik, már nem húzatja magát, falaveleket sem rugdos, kézenfogva mennek — nagy kézben a kicsi, de a méretek különbözősége ellenére is nagyon jól öszeillik a két marok —, mennek a sárguló lombú fákkal szegélyezett úton. Kétoldalt sírhalmok, kőkeresztek, síremlékek, elszáradt koszorúk vázai, friss és régi virágok, zöld borostyánzuhatag, itt-ott a sírhalmok között csendesen matató öregasszonyok feketében, mozdulataik a megnyugvásé, néhol, a távolban, halk beszélgetések, csak szófoszlányok, és csend, mindenütt csend, körös-körül.

ök ketten, kézenfogva mennek. Egy piciny meleg kéz a nagyban.

Balu szólal meg. — Apu. Ki az a nagyi?

— Az én anyum.

— Az anyu?

— Nem. Az anyu az én feleségem.

— Az más?

— Más. Egészen más.

Balu megáll, visszahúzza

aput. — Neked is van anyud?

— kérdezi elcsodálkozva.

— Volt.

— Most akkor nincs?

— Nincs. Azaz... — apu meggondolja magát, nem folytatja.

— Hol van az anyud?

— Itt.

— Ebben a kertben?

— Igen. Hozzá megyünk. Mindjárt meglátod.

— Meglátogatjuk?

— Meg.

— Süti lesz?

— Ha meglátogattuk. Utána.

— Akkor siessünk. — Balu húzza aput.

Apu felveszi Balut, és viszi a sírok között, szűk helyeken lépdel, kanyargósán, egy kicsit bizonytalanul. Néha megáll, tájékozódik, aztán határozottan egy sírhalom felé tart. Megáll a sínál, Balut leteszi a földre.

A sír pontosan olyan mint a többi sír, se ápoltabb, se ápolatlanabb. Műkősíremlék, rajta hamismárványtábla, név és évszámok aranyozott jelei. Akár a szomszédokén, meg mindenütt körben, összeté- veszthetőn. Apu most ugyanúgy viselkedik mint az öregasszonyok: matat a síron, elszáradt virágokat rendezget, gyomlál, de csak találomra, felületesen.

Balu áll és nézi aput meg a sírkövet.

Apu, mintha véletlenül lenne, megsimítja a hamismár- ványtáblát. Elgondolkozik.

Balu figyel.

Apu hirtelen feleszmél. — Itt vagyunk — mondja.

— Hol?

— A nagyinál.

— És a nagyi? Azt mondtad látogatjuk.

— Itt lakik. Eltemették.

— Miért temették el?

— A nagyi meghalt.

— Ki lőtte le?

— Nem lőtték le. Meghalt.

— Aki meghalt, azt lelőtték — mondja Balu meggyőződéssel —, én láttam a tévében.

— Ugyan, Balu. Ez butaság.

Balu hallgat, nem érti, ez se nagy, se kicsi, se közepes.

Apu zavartan igazgatja az elszáradt virágokat, aztán hirtelen felemeli Balut, félszegen biccent a hamismár- ványtáblának, és újra kanyargósán lépked a sírok között. Amikor kiérnek az útra, rögtön leteszi Balut, de Balu megkapaszkodik a nyakába, nem engedi el aput.

— Na?! Mi a baj? — kérdezi apu.

— Ugye apu, te meg az anyu sose mentek a tévébe bele?

Balu öleli apu nyakát. Nagyon szorítja.

Kaposi Levente:

Megszokás...

összehúzza magán az agyonfakult kabátot, egyik kezét a szája elé teszi, s úgy suttogja a fülembe:

— Nocsak, nocsak, hát maga is beállt a szerencsevadászok tömegébe?

Zavartan hebegek.

— Én, uram, már letettem róla — mondja. — Higgye el, hogy hülyeség az egész. Lehet, hogy nem is nyer soha senki, csak beleteszik az újságba a népbolondítás miatt. Pedig kár, mert úgyis bolondul a nép magától is.

Szúrósan rám néz.

— Tudja, hallottam olyanról, hogy az egész hónapi fizetésén szelvényeket vásárolt, kitöltötte, s izgatottan várta a pénteket. S mindössze egy szerencsétlen kettes, ennyi lett az egész. De hát van, aki nem tud magán uralkodni. Mint a bolond, állandóan csak a számokon jár az esze, variál, okoskodik, és semmi. Soha semmi. Hallott a hajdúsági ügyvédről uram? Hatalmas pénzeket vett fel, lehet hogy milliókat, és eljátszotta. Fantasztikus, uram, hogy egyesek mire képesek. Semmi önfegyelem, semmi önérzet, csak a játék. Nem nézik magukat, a családot, borulhat fel minden a világon, nekik csak a szelvény, a szám, a húzás a fontos.

Üjra közelhajol.

— De én nem. Nem, uram. Annyira becsülöm a lottót, mint a fekete macskát, vagy a tarka lovat. Babonának tartom. Higgye el, nem is más, mint szemfényvesztés az egész. És csodálkozom, hogy sok értelmes ember még bedől ennek a hűhónak.

Zsebéből előkaparja a golyóstollat, a szelvényeket, enerváltan húzgálja át a számokat. Aztán arcán valami kimondhatatlan undorral odamegy a zöld ládikóhoz, és beejti a szelvényt.

— De hát... — próbálok szóhoz jutni.

Szigorúan néz rám.

— Nehogy azt higgye, hogy egy pillanatig is hiszek benne. Csak hát a megszokás, a megszokás, uram..

KERESZTURY DEZSŐ:

Egy ügyeskedőnek

Hogy el tudsz tűnni a füstben, fütyülni a golyófüttyel, surranni kígyók, dögök közt, köpenyt fordítani szépen a hideg s a forró szélben!

Ha a gyanú vaddá vadul, te sétálsz bántatlanul, s mint posványos korod szobra: belépsz a Panteonokba.

Alekszandr Ziborov:

Meglepetés

Szerdobojev Szilveszter napján vendéglőben ebédelt.

— Azt hiszem, elszámolta magát — nézett a felszolgáló szemébe.

— Igen, többet számoltam — bólintott készségesen a pincér.

Szerdobojev picit elcsodálkozott, de állhatatosan megismételte:

— Tartozik még nyolc kopekkal.

— Pontosan: nyolc kopekkal — válaszolt a pincér napfényderűs mosollyal, aranyfogát villogtatva.

Szerdobojev semmit sem értett az egészből, s elöntötte a pulykaméreg.

— Értse meg: nyolc kopekkal kevesebbet adott, tehát becsapott!

— Polgártárs! — szólította meg a háta mögött egy érces hang.

Szerdobojev szinte hátraperdült, s kit látott maga előtt? A főnökhelyettest. Kezében zizegő selyempapírba csomagolt valami, amelyet színes szalaggal kötöttek át.

— Kérem, fogadja el — nyújtotta feléje a főnökhelyettes. — Tizenkét darabos meisseni étkészlet. Porcelán.

— Ezt nekem adja? De miért? — képedt el Szerdobojev.

— Mert ön az ünnepelt. Pontosan az ezredik olyan vendégünk, akinél túlszámlázás történt kávéházunkban — szónokolta ünnepélyesen a főnökhelyettes. — Köszöntőm ebből az alkalomból és gratulálok! Boldog új évet, sok boldogságot kívánok!

És nagy megelégedettséggel rázta meg a kővé meredt ünnepelt kezét.

(Fordította: Ferenc Győző)

Strissowszky Szilárd kiállítása

Tolnán a Fonógaléria tizedik jubileumi kiállításán Strissowszky Szilárd tolnai születésű Derkovits-díjas festőművész képeivel ismerkedhetnek a látogatók május 31-ig.

Martinék Józsefre emlékezve

Salome

A repülés történetéből

TAKÄTS GYULA:

Idézve messzit és forgó közeit

A máringó, ha elszáll délután, a fán helye zölddel telik, de röptéből egy villanás bevág, aranyról kék a verseskönyvekig

s ez épp elég, hogy megszólaljanak, idézve messzit és forgó közeit.

A rácson túl egy széteső halat sűrű betűin zöld legyeivel

a parton, amely fehérre apad.

Harsog, suhog a fénylő kvarc-föveny, mint szárnyak tollhegyétől e falak és máringómmal az a menny,

ahol villámló felhő hagy jelet, s kagylók viharjai fölzengenek...

V