Tolna Megyei Népújság, 1984. május (34. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
A NÉPÚJSÁG 1984. május 19. A gebin es kőműves nem nézi a munkaidőt Sokáig úgy néztem ezt a gebines rendszert, mint vett malac az új gazdát. Végül kiderült, hogy nincs ebben semmiféle ördöngösség, csak egyszerűen rá kell bízni az emberekre a munka- szervezést, az irányítást, az anyagbeszerzést. Adni kell segítséget, ha kérnek anyagot, ha kell, akkor gépet, szállító járművet. Ha nem, akkor hagyni őket dolgozni. Szerződést kell — komolyat — kötni az emberekkel, és azt betartani, betartatni. Bebizonyosodik: a szakember képes megszervezni saját munkáját, képes tárgyalni, képes gazdálkodni... és még sok mindenre képes, csak bízni kell benne. A Tolna megyei Lakáskarbantartó Ipari Szövetkezet tért át a gebines rendszerre évekkel ezelőtt. Nemcsak én, sokan mások nézték őket úgy, mint az a bizonyos gazdára váró malac. A KOORDINÁTOR... A cégtábla Bátaszéken, az Árpád utcában meglepő. Az épület homlokzata egyszerű, tiszta, amúgy parasztháznak nézné az ember. A táblán pedig közük az arra járóval, a megrendelővel, ez a szövetkezet bátaszéki gebines részlegének „központja”. Már az ajtóban lehet meditálni, mi is az a „gebines részleg". Először Császár József né beosztását próbáljuk meghatározni. Irodavezető? Adminisztrátor? Koordinátor, ö mondja így, egyben jelezve, hogy minőségileg más munkát végez, mint pár évvel ezelőtt. — Valamikor hatan dolgoztunk itt, szolgáltuk ki a bátaszéki részleg dolgozóit. Ma ketten vagyunk, és kényelmesen ellátjuk a feladatunkat — mondja összefoglalva a változások lényegét. A bátaszéki építők, úgy mint a tolnaiak, évszázados múltra tekintenek vissza. Ebben a községben mindig is sok volt a kőműves, az építőmester. Most is sok. Többségük a Tolna megyei Lakás.- karbantartó Szövetkezetnél dolgozik. — Milyen rendszerben dolgozik a gebines részleg? — kérdezem a koordinátort. — Ugyanúgy brigádban dolgoznak, mint régen, csak a gebines szisztéma alapján más kapcsolat alakult ki közöttük. Egy-egy brigádnak meghatározza a szövetkezet, hogy mennyi árbevételt kell elérnie, azt is szerződésben rögzítik, hogy mennyi az Császár József átalány. Ez az alapja a dolognak. — Ki készíti a számlákat? — Vegyesen. A brigádoknak is van joga számlát készíteni, de a nagyobb munkáknál mi készítjük. — Maga szerint mi az, ami egyértelműen hasznos? — Szinte megszűntek a számlareklamációk. A KÖTELEZETTSÉGEK ... Császár József brigádja négytagú. A szerződés értelmében 1984-ben 1,3 millió forint árbevételt kell elérniük. Havonta négyen 17 500 forint átalányt fizetnek a szövetkezet kasszájába. Ezt akkor is kell fizetni, amikor nincs annyi bevétel. A számokat figyelve könnyen mondhatjuk azt is: négy kőműves játszva termel 1,3 milliót. De, a kötelezettségek közé tartozik, hogy a bevételből 600 ezer forintnak lakossági szolgáltatásnak kell lennie. Az apró javításokban pedig nincs nagy üzlet. Amennyiben nem teljesítik a lakossági bevételüket, akkor minden egyszázalékos elmaradás után öt százalékkal emelkedik az átalány. Keményen zsebre megy a dolog. Ugyancsak „büntetést” fizetnek, ha nem teljesítik az éves árbevételüket. Van még egy kikötés: a lakossági szolgáltatás árbevételének elmaradását nem egészíthetik ki a közületi bevétellel. — Hány órát dolgoznak, és milyen alapon álltak így ösz- sze négyen? — kérdezem Császár Józseftől. — A brigádalakításnak a lényege, hogy csak olyan emberek dolgozhatnak együtt, akik tisztelik egymást. Mi 15 éve ismerjük egymást. A másik kérdésre: másfélszer any- nyit dolgozunk, mint általában szokás, és kétszeres a bérünk. — Tehát nem lényegesen több, de hát akkor mégis miért vonzó? — A napi munkaidő tényleg hosszabb. De mi csak akkor állunk bele egy munkába, amikor ahhoz minden feltétel megvan. De, nincs szükség hétvégeken a fusira, mert így is megkereshetjük a bérünket. SAJÁT ESZKÖZÖKKEL... Az előbbi kérdéshez egy lényeges dolog még hozzátartozik. A gebines brigádnak nincs ott a nyomában a művezető, vagyis a szövetkezet vezetése, de mégis ott van, amikor szükséges. A brigád önmagát irányítja, olyan munkát vállal, amit szeret is, munkaidejét úgy osztja be, ahogy az a legjobban alkalmas. Ugyanakkor a szövetkezettől kap anyagot, műszaki irányítást, gépet — természetesen térítés ellenében. Ez pedig a mai anyagigényes világban rettenetesen fontos. (Közbevetőleg: leginkább az anyagellátásra panaszkodnak a gebinesek. Nem a szövetkezeti ellátásra, egyszerűen nem lehet kapni nyílászárókat és számtalan más építőanyagot.) . Természetesen az eddigiek a gebines rendszer vázát képezik csupán. Hiszen bevonhatják saját pénzeszközüket is az üzletbe. A kezdetben 20 ezer forinttal kezdtek, most 250 ezer forintnyi gépparkjuk van. Legutoljára egy gépkocsit vásároltak, mert tetemes összeg volt a szállítási költség. A gépi vagyon mellett van 150 ezer forintnyi forgótőkéjük. Ezekből következik, hogy a gebines brigádnak gazdálkodnia is kell. Mert a tiszta haszon a munkától is függ, de rossz gazdálkodással elúszhat a jövedelem. Ha sok a szállítási költség, akkor a fizetés csökken. Ha hosszú egy-egy építés átfutási ideje, az is a jövedelmet csökkenti. De, lehet munkát vállalni nem kellő körültekintéssel, ami a veszteséget növeli. Ésszerűen kell meghatározni az anyaghányadot, mert ha az 1,3 millió forint bevétel nagy része csak anyag, akkor nem marad munkabér ... — Meddig csinálják? — Addig, míg nem fizetünk rá — mondja Császár József. — Ezek szerint eddig nem fizettek rá? — Még nem. HAZAFI JÓZSEF GOTTVALD KÁROLY Tóth-Máthé Miklós: ÁLLATTAN Vidéki kiszállásról autóznak haza. Az igazgató divatos kis nyári vászokalapjával legyezgeti magát, és hol a meleget szidja, hal a vidéki részleg munkáját. — Csigatelep — mondja —, csigatelep... Legszívesebben leváltanám az egész vezetőséget, de utóvégre én sem vagyok Isten. Nem nézhetek utána mindennek, nem lehetek örökké a sarkukban, hogy rugdossam őket... Nem igaz? Pohánka az ülés sarkába tapadva helyesel. A könyökét igyekszik még jobban a hasa alá csavarni, hogy ezzel is több teret engedjen a főnökének, aki vaskos bukta testét ringatva percenként nekiütődik. „Bocsánat...” — mondja ilyenkor Pohánka. „Nem tesz semmit...” — morogja a főnök, és tovább kavargatja kalapjával a levegőt. De úgy tetszik ez inkább fárasztja, mint frissíti. — Józsi — böki hátba a sofőrt —, ott látok valami erdőt, kanyarodjon oda, kicsit kiszállunk. Egészen átizzadtam. A sofőr az akácerdő mellé kormányozza az autót, és megáll egy árnyékos helyen. Az igazgató kikászálódik, utána araszol Pohánka, majd a sofőr is kilép, és a kocsinak dőlve rágyújt egy cigarettára. A főnök besétál a fák közé, nyújtózkodik, nagyokat lélegez, szemmel láthatóan kezdi jobban érezni magát. Aztán visszagombolyítja a beszéd fonolát a vidéki részlegre, de már a szellőtől és árnyéktól kicsit enyhültebben. — Nem mondom, vannak eredményeik, de azok még mesz- sze elmaradnak a várakozástól. Valahogy nincsenek tisztában a lehetőségeikkel, de ezen nem is csodálkozom. A vezetés tudományát nem lehet megtanulni, ahhoz érzék kell. Szimat. A jó vezetőnek illik mindenhez értenie, sokszor még olyan tárgykörben is, ami nem függ össze szorosan a szakmájával, de esetileg szükséges az emberek meggyőzéséhez. Nincs igazam? — Igen, igen, nagyon is így van... — mondja Pohánka —, a vezetés a meggyőzés titkát is magában rejti, de ezt igazán csak a jó vezető birtokolhatja... — Pontosan — néz rá elégedetten a főnök, majd odakiált a sofőrnek: — Józsi! Józsikám! Hozza már ide a termoszt, muszáj egy kis hűtött teát innom, a nyelvem mintha kétszer akkora lenne. A fene egye meg ezt az átkozott hőséget! A sofőr odaviszi a termoszt, az igazgató, miközben lecsavarja a kupakot, viccesen megjegyzi, hogy sok embernek így kellene a fejét is lecsavarni és kicserélni egy jobb minőségűre. — Nagyon jó... — nevetgél Pohánka —, nagyon jó... — Mert higgyék el — kortyolgatja a teát a főnök —, sok még a bazaltfejű ember, ezért vagyunk elmaradva a világ élvonalától. Ezek a bazaltfejűek egyszerűen nem tudják megkülönböztetni a helyest a helytelentől, és csak tolatnak a bazaltfejűek után. Látni kell, nemcsak nézni! Látni! — Így igaz... — mondja Pohánka, látni kell, nemcsak nézni... — No, de ne itt oldjuk meg a problémákat — pillantott az órájára az igazgató —, szálljunk most már vissza. Józsikám, kinyitotta a kocsiajtókat, szellőztetett? — Kinyitottam — mondja a sofőr. Az igazgató elindul, és ahogy kiér az akácerdőből, észrevesz egy csomó legelésző ökröt. Lehet úgy kétszáz méterre a legelésző csorda, körülötte sebesen guruló fekete rongylabdáknak tűnnek a pulik. — Ez igen! — kiált fel az igazgató. — Jól menő téesz vagy gazdaság lehet, ahol ilyen szép a tehénállomány. Kíváncsi lennék az évi tejhozamukra. — Azok ott ökrök, igazgató kartárs ... — szakad ki meggondolatlanul Pohánkából, de ahogy a főnökre néz, már meg is bánja az elhamarkodott kijelentést, és hogy valamit szelídítsen rajta, gyorsan hozzáteszi: — Azt hiszem legalábbis ... — Azt hiszi... azt hiszi... — ingatja a fejét a főnök —, itt nem hinni kell barátom, hanem tudni. Nem szégyen az, ha valamit nem tudunk, de akkor ne is akarjuk mindjárt az ellenkezőjét állítani. Azok ott kartársam, tehenek! — Márpedig azok ökrök — szólal meg a sofőr is, aztán néhány lépést előbbre megy, mintha még jobban meg szeretne győződni állítása igazáról. — Megbocsásson igazgató kartárs, de azoknak annyi közük van a tehénhez, mint kap- pannak a tyúkhoz. — Nem értem... — mered rájuk az igazgató. — Maguknak az agyukra ment a hőség? Nem képesek megkülönböztetni a tehenet az ökörtől ? Műszaki ember vagyok, nem állattenyésztő, de ennyit azért még a kisujjamból is kirázok. Nézze csak meg jobban! Mitől lennének azok ökrök? — Mitől? — A sofőr arcán alig észrevehető mosoly szaladgál. — Hát sok mindentől igazgató kartárs. Teszem azt például attól is, hogy nincsen tőgyük ... — Tőgyük? Maga innen látja a tőgyüket? Irigylem a szemét! — Éppen az, hogy nem látom — mondja a sofőr. — Ha látnám, úgy azt is látnám, hogy azok ott tehenek. Maga most vitatkozni akar, Józsikám — bámul rá vörösre színeződött arccal az igazgató —, vagy komolyan azt hiszi rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni ezt a két állatot?! Ha álmomból felriasztanak, akkor is tudom, hogy melyik mi! Nézze csak meg a formájukat, a hegyes szarvukat, és ahogy tempósan csapkodják a legyeket a farkukkal... A tőgyük ilyen messziről nem látszik! Az kizárt dolog! A maga szemébe talán messzelátót ültettek be? — Nem ültettek abba bele semmit — mondja a sofőr —, csak éppen tudom, hogy a tehén az tehén, az ökör meg ökör. Már ne is haragudjon igazgató kartárs, de csak erről van itt szó. ' — Jó! — Az.igazgató ingerülten szorongatja a termoszt, mintha igaza bizonyításául a teát szeretné kifejni belőle. — Akkor most eldöntjük a vitát. Ha maga, — Józsikám, eny- nyire csökönyös, én sem adom lejjebb. Szemével Pohánkát keresi, aki kicsit hátrább somfordáit a beszélgetés alatt. — Pohánka kartárs — int neki —, tegyen meg nekünk egy nagy szívességet, és menjen közelebb ahhoz a csordához. Állapítsa meg, hogy tehenek-e vagy ökrök. — Igenis, igazgató kartárs... — mondja Pohánka, és sietve inai a csorda felé. „Éreztem — gondolja közben —, hogy ez lesz a vége. Mi a fenének vitatkozott ez a sofőr? Ha a főnök szerint tehenek, akkor tehenek. Nem mindegy? Tovább mentünk volna, és elfelejtjük az egészet. De nem, neki ellenkeznie kellett. Most aztán jól benne vagyok a pácban! Ha azt mondom, tehenek, a sofőr szemében válók nevetségessé. Ha azt mondom, ökrök, a főnököt hazudtolom meg, és aztán megnézhetem magam a továbbiakban.” Izzadtan érkezik a csordához. Megáll, és kétségbeesett keserűséggel bámulja az ökröket, mintha tőlük várná a megoldást, a csodát, hogy hirtelen átváltozzanak tehenekké, vagy szétfolynak délibábbá, csak kimentsék ebből a megalázóan szorongató helyzetből. — Buuu! — bőg rá az egyik, és Pohánka úgy érzi, hogy ez az oktalan állat, látva tanácstalanságát, gúnyolódik, vagy még inkább kineveti, „kibőgi” őt. — Na, mi az ábra...? — kérdezi türelmetlen kíváncsisággal a főnök, amikor a beosztott már ismét ott áll előtte. — Mit állapított meg Pohánka kartárs? „Bikák — fut át Pohánka agyán —, azt kéne mondanom, hogy bikák.” — Na, mi az? Megkukult? — Tehenek... — mondja alig hallhatóan Pohánka, és nem néz a sofőrre. — De meg kell jegyeznem, igazgató kartárs, azt is, hogy nagyon kicsi a tőgyük ... — Na persze — veregeti vállon barátságosan a főnök —, mert mostanában annyi fajtát kereszteznek össze, hogy valóban jó szem kell a megítélésükhöz. Lehetséges, hogy most ilyen apró tőgyű tehenekkel kísérleteznek, de hát ez már az állattenyésztők gondja, nem a miénk. Látja, Józsikám, maga csak szaporítja a szót, vitatkozik, ahelyett, hogy hallgatna az okosabbra. Mert ne feledjék el, barátaim, egy jó vezetőnek sok mindenhez értenie kell, különben elvesztené a tekintélyét. Elégedetten nyomja be magát a kocsiba, mellé préselődik Pohánka is. „Bocsánat...” — mondja Pohánka, amikor az igazgató nekiütődik. „Nem tesz semmit — mondja a főnök —, nem tesz semmit.”
