Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-21 / 94. szám

1984. április 21.

/ TOLNA \ _

6 “rsíÉPÜJSAG

Bognár Jenővel, Bátaszék tanácselnökével

— Az elnökké választás óta eltelt több, mint egy év során biztos arra is jutott ideje, hogy elnöktár- saival ne csak a munkáról, hanem egyebekről is szót váltson. Gyakori az, hogy egy tanácselnököt az „örök időkig az istennel akarnak megtartani’’ a település lakói?

— Ezt nem értem.

— Beszéltem emberekkel és olvastam egy levelet. amelyben csupa nagy betűvel ez a kívánalom szerepelt.

— Harminckilenc évem során egy dolgot tanultam meg: bármilyen feladatot is bízzanak rám, azt igyekezzem tisztességesen és becsülettel végezni. Az ilyen jelzések természetesen jól • esnek és főleg annak örülök, hogy nagyon sokan megkeresnek. Bíznak bennem.

— A felszabadulás évé. ben született. Ez a korosztály, mely az elmúlt négy évtized minden örömét, bánatát, sikerét, vereségét, ki- és átigazításait is átélte. Hogyan, kik által formálódott Bognár Jenövé?

— Négyen voltunk és szerencsére vagyunk testvérek. Szüleim pedagógusok. Én voltam a legidősebb testvér, és, hogy csökkentsék a család akkori nagy terheit, keresztanyámnál nevelkedtem. Édesanyám sokáig betegeskedett. Keresztanyám egy időben Velencén volt iskolaigazgató majd Somogyvá- ron. Így hát módom volt több helyütt élni és tanulni. Az ötvenes évekből csak a Lengyelben végigélt nehéz évekre emlékszem. Az ötvenhatos események már kissé tisztábban kirajzolódtak bennem. Ezt követően középiskolába kerültem, 1969 óta veszek részt a mozgalomban. Leszerelésem után kezdődött az igazi élet, nősültem, Műszergyár, Mezőgép, Fémipari Szövetkezet, áfész.

— Még mielőtt munkahelyeit sorra vennénk. Minden gyerek kap szüleitől valami útipoggyászt. Ha nem is úgy, hogy egy ünnepi ebédet követően az asztal mellett marasztalja őt az apja, megkínálja borral és cigarettával, majd elkezd másképpen beszélni.

— Felnőtté avattak engem is, de nem tizennyolc, hanem tizennégy évesen. Amikor édesanyám halálos betegen feküdt a kórházban. Éppen akkor mentem felvételizni. Azt mondta nekem az apám, hogy: Nem tudlak elkísérni, menj fiam, csináld, próbáld meg egymagad!” Amit én a szüleimtől kaptam és a mai napig is kapok mindennap, az az aggodalmon kívül, hogy mindig emberségesen és tisztességesen cselekedjem. Ez eddig még mindig bejött. Még akkor is, ha bántanak. Hosszú távon ebben hiszek és harminckilenc éves fejjel elégszer láttam, hogy ebben igazam van. Szüleimmel naponta találkozom — édesanyám valóságos csoda folytán szerencsére nem halt

meg! — és figyelik ténykedésemet. De azt is látom, hogy nagyon aggódnak.

— Milyen válasza van a taktikázó, konspiráló, tisztességtelen emberek akcióira?

— Velük is leülök beszélgetni és ha kell, órákig érvelek, csakhogy meggyőzzük egymást. Nagyon érzékenyen érint, amikor úgynevezett tisztességtelen eszközökkel az ember háta mögött dolgoznak. Talán túl nyílt ember vagyok.

— Miért lett egy peda. góguscsalád gyermeke szerszámkészítő? És vegyük már sorra azokat az állomásokat, melyek az amott lévő forgószékbe vezették, irányították vagy parancsolták.

— Pécsett, a gépipari technikumban végeztem. 1963-ban a technikus szónak még nagyon jó csengése volt. Remélem, újból meglesz. Egy barátom a pécsi Zsolnay- porcelángyár szerszámkészítő üzemének volt a vezetője. Választanom lehetett, hogy ezerötszáz forintért beülök egy irodába, vagy elmegyek szerszámkészítőnek. Akkor én még talán csak azt értettem, hogy több lesz a fizetésem. Előbb jutok motorhoz, meg szépen szerettem volna öltözködni. Ott olyan kitűnő kollektívába kerültem, hogy még most is hiányzanak az emberek és az ottani reggelizések hangulata.

— Hány barátja volt, s van?

— A barátság szó nálam nagyon kemény valami. Nagyon sok ismerősöm van, sok olyan kollégám, akivel szívesen vagyok együtt. De olyan ember, akivel én a legbensőbb dolgaimat megbeszélem, kevés van. összesen három, itt Bátaszéken van a katonatársam, Szekszárdon a Lemle Zoli, akivel egy más vonalon kerültünk össze. Pécsett pedig egykori munkatársam.

— 1983. február 1-ét követően sokan akartak barátai lenni?

— Amikor eljött a tavalyi névnapom, érdekes módon több barátom volt, mint két éve. Erre mondta azt a feleségem: „Ugye, józan maradsz!” A köszöntések egy része a tanácselnöki széknek szólt. Én elsősorban azokat az embereket jegyeztem meg, akik akkor is köszöntöttek, amikor az itteni Fémipari Szövetkezetben nem illett egykoron velem barátságot kötni.

Ismét egy állomás.

I

— Mielőtt a Fémiparihoz jöttem, sokat kaptam a Műszergyártól. Egy gyárnak a hangulatát. Akkor nem tudtam, hogy miket tanulok ott. Aztán elkerültem a várdombi MEZÖGÉP-hez huszonkét évesen. Csodálatos évek voltak, negyven asszony főnökének lenni. A fakanál mellől jött asszonyokkal műszerészmunkákat végezni. Nemrégiben voltam Várdombon az április 4-i ünnepségen. Találkoztam az asszonyok közül jó néhánnyal.

— Most hogy szólították meg?

— Főnökömnek. Nekem még mindig kijár a balról- jobbról adott puszi.

— Nem volt elnök elv.

társ?

— Ezeknek az embereknek én mindig Jenő vagy főnököm vagyok. Következett a műszaki vezető, majd termelési és kooperációs osztályvezető a Fémipari Szövetkezetben. Érdekes, de nekem mindig úgy adódott az életem, hogy asszonyokkal dolgozhattam együtt. Nagyon nagy tisztelőjük vagyok és elfogult vagyok velük.

— Családias? Mosogatni

is szeret?

— Kétszeresen igen. Főzni nem tudok. Azért, mert a régi nagycsaládi munka- megosztásban úgy volt, hogy a húgom és öcsém főztek, mert ők előbb értek haza az iskolából. Én meg takarítottam.

— Műszaki ember létére hogyan lett két éve a helyi áfész elnöke?

— Először azt mondtam, hogy én azt nem tudom csinálni. De ott is olyan partnereket találtam, akikkel lehetett jól együtt dolgozni. Nagyon nehéz szívvel jöttem el onnan. Innen a tanácselnöki székből egy ipari munkás, egy szövetkezeti vezető, egy bolti eladó problémáját is jobban megértem. Óriási lehetőség volt nekem ez a sokrétű előzmény. Különleges dolgokat sem a Fémiparinál, sem az áfésznél, sem itt a tanácsnál nem végez az ember. De amikor egy terület dolgaival, történetesen egy szövetkezet életével találkozom, akkor megpróbálok azonosulni velük, megérteni gondjaikat, nehézségeiket. Kitűnő kollektívába jöttem ide a tanácshoz. Olyan emberek közé, akik értik is és tudják is a feladatukat. Nekem az a vezetési elvem, hogy döntés előtt okvetlenül konzultáljak a középvezetőkkel.

— 1976 óta tanácstag, rá három évre vb-tag. 1980- tól a Hazafias Népfront nagyközségi bizottságának az elnöke. Közéleti érzé- kenységét bizonyítja mindez. Amikor a legelső munkanap, 1983. február 1-én ebben az irodába igyekezett, mi járt a fejében?

— Két célkitűzésem volt. Az itteni kollégák bizalmát megszerezni és a közös munkánkhoz megnyerni őket. Sajnos voltak akik engem másként festettek le. A másik pedig az. hogy az itteni húsz gazdálkodó egység mindegyik vezetőjével megtaláljam a közös hangot és megnyerjem őket a közös céljainknak.

— Ismét egy önnek kedves terület. Mikor énekelt utoljára?

— Maga mindent tud rólam! Nemrégiben a Benkó dixilanddel közösen Miskolcon három spirituálét adtunk elő. A Szekszárdi Spirituálé együttes tagja vagyok, de hosszú évekig a Madrigál Kórusban énekeltem.

— Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott 1981-ben.

— Az ottani munkáért. A mai napig fájó pontom, hogy a Madrigálban nem tudok tovább énekelni. A belső feszültségeimet a mások örömére oldom. Ezért énekelek.

— Nem általános — de jó lenne —, ha tanácselnökeink spirituálét énekelnének választóik előtt. A főnökei, a megyei vezetők nem orroltak meg ilyen szabálytalan közsze. replésért Bognár Jenőre?

— Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Sokszor előfordult, hogy a közönség soraiban ott ült a megyei tanács általános helyettese vagy a megyei tanácselnök. Az elsők között gratuláltak.

— Lehet, hogy a legközelebbi találkozáskor már nem fog megkínálni kávéval, mégis megkérde. zem. Könnyen lett népszerű a bátaszéki tanácselnök, ha egy nitpj építési munka kellős közepébe csöppent és az ő kezébe adták át a nemzetiszalag- darabot?

— Ismerem ezt a kérdést. Én pedig hallottam olyan véleményeket is, hogy az a csarnok nem készül el. Helyt vezetőtársaktól is. Tény, hogy én szerencsés helyzetbe kerültem a tanács élére. Volt előttem feladat, amit be kell fejezni, mert pontosan az ilyen embereknek szerettem volna bizonyítani, hogy a csarnokot meg lehet csinálni. Sokan csak kibicként figyelték az itteni rengeteg ember munkáját. Még fogadásokat ■is kötöttek, hogy nem készül el. Egy üveg borra, egyebekre. Februárban még egyálta. Ián nem volt lefutott meccs, hogy itt novemberben átadás lesz. Nagyon-nagyon sok embernek, gazdálkodó egységnek, brigádoknak, párttitkároknak, KISZ-fiataloknak, mindenkinek ott van a csarnokban a társadalmi munkája. Meg az öröme, meg a hite is.

— Másodjára nyerték el a nemzeti zászlót.

— Ezért a bátaszéki lakosok nagyon sokat tettek. Ha valakit dicséret illet, akkor őket. Tudjuk, hogy ezen a színvonalon nagyon nehéz lesz folytatni a településfejlesztést. Eltökélt szándék, hogy ezután a társközségek sorsára kell jobban odafigyelnünk és a lehetőségek, hez képest azt adni, amit igényelnek az ott élők. Nemcsak azért, mert úgy érzik még mindig, hogy ők háttérben vannak. Ezért is örülök egy kis pörbölyi sikernek, vár- dombinak.

— Látom, még mindig bántja a sportcsarnokkal kapcsolatos pancservéle. mény.

— Hidegen nem hagy. Hadd mondjak búcsúzóul valamit: én csak kispárnával tudok aludni. Amíg a tornacsarnok építése folyt, nem kevesebb .mint négy kispárnát nyűttem el.

SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS

Múltunkból

A népi demokratikus forradalom népi szerveinek egyike az igazoló bizottság volt. A bizottságokba a pártok egyenlő számban küldtek tagokat, s mellettük legalább egy jogvégzett ember volt. A bizottság feladatául kapta, hogy a közéletben szerepet játszott emberek politikai magatartását megvizsgálja; azokat, akik népellenes tevékenységet nem' folytattak, igazolja; akiket vétkesnek talált, azokat cselekedeteik arányában felelősségre vonja.

A főispán 1945. április 12- én körlevelet intézett a járási főszolgabírókhoz, hogy a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült öt politikai párt tagjaiból alakítsák meg az igazoló bizottságokat.

„Miután Dombóváron, Tamásiban, Gyönkön, Pakson, Dunaföldváron és Bonyhá- don, mint járásbírósági székhelyeken kell még igazoló bizottságokat felállítani, felhívom az illetékes járási főszolgabírókat, hogy az egyes pártok helyi szervezeteitől a vonatkozó bejelentéseket haladéktalanul gyűjtsék egybe és hatóságomhoz késedelem nélkül terjesszék fel.”

A körlevelet nem kapta meg a központi járás főszolgabírója, mert itt már megalakult a bizottság. Duna- földvárott pedig a főispán megerősítő határozata nélkül már április elején megkezdte működését a bizottság. Ezt a testületet a főispán nem engedélyezte, mert véleménye szerint jogszabály ellenesen alakult meg, és utasította a főszolgabírót, hogy az eljárásokat ott átmenetileg szüntessék meg, és a jogszabálynak megfelelően hozzák létre az igazoló bizottságot.

Szekszárdon 1945. április 16-i keltezéssel jelent meg a hirdetmény arról, hogy megalakult az igazoló bizottság, hivatali helyisége a törvényszék épületében van, a II. emelet 47, 48 és 49-es számú teremben. A hirdetmény felsorolja a bizottság illetékességi területét, majd a következő felhívás olvasható:

„Egyben már most felhívom a lakosság minden tagját, különösen pedig a köz- biztonsági szerveket és azok személyzetét, hogy ha tudomásuk van bármely köz- alkalmazottnak olyan magatartásról, vagy cselekményről, amely a magyar nép érdekeit sértette, ezt és a vonatkozó bizonyítékokat, tanúk, stb. a bizottságnak írásban vagy szóban jelentsék be. Írásbeli bejelentéseket csak abban az esetben fogok eljárás alapjává tenni, ha a bejelentő a bejelentésén nevét és pontos lakcímét is feltünteti.”

A gyönki igazoló bizottság elnöke 1945. július 29-én azt jelentette a főispánnak, hogy 370 közalkalmazott politikai tevékenységét vizsgálta meg; közülük 320 személyt igazoltnak jelentett ki, megfeddett 3 személyt, áthelyezésre ítélt 7 személyt; előléptetésből 4 személyt zárt ki, egy személyt nyugdíjazott. Néhány súlyosabb eset is a bizottság elé került, ezek ügyét megvizsgálva, 10 személyt állásától megfosztott, 25 esetben pedig még további vizsgálat volt szükséges.

Az igazoló bizottságok nem voltak „vésztörvényszékek”. Nagyon részletesen vizsgálták a körülményeket is, amelyek hatására valaki cselekedett. Egymagában nem jelentett súlyos bűncselekményt, ha valaki belépett a Volksbundba, de további tevékenységet nem fejtett ki. Idézzük a dombóvári igazoló bizottság 1945. november 21-i, a főispánhoz beterjesztett határozatát. B. B. mucsi lakost dorgálással igazoltnak jelentette ki. A határozat így hangzott:

„Miután nevezett a Volks- bundnak tagja volt, de mivel nyilatkozatában azt nem tagadta el. továbbá mert a behívott igazoló bizottsági tagok tanúsítják, hogy népellenes cselekedetet volksbund-tagsága dacára nem követett el, nevezettet a bizottság dorgálás mellett jelenti ki igazoltnak.”

Ma is vannak zavarosban halászók, akik elmennek fű- höz-fához, hogy valakit feljelentsenek, bosszantsanak, zaklassanak minden indok nélkül. Nem új jelenség ez. Ilyen eset korábban is volt. Így történt ez Pakson, 1945. augusztus 23-án, amikor P. J. főerdész ügye került az igazoló bizottság elé. Sok mindent tartalmazott az ellene beadott panasz; megbüntetett valakit, mert a védett gyepre lépett; jogtalanul adott el textilutalványokat bizonyos ellenszolgáltatásért; feljelentett személyeket, mert az erdőben engedély nélkül keresztül-kasul kóboroltak; német fogatok dolgoztak neki. Sőt még az is a lajstromra került, hogy lelőtt egy kutyát, s rosszul bánt munkásaival.

A bizottság sok tanú meghallgatása után a főerdész védekezését elfogadta és igazolta. A főerdész így védekezett:

„... ezeket a panaszokat különben is olyan ember tette, aki már 20 éve állandóan jelentget engemet, hol itt, hol ott, névtelenül, nevesen, állandóan leveleket küld, mert ez az ember, kérem, engem tönkre akar tenni. illetve állásomra pályázik. Feljelentett kérem már a Volksbundban. első helyen állt a nevem az SS-nél, március 19-én, mikor bejöttek Magyarországra, a legelső német SS járőr értem jött. És ugyan ezt a feljelentést tette ellenem most, amikor az orosz katonák bejöttek. Tudomásom van, hogy ott is vádaskodott ellenem. A pártnál Budapesten már három alkalommal feljelentett, s ugyanakkor nálam kartársaira és munkatársaira tesz állandó feljelentést...”

A bizottságok az ilyen notórius jelentgetők által leírtakat ueyan megvizsgálták, de a tanúk kihallgatása után a beadványokat, feljelentéseket elutasították.

A szekszárdi igazoló bizottság 1945. augusztus 1-ig 1543 személy ügyét vizsgálta meg, közülük 1514 közalkalmazottat igazoltnak nyilvánított. Áthelyezésre ítélt 3, megfeddésre 8, ügyvédi gyakoralttól 6 havi eltiltásra 1, előléptetéstől 3 évre kizárt ás vezetői állásra alkalmatlannak talált 1 személyt. Tizenhárom esetben az ügyet súlyosabbnak ítélte, s ezeket átadta a népbíróságnak.

A több ezer irat tanúsága szerint az igazoló bizottságok megkapták a lakosságtól a segítséget ahhoz, hogy fiatal népi demokráciánk elindulhasson a demokratikus kibontakozás útján. Esetenként azonban ez a segítség elmaradt. Erről érdekesen nyilatkozott a főispánhoz küldött jelentésében a du- naföldvári igazoló bizottság elnöke, 1945. július 30-án. Idézzük:

„Jelentjük, általában az igazolási eljárásokkal kapcsolatosan, hogy a lakosság nem siet a bizottság segítségére, hanem teljesen megértés és támogatás nélkül hagy bennünket — indok nélkül elhallgat fontos tényeket, valóságos mentőakciót folytat le egyes esetekben, míg más alkalommal teljesen alaptalanul emel vádat egyes közalkalmazottak ellen. Meggyőződésünk az, hogy az igazolási eljárásokkal kapcsolatos demokratikus követelményeket a lakosság túlnyomó része nem értette meg ás a felépítésben nem akar segítségünkre lenni”.

A főispán 1945. harmadik negyedében sürgette az igazoló bizottságokat, hogy a tárgyalásokról, igazolásokról készült iratokat, jegyzőkönyveket juttassák el a vármegye levéltárába. Valameny- nyi bizottság kérte a rendelet végrehajtásának prolongálását, mert az iratokra még szükségük volt

K. BALOG JANOS