Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-19 / 116. szám

1984. május 19. 'iNfEPÜJSÄG 11 Külföldi hungaricumok a Széchényi Könyvtárban Ritka történelmi dokumentumok Nemzeti könyvtárunk nemcsak a hazánkban ki­adott könyvek, s más nyomtatványok legtelje­sebb gyűjteménye, hanem a külföldön megjelent úgy­nevezett hungaricumoké is. Az Országos Széchényi Könyvtár 1802-es alapítása óta feladatának tekinti, hogy figyelemmel kísérje a határainkon kívül, világ­szerte megjelenő magyar nyelvű és magyar vonat­kozású műveket, s gyara­pítsa, kiteljesítse azt a ma­got, amelyet ebben a vo­natkozásban is Széchényi Ferenc adománya jelen­tett. .1. ­c-f..... <-&■«*** HUM .ÍV •Vl- Í>4wf5lf »a- %«•***, «V,W. kff~M oiít *«>«*<> tkß** -«r &**<*&* «. 6,;-.'«,,: •fO*ansi- ■« jöí .» &ntVu, j^.*, "ps-ttk-Kt, «Arn.fiiPA.S,|jri5-Ä. •vMitátu- ~'r-' fyiuv~, fjVl’-i “íí’íítkc«. -<í. fctft.tr-, .»*.* 8*5 I.. _3TW-> h£M! CVft—*■*&* CV Á tvftt.IV'-,. -.ti'-«"-. Sa+a.r ^ r- ^ W 6clhM,4<,tK|tWI X<i-.e-­*►*«$» v» >P*v7 “■•í'"’* P"u |> r* «• *- *-*-r «twr Ar« r t*i, nv*v** ft«?f J» A bécsi nagy Révai-kódex egy tagja Szinte nincs olyan nap, hogy ne hozna a posta ma­gyar nyelvű újságot, folyó­iratot, idegenben élő író — gyakran dedikált — könyvét; mai magyar regényt, verses­kötetet német, angol, fran­cia, svéd, japán nyelven; Magyarországgal, a magyar­sággal foglalkozó munkát. Nem egyszer kultúrtörténeti ritkaságok érkeznek haza, ősnyomtatványok, kéziratok, zeneművek, kották, térképek, máskor csupán érdekességek vagy emlékek. Nemrég egy amerikás magyar megsárgult röplappal kedveskedett a könyvtárnak, a szórólap Fe- dák Sári tengeren túli fellé­pését hirdette. Ugyancsak messziről jött egy köteg régi Színházi Élet. Mindkét kül­deményt megköszönték. Megköszönték, mert min­den váratlan ajándék is újabb értéket jelenthet, ám nemzeti gyűjteményünk a külföldi hungarica gyarapí­tását mégsem bízhatja, nem is bízza a véletlenre. A leg­több magyar nyelvű, vagy magyar vonatkozású mű rendszeresen a környező ál­lamokban — főleg a szocia­lista országokban — jelenik meg, ahol magyar nyelvű könyvkiadás is létezik. A szocialista országokban ki­adott könyvek, folyóiratok, újságok államközi kulturális egyezmények révén a nem­zetközi kiadványcsere kere­tében jutnak el a könyvtár­ba, s rendszerint a csere- partnerek a különleges ké­réseket is teljesítik. A jó kapcsolatnak köszönhető, hogy például a csehszlová­kiai Madách, a jugoszláviai Fórum, a romániai Kriteri- on, a szovjetunióbeli Kárpát könyvkiadó kiadványainak teljes körével rendelkezik az Országos Széchényi Könyv­tár. Gyümölcsözőek a nagy európai könyvtárak közötti cserekapcsolatok is. Általá­nos gyakorlat, hogy a nem­zeti gyűjtemények fölös pél­dányaikat felajánlják egy­másnak. Ilyen úton jutott né­hány hónapja az OKISZ bir­tokába két, a Szovjetunióban a 30-as években megjelent könyv; Barta Sándor 1933- ban Moszkvában kiadott Nincs kegyelem című alko­tása, és Illés Béla Ég a Ti­szája, amely 1931-ben Le- ningrádban finn nyelven lá­tott napvilágot. Aligha ki­sebb jelentőségűek, hogy a hazai szakemberek rendsze­resen hozzájutnak minden jelentős nemzeti bibliográ­fiához, nyomon követik a kereskedelmi forgalomba ke­rülő könyveket, szinte nap­rakész információkkal ren­delkeznek a nemzetközi könyvpiacról. A művek meg­szerzésében nagy segítséget nyújtanak idegenbe szakadt hazánkfiai, a magyar könyv- kereskedők, kiadók, terjesz­tők Nyugat-Európától Észak- Amerikáig, Brazíliától Auszt­ráliáig, akik közül sokan lel­kes propagandistái az óhaza kultúrájának is. Ám a ma­gyar nemzeti könyvtárnak híre és becsülete van azok körében is, akik számára a magyarság csak egy a többi náció közül. Rendszeresen küldik például katalógusai­kat Budapestre a legnagyobb nyugati antikvár cégek, s nem egy külön levélben hív­ja fel a figyelmet kínálatá­ban a magyar vonatkozású kiadványokra. Ennek a bi­zalomnak, s nevezetesen a hollandiai, hilversumi Ro- senthal-cégnek köszönhetően vásárolt meg a múlt eszten­dőben az Országos Széchényi Könyvtár egy ritka ősnyom­tatványt; az eperjesi szüle­tésű Matthias Zimmermann Analecta című terjedelmes munkáját, amelyet 1674-ben Meissenben adtak ki. Az elmúlt években az OSZK-nak a nehezebb gaz­dasági körülmények ellenére sem kellett valutáris okok­ból egyetlen egy valóban je­lentős külföldi hungaricum megvásárlásáról sem lemon­dania. Nem volt például meg eddig a hazai gyűjtemények­ben Temesvári Pelbárt be­szédgyűjteményének 1503. évi, hagenaui kiadása, pedig a nemzeti könyvtár alapítá­sától kezdve igyekezett fel­kutatni minden kiadást a XV. században Erópa-szer- te ismert ferences prédikátor könyveiből. Tavaly sikerült e ritkaságot megvenni. (Elő­ző évben pedig egy másik, 1506-ban megjelent kiadását, egy londoni aukción.) Két szép nagyszombati kalendá­riumot Grazban vásároltak. Az 1678. évre szóló, a csil­lagok vizsgálatát szemléltető kalendárium külön érdekes- séges a díszes fametszetes címlapkeret. Ritka történeti dokumentum — az újabb szerzemények közül — Tru- sius Jób Statua című, 1687- ben Lipcsében kiadott mun­kája, az evangélikus lelké­szek magyarországi kiűzeté­séről. Az 1674. március 5-re a pozsonyi vértörvényszék elé idézett szerző maga is kénytelen volt elhagyni az országot, s így művei kül­földön jelentek meg. Hazai gyűjteményekben kevés ta­lálható belőlük. Nem múlt századokat, de történelmet, történelmi koro­kat idéznek a két világhá­ború között, vagy épi>en az utóbbi évtizedekben, évek­ben külföldön kiadott doku­mentumok, levelezések, visz- szaemlékezések, természete­sen ezek is részei a külföldi hungaricának. Miként a szép- irodalmi munkák, versgyűj­temények, regények is. Meg­vásárolta az Országos Szé­chényi Könyvtár a tavaly Svájcban kiadott, Nyugaton élő magyar költők, illetve prózaírók antológiáját, szá­mos, regény, lírai gyűjte­mény viszont szerzőtől, ol­vasótól ajándékba érkezett. Vaszary Gábor, a 30-as, 40- es évek népszerű írója pél­dául Svájcból küldött becses adományt: saját rajzait, mű­veinek kéziratát, könyveinek külföldi kiadásaiból több példányt. V Srrmonrx kódex, az Ó magyar Mária-siralommal A két világháború között Csehszlovákiában működött Prager Könyvkiadó életébe nyújt betekintést egy Svéd­országból érkezett gyűjte­mény. A magyar származású egykori tulajdonos leszárma­zottja, Bőhm István bocsátot­ta a könyvtár rendelkezésére a kiadó idegen nyelvű mű­veire vonatkozó dokumentá­ciót, számtalan kritikát, új­ságkivágásokat, ismertetést. Amerikából az ottani magyar egyházak történetéről kötet­nyi dokumentum érkezett... És a posta naponta kézbe­sít újabb értékeket. Évente a külföldi hungarica csupán könyvből körülbelül ezer- négyszáz-ezerötszáz tétellel gyarapodik. Szórakozás és kultúra A KULTÜRA, a kulturális termék, a művészeti alkotás pusztán tanító-nevelő funk­cióval nem létezhet. A kul­túra, a művészet minden ter­mékének a befogadónak va­lami olyan élményt is kell nyújtania, amely meghatá­rozó és emlékeztető módon szórakoztatja, kielégíti, le­foglalja az embert. Ezért igaz a régi közhely: minden műfajnak megvan a maga létjogosultsága, csak az unalmasnak nincs. A kulturálódás igénye te­hát szorosan összetartozik a szórakozáséval, és ha erről mégis elfeledkezünk, annak valószínűleg történeti okai vannak. Amikor a kapitaliz­mus hajnalán kiderült, hogy bizonyos típusú műfajok — például a könnyebben emészthetők — szélesebb tö­megeket mozgatnak meg, s ezáltal nagyobb anyagi bevé­telt tesznek lehetővé, mint más — esetleg valami mű­veltséget igénylő — műfa­jok, akkor természetesen megszületett az autonóm művészet (és népművészet) mellett a szórakoztatóipar. Csakhogy a szórakoztatás is művészet! Ahogy a művészet bárme­lyik ága a saját maga tör­vényszerűségeinek kell hogy megfeleljen, úgy a szórakoz­tatást sem lehet egyéb dol­gokhoz hasonlítani, csak ön­maga lehetőségeihez, kiala­kult belső törvényszerűsé­geihez. A szórakoztató mű­vészet világában is vannak kiemelkedő, középszerű és gyenge művek és művészek. Legföljebb talán ez a mű­vészeti ág jobban ki van szolgáltatva a változó divat­nak és változó értékítélet­nek, mint egyéb, esztétikai­lag kimunkáltabb műfajok. Noha manapság azt kezdjük érzékelni, hogy bizonyos ré­gen rögzített emlékek — például a kabaré vagy a sanzon világából — milyen hódítóak ma is, és nemcsak valamiféle nosztalgia miatt, hanem elsősorban pontos, eszközeikkel sajátosan pon­tos korrajzuk miatt. Egy- egy ilyen kis dalocska sok­szor pontosabban tükröz vissza egy történelmi kor­szakot, mint számos nagy apparátus tudós előadás. Mert amíg ez utóbbiakban eszünkkel értékelhető kör­képet kapunk, amabban ér­zékelhetjük is a kor szelle­mét. A szórakoztatás tehát ön­álló művészeti ág, amelynek az a hatalmas csapdája, hogy leginkább hajlamos a társadalmat érdeklő mellé­kes kérdések feldolgozására, kevésbé súlyos, de pillanat­nyilag érdekes tárgyalására, ami persze nem jelenti azt, hogy kiváló kabaré- és egyéb szórakoztató művé­szek ne érintették volna az egyes korok leglényegesebb kérdéseit, hiszen arra is tu­dunk példát, amikor éppen csak a kabaré territóriumán jelentkezhettek — burkolt formában — a politika, az élet legfontosabb kérdései. De általánosabb jelenség, hogy a szórakoztatók nem a lényegi kérdésekkel, hanem a lényegtelennel töltik föl magukat. Ezért alakulhat ki a szórakoztatás és az igény­telenség összetartozó kettőse, és ez vezethet egy olyan sznob vagy arisztokratikus szemlélethez, amely kizáró­lagosan csak az autonóm mű­vészeteket vagy legfeljebb a népművészetet tekinti kultú­rált szórakozásnak. ISMERJÜK a munkában elfáradt, kikapcsolódni vá­gyó ember modelljét (hiszen mindnyájan megfelelünk en­nek), aki valamilyen módon aktív pihenésre is vágyik, és természetének, tanultságá- nak, lehetőségeinek megfele­lően keresi azt a szórakozá­si formát, amely őt kielégíti. Ez a keresztrejtvényfejtéstől a bármilyen rendű és rangú olvasmányanyagon keresz­tül a színházon, hangverse­nyen, kabarén át egészen a bárokig terjedhet. És ez ter­mészetes igény, állapot és helyzet, amelyet nem szűkí­teni kell a magas kultúra előkelő diktatúrájával, ha­nem sokféle lehetőség meg­teremtésével bővíteni; ami- koris a választás zavara je­lezné a gazdaságot. Itt kü­lönösen figyelemre méltó a rádió és főleg a televízió je­lenléte. Azzal, hogy életünk természetes részei lettek, össztársadalmivá fokozódott például az a játékigény, amely minden egyes ember­ben korábban is természe­tesen megvolt. A „homo lu- dens” így egyénből tömeg­szervezetté vált, amely a té­vé képernyőjén a különböző vetélkedők kapcsán egy azo­nos gondolatkör, műveltség­morzsa irányába visz egy­szerre sok százezer emberi agyat. Félelmetes, hogy egy játékvezetői tévedés vagy bi­zonytalanság másnap fonto­sabb téma az országban, mint akármilyen rangú kül-, vagy belpolitikai esemény. Hazánkban ma a kulturá­lódás, a kultúra minden ága hozzáférhető minden ember számára. Ezzel szemben a szórakoztatás intézményháló­zata és művészei már ko­rántsem ilyen teljességgel nyújtják azt, amit nyújtani kellene, mert a szórakozás nem minden ága közelíthe­tő meg minden magyar ál­lampolgár számára. És en­nek nem elsősorban anyagi okai vannak (néha az is, mert egy-egy színház né­mely, csak szórakoztatónak MŰVÉSZET minősített produkcióját olyan felemelt áron kínálja, hogy azt valóban nem min­denki engedheti meg magá­nak, mégis ezekre a produk­ciókra nem lehet jegyet kap­ni, csak sokszor féléves vá­rakozással), hanem inkább szervezési okai. A televízió aktív jelenléte többek kö­zött kiváltotta az emberek fokozottabb érdeklődését az élő műsorok iránt, és ez kü­lönösen jó igény, hiszen a személyes találkozás valósá­ga mélyebb, tartalmasabb él­ményt jelenthet az elektro­nikus közvetítésnél. E vonat­kozásban a haknit szoktuk általában bírálni. Csakhogy különböző szociológiai és egyéb kutatások (gondolunk a Művelődéskutató Intézet kiváló tanulmányaira) bebi­zonyították, hogy az állami­lag szervezett szórakoztató műsorokra éppúgy a fantá­ziahiány, a középszer, a sze­gényes műsorkínálat a jel­lemző, mint a szórakoztató műsorok egészére. A szóra­koztatás művészet, éspedig nem is könnyű művészet. Éppen ezért lenne fontos az a társadalmi ellenőrzés, mely a többi művészeti ágat kö­veti, és amelyet a művészet világában kritikának nevez­nek. Dehát iskola vagy pó­dium sincs, ahol a szórakoz­tató műfajokból élő művész valamit tanulhatna, mint ahogy továbbképzési lehető­sége sincs annak, aki erre a hivatásra adta a fejét. Mert kiváló művészek működnek ebben a műfajban, de több­ségük más területen szer­zett hírnevet, s mert nyilvá­nos bírálat, minősítés, dicsé­ret nem érte, tulajdonkép­pen értékét vagy értéktelen­ségét sem tudjuk igazából. EGY BIZTOS, a szórako­zás elválaszthatatlan a kul- túrálódástól, s a kettő együtt elválaszthatatlan életünktől. Ami azt jelenti, hogy min­denkinek szíve joga, hogy maga határozza meg, mi az, ami neki a szórakozás nevű aktív pihenéshez szükséges. És mindent meg kell ten­nünk ahhoz, hogy minél több lehetőségből választ­hasson. E kettő együtt — a választás lehetősége és a le­hetőségek gazdasága — a kultúra demokratizmusának természetes alapja. SZALONTAY MIHÁLY Elfelejtett festőnk: Batthyány Gyula Világdivat a szecesszió. A gödöllői műhely révén a ma­gyar képzőművészet is jelen­tős szerepet válalt e stílus és világérzés festői kifejezé­sében. Gödöllő szeref>e a századfordulón nemcsak ab­ban mutatkozik meg, hogy a svéd Belmonte és a finn Ak- seli Gallen-Kallela szövetsé­ge révén nemzetközi műhely lett, hanem abban is, hogy a magyar tájak festői feldolgo­zását vállalta. A magyar sze­cesszió egyik különös, elfe­lejtett alakja Bathyány Gyu­la. Amit tudunk róla, hogy Batthyány Lajos, az első fe­lelős magyar miniszterelnök dédunokája volt, hasondóan hányatott sorsú ember. Ke­veset mondanak működésé­ről az annalesek, pedig érté­kei különlegesek és megbe- csülendők. 1887-ben született Ikerváron. Münchenben és Párizsban tanult, és Buda­pesten halt meg 1959-ben. Életműve egykori titkáránál, Szabó Lászlónál lappangott Polgárdin, Pogány ö. Gábor és Moldvay Győző közremű­ködésével került a nyilvá­nosság elé a Hatvani Galé­Fiatalkori önarckép riában. A meglepetést nem a nevéhez fűződő különcsé­gek okozzák, hanem a mű­vek értékei. Témái: párizsi, bagdadi, erdélyi tájak, megörökítette Nógrádverőce térségét is és a Bakonyt. Jelentősek port­réi (Csíki öregasszony). Fon­tos művelődéstörténeti kol­lekció Széchenyi ciklusa, mely portréján túl idézi a legnagyobb magyar alkotá­sait, szellemi környezetét Batthiány Gyula együttér­zéssel festette meg Dózsa megégetését. Ugyanez a szo­lidaritás nyilvánul meg sze­mélyes többlettel, amikor dédapja, gróf Batthyány La­jos alakját formálta meg. Ezsközeiben, támiban egya­ránt a sokoldalúságot szeret­te. Életművére Pásztohy Do­monkos és Szabó László hív­ta fel a figyelmet az Élet és Irodalom hasábjain 1982- ben, s Hatvanban meghallot­ták a híradást. így került ki a „lexikon-kriptából” Bat- tyhyány Gyula figyelmet kel­tő és érdemlő munkássága, mely a magyar szecesszió egyik érdekes és feldolgozást sürgető epizódja. LOSONCI MIKLÓS Deregán Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents