Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
IO NÉPÚJSÁG 1984. április 30. V. Kazanyevszkij: Szeretni kell Kolja, a szerelő, szerelmes volt Verába, ezért aztán a televíziós készülék szerelvény- falára — ahová a tranzisztorokat kellett beillesztenie — odakarcolta, hogy: „K + V = SZ”. Vagyis: Kolja meg Vera egyenlő a szerelemmel. Ez a tevékenység többnyire oda vezetett, hogy megrongálta a nyomtatott áramkört. Vera ezen a szerelősoron dolgozott, a MEO-ban. Valahányszor szemébe tűnt a felirat, mindig elpirult örömében, s zavarában azonnal odaütötte a pecsétet, hogy „Kiváló minőség”. Grigorjev mester a raktároslányba, Másába volt szerelmes. így aztán, amikor éppen nem volt megfelelő lámpa a raktárban, örömmel elfogadott helyette más típusút is. No és, általában, az egész szerelőszalag forró érzéseket táplált Masenyka iránt, ennek következtében a készülékekbe sokszor került nem oda való lámpa. A MEO vezetőjének, Zinaida Petrovnának igen tetszett Krusilnyickij, az üzemvezető. És jóllehet Zinaida Petrovna férjnél volt, s három, gyermeket is szült már, mindezek ellenére még a gondolatától is irtózott, hogy csak egy darabot is kiselejtezzenek azon tévé-készülékek közül, amelyeket Krusickij vezetése alatt gyártanak. Zuzukin igazgatóba reménytelenül szerelmes Nelli- ke, a titkárnője. Titokban mindig megsemmisítette azokat a reklamációs leveleket, amelyekben jól beolvastak az igazgatónak. S még sokan, sokan voltak szerelmesek ebbe is, abba is a televíziókat gyártó üzemben. Popljussev polgártárs viszont nem volt szerelmes. Egyszerűen csak szerette volna, ha van egy jó készüléke. Vásárolt hát egyet. A készülék mintegy két órán át derekasan működött, akkor aztán valami sercegés kezdett hallatszani belőle. A képernyő kialudt, újra felvillant, és megjelent rajta egy nyílvesszővel átlőtt szív, ezt követően pedig a készülék elhallgatott, de most már örökre, s megszűnt a kép is. Popljussev nagy szomorúan elballagott a műszaki áruházba, hogy kicseréltese a hibás készüléket. Amilyen egyszerű ember volt, még csak elképzelni sem tudta, hogy miről van szó. Végül is az emberek nem élhetnek szerelem nélkül. KONCZEK JÓZSEF FORDÍTÁSA Simon István: Száll a rosta Két tenyere között a rosta szállt, röpködött, ahogy pofozta, nem tartotta egyik tenyér se, csak a kettő között vergődve, mint a szél hátán lengő vércse, kapaszkodott a levegőbe; az egyik tenyér megtaszítva lökte el, a másik meg vissza, ütemesen csattant, ütött a kéregsárga, finom rostra, s lendülettel szinte a rosta magától szállt ég s föld között. Hallom még, mint a lövés csattan, a gépágyúé sorozatban — csattogott, mint a megvadult dob az őserdőben ahogy huppog, mikor rá a néger tenyér üt, s fölverte hangjával a szérűt; a szálló porban anyám ott állt és egész délután csak rostált a kupacból, amit hagyott a cséplőgép — a jó magot ocsútól, portól tisztogatta; s szomszédban is dobolt a rosta. Nekem olyan volt, mintha játék lenne, csak labdáztak anyámék. Néztem a kerek kéregrostát, a nyárvégi fényben, ahogy szállt ide-oda oly sebesen, hogy ritmust fogott a fejem, s asszonyok, ti csak elkezdtétek és folytatták az ellentétek, mert mire fölocsúdtam volna, óh, mama, addigra mi lett; tétován írtam le a porba két összetorlódó rímet. S rostaként verődöm azóta két nagy tenyér között csapódva, nem is fognak, el sem eresztenek, foglya vagyok a lendületnek, le se esek és el se szállók, csak megrostálom a világot, s érzem, míg rajtam átporoz, fele jó, fele már poros, s közben meg fülemmel azt hallom, hogy csattog rostájuk dobhangon s úgy néznek utánam anyámék, mintha el kezük közül szállnék. Száll a rosta, repül a rosta, hiszen ez minden rosta sorsa, amíg valami ki nem oltja a két tenyér közt a delejt; de úgy hulljak végül a porba, mikor a lendület elejt s körém a megállt idő dermed, hogy megadja azt a kegyelmet, ha téli pihenőre térek, tiszta szívvel mondjak búcsút: a jó szemet hagytam vetésnek és madaraknak az ocsút. Vasútimunkás-életemről még annyit, hogy később, amikor már elméletileg tisz- tázottabb meggyőződésű szocialista lettem, az itt lefolyt életem tanulságai erősítették meg végleg a kollektivizmusban való hitemet. A barakkban folyó élet ugyanis annyi különbséggel, hogy nem egy tálból ettünk, tiszta kollektív élet volt. Nem olyan, mint a katonák, foglyok és rabok élete, akik fölött egy rendszerint ellenséges felsőbbség uralkodik, hanem a magunk körében meglehetősen szabad szellemű és önkéntes közösség. Munkavezető nem élt velünk, az csak a munkában parancsolt, de viszont mert gyakorlott emberek voltunk, s mert a vezető értelmes és jó ember volt, nem sok baj volt vele. Ami baj volt, az mindig felülről jött, és azt a munkavezetővel együtt kellett kivédeni. Például többet és másképp kellett dolgozni, mint eddig, vagy megkerülni a parancsot, mert teljesíthetetlen volt, és közös akarattal félrevezetni a fel- sőbbséget, ezt az előmunkás- sal közösen csináltuk. Sőt, ebben ő volt a vezetőnk. Itt győződtem meg arról, hogy minden csak mese, amit az emberi természetről, főleg annak végleges és alapvető rosszaságáról írnak és beszélnek a tudósok, írók és politikusok. Én, legénykoromat is beleszámítva, tíz évet töltöttem egyhuzamban már addig is csoportos munkában, amiközben több száz ember fordult meg körülöttem. De nem emlékszem, hogy valaha, valakivel személyes összetűzésem lett volna. Sőt abban a csapatban, amelyikben a legállandóbban dolgoztam, a vasúton, nemcsak köztem, de a többiek között sem igen volt baj. És nem lehet mondani, hogy ezek az emberek szocialisták lettek volna. Nem. Átlagos földmunkások, legfeljebb, hogy önérzetes, rendes emberek és jó munkások voltak. De mert, amint mondtam, a felsőbbségtől meglehetősen távol éltünk, törte- tés, szolgaszellem nem férkőzhetett közénk, így elég jól megegyeztünk. Eleinte persze csak az igazság útján. Minden munkát, akár az államit, akár a magunk kö- , zül valót, a barakk tisztán tartását, sepregetését, vízhordást, favágást, stb., még a hideg hajnalokon való tűzgyújtást is, úgy igyekeztünk beosztani, hogy az a lehető legigazságosabb sorban menjen. Még ha az emberek változtak is. Más hasonló csoportok szokása az volt ilyenkor, hogy minden terhes, közös munkát az újoncra nyomtak, miáltal a bizalmatlanság, a gyűlölködés szelleme mindjárt beköltözött a csoportba. Mi azonban mindig inkább a nehezebbjét választottuk a dolognak, hogy az újonc ne mondja, hogy kibánunk vele. S a házi kötelességekből úgy mutattunk példát, hogy mi kezdtük. Később azonban még ezen is túlmentünk. A jól beosztott igazság is gyatra dolog még, tökéletes beosztást úgyis lehetetlen csinálni, s mi elértük azt az állapotot, amit minden emberi csoport elérni óhajt, s egyáltalán elérhet: a törvény nélküli kollektivizmus állapotát. Mert később, amikor megismertük egymást, amikor már mindegyik természetesnek tartotta. hogy semmilyen munka alól nem szabad kihúznia magát, nem sokat törődtünk az igazság hajszálhasogatá- sával, hanem ha tévedés volt a beosztásban, vagy különböző felsőbb intézkedések következtében összezavarodott a sor, nem kerestük, hogy ki hova következik, kinek hol van a sora, hanem beálltunk, ahova éppen estünk. És nem martuk egymást, mint a rossz szellemű csoportokban, mivel bíztunk egymásban, hogy szándékosan egyik sem húzza ki magát. így alakult ki közöttünk az az igazi, jó munkásköz- szellem, amely tulajdonképpen a jövő társadalom legbiztosabb alapja lehet. És elértük azt is, hogy az erősebbek olyan természetesen, olyan magától értetődően végezték el a gyengébbek számára túl nehéz munkát, hogy ez a gyengébbeket egyáltalán nem sértette, nem alázta meg. Mindegyik tudta, hogy nem ravaszságról, nem kibúvásról van szó, hanem az emberi akaraton kívül álló erőkülönbségről. És ez nemcsak arra a néhány emberre vonatkozott, akik összeszokva megszerették egymást. Sok esztendő miatt sok ember megfordult a csapatunkban, sok újonc jött és tanult be köztünk, de a rendhez és az igazsághoz mindegyik hamar hozzászokott. Ha voltak is. akik a zavaros szolgaéletből, a napszámossorsból naplopó erkölcsöket hoztak közénk, az itteni szellem hamarosan átalakította őket. Kigyógyultak, mert máskülönben nem bírták volna ki köztünk. Még a legnehezebb volt a helyzet a zsugori, masának való. elzárkózó paraszttal szemben, de sokára az ilyeneket is átalakította a csoportszellem. legalább annyira, hogy szégyellték ezeket a vérré vált tulaidonságai- kat. és igyekeztek. legalább közöttünk, legyőzni. És érdekes, hogy odahaza a családban, ezer baj közt,, sokszor bosszúsak és türelmetlenek voltunk, de itt. a munkában hétszámra. sőt hónapszámra nem volt rá ok. hogy egvmásra meghara- gudiunk Különösen ha akkordrendsz.erű nenszámban dolgoztunk, amikor a feljebbvalók hajszája nem rontotta meg a kedvünket. Esténként, ha sorban megfőztük a vacsoránkat, elbeszélgettünk, olvastunk vagy du- rákoztunk, s éjszaka nyugodtan aludtunk, ha nem fáztunk. Igaz, hogy ez a mi csapatunk kivételes volt, hiszen körülöttünk olyan csoportok voltak, amelyek mindig veszekedtek. Macerálták egymást, egyesek stréberkedtek meg árulkodtak, aztán a munkavezetőt pálinkával, borral traktálták, a pálya- felvigyázónak tojást, tyúkot, az osztálymérnököknek hízott libát hordtak, emiatt aztán bizalmatlanság, lógás, naplopás, a közös munkából, a piszkos és nehéz munkák alól való kibúvás szinte közszellemmé vált. De egyik is, a másik is a vezetéstől és a belső rendtől függött. Négy évig arattam egy aratócsapatban, Fige Gábor keresztkomám bandájában, ahol szintén alig volt veszekedés, pedig véleménykülönbség ott is volt, míg más csapatokban meg sokszor kaszára kaptak az emberek ingerültségükben. Ezekből meggyőződtem, nemcsak arról, hogy az ember alapjában jó is, rossz is, a körülmények szerint, tehát a körülmények a fontosak, de az a régi hitem is megerősödött bennem, hogy az emberi társadalom átalakításával páruhzamosan, de ebben is élen járva, magunknak a kollektivistáknak kell először átformálódnunk, jó példával elöljárva, mert egy mozdulatnyi tett többet ér, mint önmagában véve bármennyi jó beszéd. Nehéz dolog, tudom, de nem lehetetlen. Mert aki különb akar és tud lenni az átlagnál, csak akkor ér a mi szempontunkból valamit, ha ezt a különbséget nagyképűség nélkül tudja érvényesíteni. Ellenkező esetben, bármilyen hős is a mozgalomban, de a mindennapi életben ellenszenvessé és gyűlöletessé válik, mert megalázza a többit. (Részlet a Számadásból) Veres Péter: Munka és erkölcs Babits utca híres utca - lehetne Gyermekkoromban szinte naponta szaladtam végig rajta egy kis bolt napi bevételével. Később, egyik nyáron levelet és újságot hordtam az itt lakóknak, s magam sem tudtam, milyen híres utcán járok. Az egykor kibetűzött „László utcza” feliratról ma már tudom, a város védőszentjét rejtette az 1945-ös névváltoztatásig, s Babitsról is csodálattá gyűlt már az emléktábla szövegéből indult figyelem. * Ha a Mérey utca felől igyekszünk lefelé, szemünkbe ötlik négy-öt pince, a hajdani tanyasor maradványa. Néhány lépés után Geiger Gyula — a Halálfiai című regény Hintáss Gyulája — házánál vagyunk. A kalandos életű szerkesztő a Szek- szárd és Vidéke című lap alapítója, Babits atyjának barátja. Nem ő azonban a „híres ember”," hanem lánya, Dienes Valéria, aki ebben a házban látta meg a napvilágot néhány évvel Babits születése előtt. Minden túlzás nélkül világhírűnek tekinthetjük, hiszen a kine- zika, a mozdulatok tudományának megalkotója, aki hosszú élete végén, már jóval túl a kilencvenen is feltűnést keltő tanulmányokat publikált. A kát világháború között Baumgarten-díjat kapott a magyar filozófiai nyelv megújításáért, kitűnő fordítói és szépírói tevékenysége a kortársak és az utókor elismerését egyaránt kivívta: nemrég ismét kiadták műveit két kötetben. Gyermekkorát így idézi Babitsról szóló emlékezésében: „Szek- szárd gyermekemlékeink közös színtere. Mi is a Séd partján laktunk. (...) de ezek a messze évtizedekből felhomályosuló emlékek — egymás lakásán, egymás kertjében való játszadozások — már elvesztették körvonalaikat. Azok az utcák, azok a kertek, azok a hidak a Séd felett, ez az egész emlékvilág egyszer majd az ő regényeinek szolgál színpadul, s én most gyermekkoromban sétálok, mikor a Halálfiait olvasom”. Elengedjük Dienes Valéria vezető kezét s máris a Babits Emlékház előtt vagyunk. A mai múzeum udvara egykor nemcsak kert volt, hanem arra is alkalmat adott a kis Misinek, hogy a szomszéd ház tetejéből nádat húzzon ki a Sédben való nyilazáshoz. 1904. szeptember 15-én azután a következő sorokat írja Kosz- tolánvinak a szabadságát itthon töltő Babits: „Egész éjjel nem aludtam: a szomszédunk nagy nádas háza éjféltől kezdve ég ugyanis, és már leégett, de még most is ég (mint a Mózes bokra hajdan . . .) — és maid mostani g tüzet oltottam”. Ez az élmény volt a kiinduló pontja a költő Simoné háza című drámájának. A ma is jellegzetesen szép, egykori Schwartzkopf-ház mégsem erről nevezetes. Tulajdonosa, Hollós Alajos, a szabadságharc főhadnagya, az országban harmadikként alakult Tolna megyei Honvédegylet későbbi elnöke volt. Három fia, akik közül József neves tanár, István festő és tanár, László pedig világhírű mykológus (gombatudós) lett, itt töltötték gyermekkorukat, sőt — bár erre, ám ellenkezőjére sincs bizonyíték — lehet, hogy itt is születtek. Közülük Hollós Lászlónak, az MTA tagjának emlékét őrzi csak tábla a Mátyás király utcában, ahol élete alkonyát töltötte. Gyermekkorának emlékeit, amelyek új erőt öntöttek bele munkájához. így idézte 1926 októberében a Tolnamegyei Újság hasábjain: ..1911 őszén hazajöttem szülővárosomba, Szekszárdra, megpihenni; nem akartam többé dolgozni semmit sem. A következő év tavaszán kimentem azokba az erdőkbe, ahol boldog gyerekkoromban lepkét kergettem, bogarat, virágot gyűjtöttem, ahol megtanultam a természetet és az igazságot, a két leg- fönségesebbet imádni. A titokzatos erő csodás világa újra megragadta egész valómat. (...) a tudomány tiszta forrásánál akartam enyhülést keresni magánéletem keserűségeiben”. Lassan a László-hídon járunk. amely arról nevezetes, hogy városunk első kőhídja volt. 1869-re ugyanis elkopott a fa palló és új tervet- készítettek, azonban „a drága tölgyfából tervezett padlózat néhány év múlva kétségkívül a mostaninak sorsára jutván, ez okból czél- szerűbb és gazdaságosabb lenne a kérdéses helyen padlózatul czementes agyagot vagy téglát alkalmazni” Bal kéz felől nemsokára ahhoz a házhoz érünk, amelyben a közelmúltban elhunyt Kun Lajos, Bél Mátyás tudós fordítója élt és alkotott. Értékes ornitológiái megfigyelései mellett ápolója volt a Babits-hagyomány- nak. Az utca végén, az egykori Mohay-féle házban működött 1901-től Lengyel Pál nyomdája, amelyben a tulajdonos nemcsak a Lingvo In- ternacia (Nemzetközi Nyelv) című eszperantó világfolyóiratot nyomtatta, hanem számos könyvet is Ludvig Za- menhof nyelvén. * Mennyi emlék. mennyi megbecsülésre méltó hagyomány! Vajon hány utcája lehet városunknak, ahol ennyi híres ember emléke idézhető — volna . . . Töttős Gábor MÁJUS Hintz Gyula rajza
