Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
A^EPÜJSÄG ' 1984. április 30. Vízgazdálkodás - kiválá szinten Régen, még az 1835-ös nagy dunai árvíz idején került először napirendre a Sárköz vízszabályozása, a vízgazdálkodás pedig a mi évtizede, inkben vált égetővé, mert a víz egyre drágább. Amikor Beszédes Ferenc elkészítette a Sárköz vízvédelmi rendszerének tervét, ki gondolta volna, hogy a vízzel való helyes gazdálkodás, mederszabályozás, patakok kotrása, zsi. lipek építése, egyáltalán a kultúrföldek védelme olyan nehéz utat jár be addig, amíg a szocialista válllalatrend- szer reprezentánsát, a Szekszárdi—'Paksi Víktársulatot kiváló eredményeiért lehet köszöntem. A napokban tartották azt az ünnepséget, amelyen a Kiváló Vállalat címet átadták a társulat kollektívájának. * Sok év óta magam is a vízgazdálkodók közé soroltattam. munkatársaimnak érzem a társulat vezetőit, kubikosokat, gépkezelőket, kikről az elmúlt huszonöt évben oly sokat írtam, mindig szem előtt tartva, hogy e munka fontosságára, szükségességére felhívjam a köz figyelmét. Természetesen csak következménye a jó agrárpoli. tikénak, az országos környezetvédelmi tervnek, a meglévő vízzel való takarékos bánásmódnak az újság — de a kitüntetett kollektíva érdé. mei azonban szót érdemelnek. I öt-hat méteres partfal fcdz é építik a vizvédő betonutat j Hiába a gép, a földmunkához ember is kell Tavaly a bruttó termelési érték 10,4 millió forinttal nőtt, s ezt a teljesítményt huszonöt fővel kevesebben érték él. Tehát ha még figyelembe vesszük azt is, hogy az élő- és a holtmunka ráfordítása 12 millió forinttal volt kisebb — máris előttünk van az a sok munka, amelyet a kollektívának el kellett végezni. A közönség a társulat munkájával alig találkozik. A mezőgazdasági üzemek részére dolgoznak leginkább, kisebb mértékben a községekben, falvakban, ahol az utcák elején s végén lévő vízfolyásokat tisztítják, a környék patakijainak medrét rendezik. Tavaly több mint húsz patakot rendezték, azaz kiszedték a feltöltődött iszapot. Több millió forint értéket tesz ki a meliorációs munka értéke, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a dombvidékeken maradjon fenn a termőföld, a csapadékvíz pedig lehetőleg a növényekhez jusson. Hét termelőszövetkezetben végeztek különféle földmunkát — gyümölcsös alá telepítéshez készítették elő a táblákat. Tisztítottak halastavat. Köveztek utakat. Készítettek zsiliprendszereA Csacska-dűlőben, -szurdokban dolgozik a kakasdi brigád, betonozáshoz készítik elő a terepet két. Takarították a dombon Duna-partot — készítettek fürdőtelepet. A szekszárdi hegyvidéken millióikat érő munkát végeztek annak érdekében, hogy jő utak vezessenek a hegyibe, olyanok, amelyek közlekedésre, de vízelvezetésre is hasznosak. És ekkor még nem szóltunk arról, hogy több mint két tucat épület alapozását végezték el, bérmunkában, fgy például Tolnán három eme. letes házat a társulat emberei alapoztak. Bonybádon, Szek. szárdon üzemek építésénél voltak jelen. * A szekszárdi szőlőhegyen, a Csacska-dűlőben járunk. A munkahely: öt-hat méter mélységű szurdok. Az elvégzendő feladat: kibetonozni a Csacskát, hogy védjék a szőlőhegyet, s ott ne csak az ültetvényeket, hanem az erózió miatt olyan vészes helyzetben lévő tanyákat is. amelyek alól elvitte az időerózió a talajt. Itt dolgozik a vállalat kakasdi brigádjának négy tagja. Salgó László kubikos: — Egész éviben, évtizedek óta mindig itt dolgozunk a cégnél, még az elődnél, a bonyhádiaknál kezdtük, de nem lehet ezt a munkahelyet elhagyni. Szép, maradan. dó, amit csinálunk, és tudjuk, hogy mekkora haszna van. Ez a munka nem könnyű. Betont teregetni, vibrátoroz. ni, a rézsűt elkészíteni, földet tölteni a kívánt helyre — férfias munka. Mátyás András ugyancsak régi kubikos: — Van gépünk is, de az ember nem hiányozhat ebből a szakmából. * Érdemes felmenni a szekszárdi dombvidékre, és végigmenni azokon az utakon, amelyeket a víztársulat em. béréi építettek, korszerű gépeik segítségével. A hegyet „megfogták”, ma már mind kevesebbszer kerülhet arra sor, hogy több ezer termőföldet a zápor lezúdítson a városra. A vízfolyásokat úgy építették ki, bogy a zápor ne tudjon felgyorsulni — a leesett csapadék lassan vonuljon el, kártétel nélkül. Szekszárdon csaknem százmillió forintot költöttek el abból a célból, hogy a vízgazdálkodás eredményes lehessen. PÁLKOVÁCSJENŐ Fotó: Kapfinger András Kístelepüleseken Beszélgetés Jantner Antal építésügyi miniszterhelyettessel Fejlődés vagy elsorvadás? Mi lesz a falvak további sorsa? Száznál több településnek van ma már városi státusza, megszűntek a járások, mit jelent ez a falvak szempontjából? Ezekre a kérdésekre — és ezekkel összefüggésben még sok mindenre — kértünk választ Jantner Antal építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettestől. — Évtizedeken át a városok álltak előtérben, azok nagy. mértékű fejlődése mellet elmaradtak a falvak, sőt, nem egy falu el is néptelenedet. Mi várható e téren a tóváb- bia,kban? — Induljunk ki abból — mondja a miniszterhelyettes —, hogy Magyarországon ellentmondásosan fejlődött a településhálózat és az infrastruktúra. Az ország egyes részei — például az Alföld és a Dunántól — között lényeges különbségek alakultak ki. Érdemes elgondolkozni azon is, hogy Budapesten él minden ötödik magyar állampolgár és az utána következő legnagyobb város lakossága is csak egyti- zede Budapestének. Ugyanakkor nagy területek voltak város nélkül. — Ez éppen a kis települések fejlesztését indokolta volna. Mégsem így történt évtizedeken át. — Még a 70-es években is a gazdasági elképzelések és a társadalmi fejlődés helyzete volt a további fejlesztések kiindulópontja. Ezért kapta az anyagi eszközök nagy részét elsősorban az öt nagyváros, másodsorban a többi megye- székhely, a többi település csak ezek után következett. Legrosszabb helyzetbe a legkisebb falvak kerültek, különösen azok, ahol foglalkoztatási gondok voltak, ahonnan a munkaképes lakosság nagy része elvándorolt, vagy legalábbis dolgozni járt el az ipari központokba. Egyszerűen nem volt miért ottmaradniuk, hiányzott ezeknek a kis helységeknek az eltartó és megtartó képességük. — Mennyiben változott a helyzet az utóbbi években? — Sokban. Fokozatosan megszűnt a lakosság Budapestre áramlása, mert csökkent a főváros részaránya az iparban, a korábbi több mint 50 százaléknál 30 százalék alá. Ezzel szemben ipart kaptak addig gyengébben fejlett települések, s nemcsak a hagyományos „ipari tengely”, a Borsod—Budapest—Veszprém megye vonal mentén, hanem az ország távolabbi vidékein is. Ezzel nagyjából egy időben vált időszerűvé a közigazgatási rendszer reformja, hiszen a járások megszűnése már hosszú ideje tartó folyamat volt. — Közben mégis tovább néptelenedtek az apró falvak. — Bármennyire igaz ez, mégis fel kell tennünk a kérdést: Vajon minden esetben negatív folyamatnak kell-e tekinteni a falvak lakosságszámának csökkenését? Történelmünk egyértelműen válaszol erre: ez a folyamat mindig volt, s a nagyobb társadalmi-gazdasági változások idején felgyorsult. Mégis fennmaradtak falvaink ezer éven át. Ez pedig csakis úgy volt lehetséges, hogy az egyik helyen csökkent a lakosság, sőt, előfordult, hogy megszűnt egy-egy település, ugyanakkor másutt nőtt a lélekszám, fellendülés indult meg. Sőt, új községek is keletkeztek. — Mi tehát a járható út? — Az MSZMP Politikai Bizottsága ugyanazon az ülésén hagyta jóvá a terület- és településfejlesztés és az államigazgatás korszerűsítésének új irányelveit. Ez is bizonyítja, hogy a kettő szorosan összefügg. A járások megszűnésével az igazgatás egyszerűsödött, az egyenrangúak — város és község — együttműködése a településfejlesztésre is vonatkozik. Az egy vonzáskörzetbe tartozó településeknek össze kell hangolniuk elképzeléseiket, együtt kell gondolkodniuk. Ez a gyakorlatban jelentheti például azt, hogy közösen tervezik az ellátást, az oktatást, a kulturális életet. Vonatkozhat ez a munkaalkalmak megtervezésére is: ha valakinek a közeli városba kell járnia a munkahelyére: ami napi kétszer 20 vagy 25 perces utazást jelent, ez aligha tekinthető ingázásnak, hiszen például Budapesten is igénybe vesz ennyi időt az út a dolgozók jelentős részének. Viszont a közeli városban vagy községben esetleg könnyebben megtalálja a képességeinek és képzettségének megfelelő munkakört, mint a lakóhelyén. — Azt jelenti ez, hogy ezután többet kell kapnia a „közös zsebből" a falunak? — Kétségtelen, hogy a korábbi években az indokoltnál és lehetségesnél kevesebb jutott a falunak, s ez még akkor is így van, ha figyelembe vesszük, hogy a városok fejlesztése is nagyon időszerű és indokolt volt. Már a jelenlegi, a hatodik ötéves tervben is változott az arány, a legfontosabb azonban a szemléletváltozás. Örömmel tapasztaljuk, hogy ez egyaránt érzékelhető a minisztériumok, az országos főhatóságok és a megyei tanácsapparátusok dolgozóinak gondolkodásában. Figyelembe kell tehát venni a központi elosztásnál is az indokolt arányváltozásokat, de még fontosabb, hogy a nemzeti jövedelem helyben megtermelt hányadából az eddiginél több maradjon a helybelieknél. Ne a megye vagy éppen a központi szerv nagylelkű gesztusának tűnjék, hogy több jut egy városnak vagy községnek. Ha úgy látják, hogy jelentékeny összeg marad helyben, az ottani célokra, nemcsak a termelési kedv fokozódik, hanem nagyobb értelmét találják a társadalmi munkának, a közös gyarapításának is. — Vonatkozik ez a város- és községfejlesztésre is? — Természetesen, egyre inkább. Köztudomású, hogy a közigazgatás korszerűsítésével együtt több hatáskört adtak át az országos hatóságok a megyei tanácsoknak, azok pedig a helyieknek. A városok és a falvak építészeti fejlesztése is méginkább a helyi tanácsok hatáskörébe kerül. A területrendezési tervek eddig főként országos hatáskörű tervező- irodákban készültek. Kialakultak azonban a megyei tervező intézetekben a rendezési tervek készítéséhez értő csoportok, ezek jobban, közelebbről ismerik a helybeliek igényeit és lehetőségeit. Igen fontos, hogy a tervezést és a végrehajtást is ellenőrizhesse az érintott város, község lakossága, mert a társadalmi kontroll a demokrácia szerves része. Az sem elhanyagolható szempont, hogy így lehet valódi tekintélyük a terveknek. Eddig ugyanis gyakran előfordult, hogy a terveket „menet közben” többször is módosították, túl sok volt a rögtönzés, ami zavarta a település tervszerű, harmonikus fejlődését és gyakran sokba is került. — Tehát: közelebb az emberekhez? — Mégpedig minden tekintetben. Látnunk kell végre azt, hogy akármilyen apró faluról legyen szó, az ott élő emberek számára az a legfontosabb hely, legalábbis olyan vonatkozásban, hogy ő ott akarja megkapni — joggal! — az emberhez méltó életfeltételeket: a lakást, az alapvető élelmiszereket, az egészséges ivóvizet, a villanyt stb. Amit pedig nem lehet minden falunak megadni, arról jó közlekedési lehetőségekkel gondoskodni kell, hogy a közelben legyen. Ilyen lehet az orvosi ellátás, az oktatás, a nem napi szükségletű élelmiszer, a tartós fogyasztási cikkek beszerzése, a ruházati bolt, de ide sorolom a munkaalkalmakat is. — A tervezésnél is nagyon fontos az, amit most „emberi tényeződként szoktak emlegetni: az ezzel foglalkozó emberek értsenek a munkájukhoz, olyan szakemberek tervezzenek, akiknek megvan a megfelelő gyakorlatuk, s akik elfogulatlanul tudnak dönteni. Az eddiginél sokkal jobban kell a helyben, az adott környéken, megyében élő szakemberekre, építészekre, szakhatóságokra bízni az adott táj alakítását. Ennek egyre inkább megteremtődnek a feltételei. Tavaly óta működnek a megyei tanácsoknál a területrendezési és építészeti albizottságok, amelyek szakemberek, lokálpatrióták bevonásával vitatják meg egy-egy jelentősebb épület vagy terület további sorsát. Nagyobb helyeken alakulnak olyan építészcsoportok, amelyek segítik az építészeti műveltség emelését. Mert ez bizony ma még igen alacsony. — Hogyan hat ez a városok és a falvak viszonyára a továbbiakban? — Városban és falun egyaránt megnőtt az érdeklődés és az igény a környezet alakítása, szépítése iránt. Ez garanciát jelent arra, hogy javulni fog a táj épített képe. Ami pedig a vonzáskörzeteket illeti: nem az a lényeg, hogy annak központja városi rangot kapott, vagy ma még nagyközség. Az a legfontosabb, hogy a központ akár önmaga, akár a vonzáskörzetében tartozó községekkel együtt ki tudja elégíteni az ottani lakosság igényeit, ellássa a városra jellemző közfunkciókat, vagyis mindazt, amit a települések lakossága joggal vár el. Így csökkenhet minél hamarabb az a különbség, amely hagyományosan alakult ki és nagyrészt még ma is fennáll a városok és községek, vagy úgy is mondhatjuk: a nagyobb és a kisebb települések között — mondotta befejezésül Jantner Antal építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes. VÄRKONYI ENDRE
