Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
1984. április 4. NÉPÚJSÁG 11 Országos képzőművészeti kiállítás Immár hagyomány, hogy kétévenként képzőművészetünk java termését láthatjuk, az elért eredményeket, a felmerülő problémákat, a haladás irányait felmérhetjük. Mindent, ami érték, ami feladat. Most újra ellenőrző vizsgálatot tarhat a budapesti Műcsarnokban a festők, szobrászok, grafikusok, több ezres tábora, a társadalom, a művészek és a közönség. E számvetés határozhatja meg a továbblépés követelményeit. Most sok tekintetben jó arányokat figyelhetünk meg. Jelenlétével gyarapítja az esélyeket a minőségi növekedésre minden művésznemzedék a kilencven esztendős Gábor Mórictól a huszonéves Barabás Mártonig. Minden korosztály, irányzat, mester és fiatal hagyomány- őrző és kísérletező-alkotó a vártán áll jó szakmai erőnléttel, friss vagy frissített képzelettel. A realizmus árnyalatai gazdag változatokkal pompáznak, s a mérleg egyre szigorúbb: képzőművészetünk magaslati pontokra törekszik, egyre kevesebben elégednek meg a középszerűséggel. Ez általános tendencia. Egészségesen intenzív munkamegosztás figyelhető meg. Immár nemcsak a törekvésekben, hanem a részvétel arányaiban is. Szembetűnő, hogy minden műhely, dolgozzon a fővárosban, vagy vidéken, számos új árnyalat jegyében lép a porondra. Martyn Ferenc, Barcsay Jenő, Kurucz D. István, Bartha László, Kokas Ignác, Kiss István, Szabó Iván művei jelzik, hogy Budapesten, Pécsett, Szentendrén, Vásárhelyen, Szombathely környékén és mindenütt az országban a legmagasabb szintre törekednek. Mindenütt, mindenki képességei és lehetőségei szerint. Ha kevés is az időtlen alkotás, a jó annál több; hevenyészettségnek nyoma sincs, sokkal inkább érzékelhető az erőmegfeszítés, a magasabb mérce, amely ' megfelelő minőség esetén minden iránynak és elképzelésnek szabad teret bitosít. De csak ebben az esetben. Az értéket illetően nincs és nem lehet kompromisszum. A változatosság a fogalmazásban érhető tetten, a leíró, ábrázoló, asszociatív szürreális, konstruktív formák megálmodásában az egyéni alkatnak megfelelően. Ez összegeződik, s a képzőművészet sok elágazása tükrözi társadalmunk árnyalati bőségét, — kettő szinkronban van egymással. Mindez nemcsak minőségi érték, hanem növekvő demokratizmusunk, szellemi életünk gyarapodásának biztos jele is. Igazán inspiráló Barcsay, Bálint Endre, Korniss Dezső Bartha László, Pirk János mértéadó részvétele, de a középnemzedék és a fiatalok 0 bölcsőkereső Körösi Csorna Sándor születése 200. évfordulójára úgy, mint a Sárvárott alkotó Lakatos József, a nyíregyházi Berecz András, a kecskeméti Bozsó János, a tatabányai Papp Albert, a Ráckevén dolgozó Patay László és sokan mások, akik elért eredményeikkel szintén hivatottak az országos bemutatkozásra, hiszen mértéket, irányt jelentenek. E hiányokat is jelezve állapíthatjuk meg tárgyilagosan, hogy kiegyensúlyozott az országos kiállítás, érzékelteti a munkamegosztáson alapuló népi, nemzeti összmunkát az egyes műfajokban, az értékek kiegyenlítődését, a felzárkózás igényét és komolyságát a társadalom eszményeihez és a művészet magas szintű követelményeihez. Ez a felelősség domináns, általános, mozgatja, serkenti képzőművészetünk derékhadát. Azokat, akik ezúttal valamilyen ok miatt távolmaradtak és azokat, akiket üdvözölhetünk új műveik révén az idősebb mesterek és a fiatalabb évjáratú művészek sorából. LOSONCI MIKLÓS Körösi Csorna Sándor, akinek most ünnepli 200. születésnapját az ország, de voltaképpen az egész tudományos világ számos intézménye Londontól Tokióig, szinte legendás alakja a keleti kutatásoknak. A legendák azonban sokszor homályba burkolják a valóságot. Néhány éve Kecskemétre utazva, a vonaton ismeretlen útitársaim valahogy szóba hozták Körösi Csorna Sándor nevét. — Olvastam róla valahol — mondta egyikük —, hogy elment messze Keletre, s ott valami tibeti kolostorban dolgozott, s könyvet írt. Ez a bizonytalan homály már a múlt században körülvette a tudós alakját; egykori nagyenyedi iskolatársa, Űjfalvy Sándor, a jeles erdélyi emlékíró azt írta 1854 táján: „Körösinek alapos ismerete után okom van hinni, hogy egy oly szilárd akaratnak annyi évek alatt nem lehetett csak a szanszkrit szótár szerkesztésére szorítkozni. Lelkületének megmérhetetlen gazdag forrása bizonyosan nagyobb tárgyakkal foglalkozott; amiket most még homoly fed, s csakis a későbbi kornak jutand tudomására”. A Magyar Tudós Társaság titkára, Toldy Ferenc már biztosabb vonásokkal rajzolta meg alakját, ezt mondván akadémiai emlékbeszédében, 1842 júliusában: „ő a tudományok országában világpolgár volt: de soha sem feledve, hogy magyar, s a dicsőséget, melyet oly méltán érdemlett, velünk meg kívánta osztani. Kevés hetek előtt megnyílt a francia egyetemen első tanszéke a tibeti irodalomnak; s ennek első tanítója Európában e szókkal lépett hallgatói elébe: Urak, amit tanultam, magyartól tanultam, s amit tanítandok, azt magyartól tudandjuk mindnyájan”. Körösi Csorna Sándor nem, pontosabban nemcsak szanszkrit szótárt szerkesztett, hanem mindenekelőtt hősies önfeláldozással a tibeti nyelv első tudományos szótárát és nyelvtanát írta meg, s nem is a voltaképpeni Tibetben, hanem a tibetiek lakta Ladákh tartományban, Indiában; 1834-ben Kalkuttában kiadott munkái értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, bogy a nyelvtanát több mint száz év múlva, 1939-ben Kínában hasonmás kiadásban újra kinyomatták, tibeti-angol szótárát pedig 1973-ban Indiában, Üj-Delhi- ben ismét kiadták, igazolva a nagy olasz Tibet-kutató tudós, Giuseppe Tucci szavait: „Egy századév múltán is el kellett ismerni, hogy senkinek sem sikerült azóta sem többet, sem jobbat nyújtania”. Ugyancsak Űj-Delhiben adták ki másodszor, 1972-ben Körösi Csorna Sándor életrajzát s egybegyűjtött tanulmányait, amelyeket először 1885-ben, Londonban adott közre angolul a szabadság- harc honvédhadnagya, a későbbi brit-indiai katonaorvos, Duka Tivadar. A szótár nagy tekintélyét bizonyítja, hogy amikor Ka- vágucsi Yekai japán profesz- szor ifjúkorában, 1896-ban, Körösi Csorna példáján föllelkesülve a rejtélyes Tibetbe akart bejutni, előbb elzarándokolt a magyar tudós dar- dzsilingi sírjához; a nepáli vízumot azonban hosszú ideig nem kapta meg, míg a nepáli kormánybiztos föl nem fedezte nála Alexander Csorna de Kőrös „székelymagyar” (így nyomtatta nevét a címlapra) tibeti szótárát, s annak fejében mindjárt fölajánlotta a vízumot számára. A szótáron és a nyelvtanon fölül volt még egy nagy műve a magyar tudósnak, amely csak halála után hét évtizeddel jelent meg: a buddhizmus szakkifejezéseinek szanszkrit—tibeti nagy szótára, a Mahavyutpatti-t (.nagy kifejtés’, ,nagy etimológia’) — ő látta el pontos angol értelmezésekkel. E munkáját 1910-ben, Kalkuttában Edward Denison Rosa adta ki, aki a magyar tudós iránti tiszteletből megtanulta anyanyelvűnket is, s már magyarul írta a nagyenyedi kollégium professzorainak, kedves idegenszerűséggel: „Mint tudást szomjazó kutató hatoltam abba a kincses tárnába, melyet a Bethlen- Collegium volt jeles tanítványa a csodálatra méltó tudós és büszke hazafi, KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR fedett fel. Mint a keleti nyelvek mestere, joggal állíthatom, hogy erős a meggyőződésem, hogy alapos tudású nyelvészt a szanszkrit és tibeti nyelvben sem előtte, sem ezideig mint ő, nem tudok. Nekem öröm és élvezetet nyújt vele foglalkozni... Az igazi hazaszeretet oly spontán megnyilatkoztatásá- ra, mint a székely, talán egy nemzet sem képes. Ez volt Csorna egyik fő jelleme, mi neki sok oly utat tett szabaddá, mi másoknak lehetetlen lett volna, és sok fáradságos szenvedésekre kitartóvá tette. E nagy hazaszeretete ösztönzött engem arra, hogy szép nyelvüket, a magyar nyelvet megtanuljam, ennek bírása magában jutalom fáradságomért...” Körösi Csorna Sándor eredetileg nem Tibet-kutatónak készült: a magyarság származásának, bölcsőjének titka foglalkoztatta, amely a korszakot, a magyar romantika korát szinte lázba hozta. Először az Odessza—Moszkva—Irkutszk útvonalán akart haladni, hogy a finnugor s az ázsiai rokonság kérdését egyszerre — szó szerint — egy úttal — vegye vizsgálóra. Konstantinápolynál azonban a pestis más irányba térítette, s ettől fogva sorsszerűén haladt új nagy tudományos feladatok felé, amelyeket csak átmenetnek tartott föltett céljához: a magyarság bölcsőjének és rokonainak megtalálásához Eurázsia ismeretlen földjein. Ütja így, félbeszakadva is teljes egész: a tudomány hő- . se, Kolumbusza volt ő: mást, nagyobbat fedezett föl, mint amiért eredetileg elindult: az emberi szellem egy ismeretlen, új világát, az északi buddhizmusnak a Himalája kolostoraiban fennmaradt gazdag vallásos és tudományos irodalmát. S nem feledhetjük azt sem, hogy a mi kikötőnkből, a magyar nemzeti romantika szelein indult el dagadó vitorlákkal a tudományok történetében páratlan útjára. S ha közvetlenül föltett célja előtt hajó. törést szenvedett is: a Föld legmagasabb csúcsainál volt sorsszerű zátonya. SZILAGYI FERENC Körösi Csorna Sándor portréja Szabó Zoltán: Szeretet Medgyessy Ferenc domborműve Kokas Ignác: Háború Berczeller Rezső: Fémváz alakokkal Kiss István: Arany János Joláthy Attila: Kozmikus tér is jó energiákkal vesznek részt. Elég ha Gerzson Pál, Csík István, Vecsési Sándor, Szurcsik János, Szalay Ferenc, Fóth Ernő, Óvári László, Gyarmathy Tihamér, Hencze Tamás, Váró Márton Lugossy Mária törekvéseire gondolok. Az is örvendetes, hogy ezen a tárlaton a festői túlsúly helyett kiegyenlítődött az értékrend képzőművészetünk minden ágazata között. Friss áramlással érkeztek művek az ország minden részéből. A szolnoki Berényi Ferenc, a hajdúsági Égerházi Imre, a kaposvári Szabados János, a dunaújvárosi Friedrich Ferenc, a miskolci Feledy Gyula, az esztergomi Végvári I. János, a szarvasi Ruzicskay Gyögy, a vásárhelyi Máthé István, az egri Lóránt János életképes variánsokkal szerepel, jó festői, szobrászi, grafikai kondícióval. Akadnak hiányok is: Hincz Gyula, Somogyi József alkotásait hiába keressük, és szinte érthetetlen a szegedi művészek távol maradása . Hiányoznak ugyanv
