Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
©KÉPÚJSÁG 1984. április 4. Vermes Lászlóval, a Simontornyai Bőrgyár igazgatójával — Vermes elvtárs! Fehér Lajos Így történt című könyvében több helyütt is lehet találkozni a nevével: „A kommunista párt vonalán a régi forrásból újra csöppent némi anyag, egy Balázs illegális nevű fiatalembertől. Rendes polgári neve Vermes László. ..” Ismét Balázs segített ki bennünket, mint később is annyi alkalommal. Most is hozott vagy húsz darab elektromos gyújtófejet. Ez egészen új alapokra fektette akcióinkat, s széles lehetőségeket nyitott számunkra a továbbiakban: ennek segítségével akciócsoportunk átállt a robbantásos vállalkozásokra.” — Mi indította arra, hogy 1944-ben bekapcsolódjék a kommunista párt vezette fegyveres ellenállásba? — Mindenekelőtt a családi indíttatásról kell szólnom. Féltve őrzött ereklye otthon Győr szabad királyi város 1848-ban kelt igazolása, mely szerint egyik ősöm, Wiedner Patrix beállt a győri honvéd lövészezredbe. Apám 1919- ben vöröskatona volt, a harmincas évektől a Villamos és Helyiérdekű Vasutak Szakszervezete közvágóhídi helyi csoportjának elnöke, járattuk a Népszavát, rendszeres olvasója voltam a szakszervezeti könyvtárnak. Ilyen körülmények között nevelődtem, barátkoztam. — Mivel foglalkozott abban az időben? — Negyvennégy februárjában fejeztem be tanulmányaimat a felsőipariskola vegyipari tagozatán. Pár hónapot dolgoztam Csepelen, a kőolajfinomítóban, majd elhelyezkedtem az újpesti Wolfner Bőrgyárban. Szakmai kérdésben vesztem ösz- sze a műszaki igazgatóval. Pillanatokon belül kirúgtak. Kapóra jött egyik barátom ajánlata, aki megtudta, hogy milyen bajban vagyok. „Gyere hozzánk a törökbálinti lőszergyárba, ott vegyész keresnek”. Jelentkeztem. — Gondolom, egy frissen felvett alkalmazottnak nem sok lehetősége van arra, hogy hozzájusson, sőt kicsempésszen robbanóanyagokat. .. — Hát ha azonnal nem is, de később igen. Belépésem után pár hétre váratlan fordulat jött: Főnökömnek, aki kiváló pirotechnikai szakember volt, zsidó felesége miatt mennie kellett, így — más választás nem lévén — engem neveztek ki a Fémáru Fegyver- és Gépgyár törökbálinti üzeme lőszerszerelő részlege vezetőjének. A robbanóanyagot Pétről kaptuk, ám a gyutacsok, gyújtószerkezetek — lévén ezek szállítása igen veszélyes — nálunk készültek. Szereltünk köny, nyű tüzérségi lőszert, 42. M. nyeles kézigránátokat, tányéraknákat, utászgyutacsokat, patronokat. Ily módon hozzá tudtam jutni robbantásra alkalmas anyagokhoz, a más vonalon beszerzett anyagokból vett „mintákat” a gyári robbanóterületen fel tudtam robbantani, lehetőségem volt kísérletezni, ellenőrizni. Azt hiszem, ez adta meg „értékemet” az illegális csoportban, erre figyeltek föl, amikor beszerveztek. — Szédületes karrier, húszévesen fegyvergyári főtisztviselővé lenni. Nem néztek utána családi körülményeinek, politikai beállítottságának? — Az akkori helyzetben úgy látszik, erre nem volt idő. Egy volt a fontos: beszerezni dédszülőkig felmenőén a születési bizonyítványokat, hogy az ember nem zsidószármazású. Volt főnökömmel ezután is tartottam a kapcsolatot, szakmai tanácsokat kértem tőle, több alkalommal vittem élelmet feleségének a csillagos házba. Én biztonságban voltam. Volt fegyverem, természetesen engedély is, magyar és német nyelvű igazolványom, ami teljesen szabad mozgást biztosított, még a falragaszokon közzétett bevonulási parancsra sem kellett katonának mennem. — Hogyan került kapcsolatba a mozgalommal? — Baráti köröm ismerte politikai beállítottságomat és tudta azt is, hogy hol dolgozom, hiszen későbbi társaim közt egyedül nekem voltak pirotechnikai ismereteim. — Ezeket, mint Fehér Lajos írja könyvében — hasznosították is. „Balázs szállította a gyuelegyhez szükséges porokat, továbbá ő tanított meg bennünket arra is, milyen arányban kell azokat keverni, s hogyan kell rákenni a keveréket a gyújtózsinórra. ..” Többszörös áttétellel kerültem kapcsolatba Fehér Lajossal és a Marót csoporttal. Sebestyén János szólt, — de lehet, hogy nem is ő figyelt föl arra, hogy itt van egy baloldali ember, mármint én, akinek lehetőségei vannak, mivel lőszergyárban, vezető beosztásban dolgozik, — hogy összehozna valakivel, aki hasonlóképpen gondolkodik, mint én. Szívesen találkoznék-e vele? — Természetesen, gondolkodás nélkül igent mondtam. —” Akkor légy holnapután este hétre az operaháznál, ácsorogj a járda szélén és cigarettázz. Az illető hozzádlép, megkérdezi mit szívsz. Mondd azt, hogy Leventét. Ebből ismeritek föl egymást. De mostantól fogva velem nem találkozhatsz.” A találkozó sikerült. Az illető — csak a fel- szabadulás után tudtam meg a nevét, Novák Károly — kérdezgetett erről-arról, úgyszólván „káderezett”. Majd megadta egy újabb találkozó helyét, időpontját, jelszavát, de azon már nem ő lesz a „partnerem”. Így ment ez egy ideig, végül a Hajós utca 1. előtt — az ismertető jelre jelszóra már nem emlékszem — találkoztam Fehér Lajossal. Persze, az ő nevét sem tudtam, csak a felszabadulás után. Mint ahogy azt is, hogy tagja volt a párt katonai bizottságának. Beszélgetésünk során kiderült, hogy mindent tud rólam, de azért megkérdezte: válla'lom-e ezt az igen veszélyes munkát. Igent mondtam.- Így váltak rendszeressé a találkozóink, szinte tanfolyamszerűén oktatott ki a konspiráció szigorú szabályaira, például arra, hogy régebbi ismerősök nem dolgozhatnak egy csoportban, nem ismerhetik egymás valódi nevét, pláne lakcímét, a kapcsolatot találkozókon tartják. Ha véletlenül ez nem jöhet létre, erre vannak a biztosító találkozók, vagy a rendszeres, a hét meghatározott napján szervezettek. Aztán : ki-ki csak annyit tudhat az akciókról, ami rá tartozik. Szigorú szabály, hogy utolsónak kell felszállni a villamosra és ha még valaki felszáll, a következő megállónál le kell szállni. Ellenőrzendő, hogy követik-e az embert. Í — Ez adta meg a biztonságot a munkához, védte a mozgalom résztvevőit. — Igen. Mert ha véletlenül lebukok, akár szíjat hasíthatnak a hátamból, és megtörnek, akkor se tudok többet mondani, hogy társam alacsony, szőke és dadog. Még a szüleimnek se mondtam semmit, ők csak azt tudták, hogy a lőszergyárban dolgozom, ott is lakom. Csak a felszabadulás után tudták meg, hogy mi volt azokban a sötét hónapokban fiúk „mellékfoglalkozása”. — Tehát negyvennégy őszén megkezdte ezt a munkát. — A csoport már korábban is véghezvitt néhány akciót, német katonai autókat gyújtottak fel. Az első látványos akció október 6-án este volt Budán, a Duna-parton a Gömbös-szobor felrobbantása. Az újságokból tudtam meg és csak sejtettem — vagy taLán biztosra is vehettem — hogy a törökbálinti gyárból pár nappal előbb „vételezett” öt kiló robbanóanyag felszerelve detonátor- ral és gyújtózsinórral, ehhez kellett. — Érdeklődött erről a legközelebbi találkozón? — Hiába is kérdeztem volna. Ez már nem tartozott rám. Csak a felszabadulás után ismertem meg részletesen, mi és hogyan történt ezen az őszi estén a Döbren- tei téren. — Említette, hogy szinte rendszeresen szállított robbanóanyagot. Nem féltr hogy lebukik? — Ez mindannyiunknál be volt kalkulálva. Nekem azonban nagy mozgásszabadságom volt. És egy nagy aktatáskám, amiben nyolc-tíz ki- lónyi anyag is elfért. Igazolványom mentesített az ellenőrzések alól. Végső esetre pedig ott lapult a zsebemben a töltött pisztoly. A nyilasok géppisztollyal jártak, „testközelben” praktikusabb a pisztoly. Egyszer tíz kiló robbanóanyag volt a táskámban, mivel nem sikerült a találkozó, hazafelé tartottam Törökbálintra. Rendőr igazoltatott. Döntöttem: ha a táska tartalmát is meg akarja nézni, nyilvánvalóan lelövöm. De elég volt az igazolvány... — Tevékenysége főleg „anyagbeszerzés” volt és társainak kioktatása a robbanóanyagok, detoná- torok kezelésére, időzítő szerkezetek készítésére. — Igen, de egyes akciókban közvetlenül is részt vettem. Például az első vasúti robbantáskor a helyszínen mutattam meg, hogyan kel körülpakolni a sínszálat, hogy ne kis darabon {örjön el, mert akkor a vonat továbbrobog és a sint könnyen ki lehet javítani. Az elején még általános szabály volt, hogy csak német katonai autókat és vonatokat robbantunk, de a nyilas hatalomátvétel után már ő ellenük is harcoltunk. — Gondolom, a felszabadul áskor nemcsak annak örült, hogy szükségképpen vége a robbantási akcióknak, hanem azt is érezte, hogy sokat tett a felszabadulásért. — Sokat ? — Tehettem volna többet is, ha sikerül tömegméretűvé fokozni az ellenállást, a partizánharcot. Ez azonban nem rajtunk múlott, mi megtettük a magunkét. — Hogyan alakult élete a felszabadulás után? — Negyvenöt tavaszán visszatértem Szigetszentmik- lósra, részt vettem az MKP szervezet megalakításában, elhelyezkedtem egyik korábbi munkahelyemen, a Schéll- nél Csepelen, majd negyvenhatban hívtak a Wolfner-be. Örömmel mentem és véglegesen ittragadtam, a bőriparban. Művezető... főművezető. .. gyárrészlegvezető lettem, majd az országos vállalat, a Bőripari Vállalat megalakulásakor a fejlesztési főosztály vezetését bízták rám, e munkakörömben kerültem kapcsolatba a simontornyai gyárral is. Közben az országos vállalat megszűnt, a Budapesti Bőripari Vállalatnál lettem vezérigazgató-helyettes. Itt Simontornyán problémák voltak a nagyberuházással, idehelyeztek miniszteri biztosnak, majd kineveztek igazgatónak. I — Közben könyveket is írt. . . — Igen. Tankönyvet a szakmunkásképzéshez és a szakközépiskolának. Tizenöt évvel ezelőtt fejeztem be „A bőrgyártás kémiai technológiája” című szakkönyvet. Azóta sem jelent meg hasonló színvonalú és terjedelmű bőripari szakkönyv. A megírása kitűnő alkalmat kínált arra, hogy felmérjem saját felkészültségemet és a hiányokat pótoljam. — Hogyan érzi magát Simontornyán? — Annak idején szívesen fogadtak és én is igyekeztem, hogy a kapott feladatot eredményesen végrehajtsam. Ügy érzem, sikerült. Nemcsak a gyár „jött rendbe”, hanem sikerült gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani a tanácscsal, a nagyközségi pártbizottsággal és úgy érzem, a gyár közreműködése a községfejlesztésben nemcsak a községnek, hanem a gyárnak is érdeke. — Köszönjük a beszélgetést. JANTNER JÁNOS Jövőképünk Megint sláger a régi sláger, amelyből oly bölcsesség tudói lehetünk, hogy „ahogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem...”. Dúdolgatjuk. Nem hiszem, hogy bárki is firtatná: igazat állít-e a szöveg, hogy elfogadná-e élet- felfogásként. Ha jól sejtem, többnyire azon munkálkodunk, hogy ne akárhogy légyen, jövőnket nem csupán sejteni, hanem alakítani is szeretnénk. Hogyan is látjuk jövőnket, milyen a jövőképünk? Az e cikkben adható válasz vázlatos, és óhatatlanul szubjektív, hiszen a jövőkutatás elismert tudománnyá vált, s általános érvényű választ adni jószerivel lehetetlen. Vegyük hát sorra a legfontosabbakat. A világ állapota, feszültségei, a béke megőrzésének, a nukleáris háború elkerülésének esélye áll első helyen. Azzal a tudattal kellett megtanulnunk élni, hogy Földünk teljes pusztulásához elegendő eszköz halmozódott fel. Kit ne foglalkoztatna a fegyverkezés veszélye, és kinek ne jutna eszébe, hogy mit tehet az egyén kiszolgáltatottsága ellen? Bízunk a józan ész győzelmében, a szocialista országok kínálta egyetlen lehetséges alternatíva elfogadásában. Azaz: jövőképünkből kitöröljük a pusztulást. Mégis: hányszor hallhatjuk, hogy „ha nem lesz háború...” Az aggodalom, a félelem — akarva-akaratla- nul — motiválja gondolkodásunkat. Még mindig a világ állapota — az immár évtizede húzódó gazdasági megtorpanás. A világ mely térségét hogyan érintette, hogyan érinti? Az iparilag fejlett tőkés országokat, a szocialista tábort, az úgynevezett harmadik világot? Hol, milyen megoldást találnak a kibontakozásra? És hogyan hat ránk, a mi gazdaságunkra, fejlődésünkre a lehetséges megoldás? Az utóbbi kérdésre napi gyakorlatunkból olvashatjuk a feleletet. Abból, hogy az új pályára lépett gazdálkodásunk állja az újabb és újabb erőpróbákat. Egyfajta megtorpanást élünk át, amelyben vívmányaink megőrzését hangsúlyozzuk, és a korábbitól minőségileg különböző tennivalókat kell elvégeznünk. Üj ellentmondások keletkeznek, új jelenségeket kell értelmeznünk. Enélkül nemhogy a jövőkép, de a jelen értékelése is bizonytalanná válik. A jövő tervezése nyilván nem szakadhat el a jelen tényeitől. Illuzórikus elképzelés, hogy csupán szándékainktól, elhatározásainktól függ, hogy milyen lesz a holnapunk. Mondhatni némelyek azért fogadják értetlenül a jelen ellentmondásait, mert a szocialista fejlődést gyorsabb üteműnek, megtorpanástól mentesnek képzelték el. Nemzedék nőtt fel a hatvanas években. Amikor talán kevesebb szó esett a szocialista társadalom sajátosságainak, törvényszerűségeinek megértetéséről. Az eredmények látszólag önmagukért beszéltek, igazolták az elvek helyességét. Holott ellentmondások, feszültségek, mint a fejlődés velejárói, mindig is léteztek. És bizonyosan a továbbiakban sem elkerülhetők. A jelen és a jövő megítéléséhez tartozik, hogy mindenki másként éli meg a változásokat. Életkorától, egzisztenciális helyzetétől, eszmei-politikai felkészültségétől függően. Közvetlen tapasztalatok híján az ifjúság nem évtizedekben méri a változások nagyságát. Egyfajta történelmi ismeretként elsajátíthatja, hogy mit eredményezett például a mezőgazdaság szocialista átszervezése, olvashat arról is, hogy milyen dinamikusan nőtt a fogyasztás, hogy miként terjedt ki a szocialista juttatások köre, hogy állam- polgári joggá vált az egészségügyi ellátás és így tovább. De ami gondolkodását meghatározza: a pályakezdés, a családalapítás, az önálló otthon megteremtése — a legfeszítőbb társadalmi gondok egyike —, a szakmai előrejutás buktatói. Számára az eredményeink, értékeink megőrzése mást, kevesebbet jelent, mint annak, aki ezeket valaha nélkülözte. Jövőképében a jelen meghala- ladását szeretné látni, a saját helyzetének bizonyos és minél előbbi javulását. Másként ítéli meg a teljesítmény szerinti differenciálást — ami egyébként korántsem érte el azt a kívánatos szintet, több okból sem — az, aki többletjövedelemhez, nagyobb anyagi, erkölcsi megbecsüléshez jutott általa, mint aki egyelőre nem érzékeli vagy az, akit éppen hátrányosan érint. Aki esetleg önhibáján kívül nem tud nagyobb teljesítményt nyújtani. Nem mellékesen: a teljesítményközpontú bérezés ellen úgymond „elméleti érvek” is elhangoznak olykor. Nevezetesen : a kommunista társadalomban a szükségletek szerinti elosztás lesz a jellemző, márpedig a teljesítmény és a szükségletek korántsem azonos fogalmak. Megtagadnánk távlati céljainkat? Nem nehéz bizonyítani az ellenvetés — esetenként szándékos — naivitását. Részben azzal, hogy az elosztáskor növekvő mértékben veszi figyelembe társadalmunk a szükségleteket. A felsorolt vívmányok mellett említhetjük az oktatás, a művelődés állami támogatását. Hozzátéve persze, hogy korántsem lehetünk elégedettek az esélyegyenlőséget szolgáló eredményekkel. Nevezetesen: a képesség kibontakoztatásához — amit bízvást tekinthetünk szükségletnek — még nem elegendő sem az oktatás, sem a társadalom egészének erőfeszítése. A népgazdaság teherbírásától függ, hogy milyen igényeket sorolhatunk az általános szükségletek körébe. (Egyetlen adalék a szociálpolitikai juttatások alakulásához: az összes jövedelemnek 1950-ben mindössze 14 százaléka, 1973-ban 23 százaléka, 1982-ben pedig 33 százaléka származott szociálpolitikai jellegű forrásokból. Talán ennyi is elegendő annak érzékeltetésére, hogy a megőrzendő vívmányok milyen számottevőek.) A kívánatosnál ritkábban szólunk a nem anyagi természetű fejlődésünkről. Arról a változásról, ami kétségkívül nehezebben megfogható, de azért bőrünkön érezzük. A szocialista társadalmi viszonyok megszilárdulására, a politikai stabilitásra, a közéleti demokrácia szélesedésére gondolok. Arra, hogy a párt, a kormány programja nemzeti üggyé vált. Hogy a közügyekbe mind többen szólnak bele, mert igénylik a véleményüket, mert a meggy őződéses tevékenységnek feltétele, hogy a döntések is közösen szülessenek. A jelen realitásainak figyelembevétele nélkül illuzórikus jövőképet alkothatunk. így igaz, de az is igaz, hogy a jelen átmeneti jelenségeiből, esetenként szükségmegoldásaiból tévesen következtethetünk arra, hogy jövőnk nem tervezhető, hogy sorsunk alakulása csakis a körülményektől függ. Fejlődésünk ellentmondásos, ám iránya egyértelműen kijelölt. A szocializmus távlati céljait nem kérdőjelezik meg a még oly nehéz áldozatokat kívánó periódusok sem. Milyen tehát a jövőképünk? A leírtakból bizonyára kitetszik, hogy sok mindentől árnyalt. És talán az is, hogy lényeges vonásait illetően a mainál jobbat, szebbet ígérő. Amiért persze ezt a mait kell némileg — átrajzolnunk. MAROS DÉNES
