Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
1984. április 21. (TOLNA \ KÉPÚJSÁG 7 Reube futottak Csöndes tavaszi délután. A tolnai kis ház előtt áll Hegyi István és felesége (született Csepeli Zsuzsanna), s halkan beszélgetnek az egyik szomszéddal, a volt kórházi portással. Amikor észrevesznek, mosolyogva lépnek felénk. A feleség még a köszönés előtt azt mondja: — Végre együtt várjuk az ünnepet. — Szeme könnybe lábad, de mosolyog... A szomszéd pedig imígy: — Na, menjenek csak, aztán beszélgessenek. Hiszen van miről... Az udvaron babakocsi, benne alszik a néhány nap múlva nyolc hónapos Zsuzsika. Kerek arca majd kicsattan. Szülei büszkén nyugtázzák elismerő tekintetünket. A középső szobába megyünk, de le nem ülnék a világ minden kincséért sem. A gyerekszobába vágyom, hogy találkozzam régi kis ismerőseimmel is. Közben Hegyi Istvánná fülembe súgja a nagy „titkot”, hogy megint bevásárolt. De ezúttal nem hiába. Szóval lesz ajándék a fészkekbe. (Megmagyarázom a vásárlás körüli rejtélyt, a korábbi szomorú rejtélyt. A három nagy gyerek két éven át állami gondozásban volt. Már télapóra, azután pedig karácsonyra várták őket haza. Sőt, a tavalyi húsvét is bizonytalanságban telt. S az ünnepekre az édesanya bevásárolt. A játékokon kívül hasznos dolgokat is. Természetesen... Ott sorakozott a három pár cipő, a három melegítő, a három rend ruha, a három..., a három..., a három... a szekrény polcain.) De lépjünk a gyerekszobába. A tizenegy esztendős Zsoltinak fáj a pocakja, ezért a heverőre kuporodott. Nem tétlen azért, ahogyan soha nem az. Most éppen hímez. Kalocsai térítőt, mely egy garnitúra része. Öröm nézni a szabályos öltéseket és az eredményt. — Az utcai szobába, ahol most a hálóbútor van, új garnitúrát veszünk. Már ki is néztük a Domusban. A szekrénysor polcaira tesz- szük Zsolti térítőit — s Hegyi Istvánná mutatja a dobozban összegyűlt többi hímzést. A Zsoltinál egy évvel fiatalabb Attila igen örül a látogatóknak, mert így van alkalma kicsit kiszaladni a lecke mellől az udvarra, hogy megnézze az állatokat. — Hátha valamelyik némakacsa hápog? — zrikálom a fiút. Elneveti magát, s máris sorolja az állatállományt: a tíz kacsa közül négy néma, van két malac, vannak tyúkok, no és kutyus, s hamarosan „jön” harminc kiscsirke, s ugyanennyi kiskacsa. A második osztályos Enikő ránk se hederít. Olvas, rendületlenül. Azt mondják, ő olyan, mintha a kezéhez nőtt volna a könyv. — Lehet, hogy könyvtáros leszel... — Hogyne! — mondják egyszerre a fiúk. — Az Enikő feleség lesz és pelenkakivivő. — Az élcelődésen jót nevet mindenki, majd kiderül a dolog igazságmagva is. azaz a családi munkamegosztás, ami az ebben a formában együtt töltött rövid idő alatt alakult ki — szinte magától. Érdekes, no és roppant szerencsés, hogy a családban mindenki másmás dologgal foglalatoskodik jó kedvvel, örömmel. — Zsolti tud zserbót sütni, madártejet készíteni, de igen nagy sikert aratott szilveszterkor a kókusz-gombócokkal — meséli az édesanya, majd elmondja, hogy a reggelit is rendszeresen ő készíti a kicsiknek. — Az apu meg a malacokat eteti — szól némi irigységgel a hangjában Attila. (Egyébként a gyerekek Hegyi Istvánt, Zsuzsanna asszony férjét, a kis Zsuzsi édesapját „apunak” szólítják. S örülnek, hogy van apu...) — Attila ébred reggelente elsőnek — szól Zsolti. — Zsuzsit akkor átviszi az ő ágyába. Míg anyuval kint rendezkedünk, addig ők játszanak. * A családról lapunkban már több alkalommal írtunk. Először a hetvenes évek közepén, amikor Zsuzsanna asszony és élettársa a gyerekekkel igen rossz körülmények között, szükséglakásnak is alig nevezhető épületben laktak. Majd akkor, amikor megkapták a tágas szekszárdi lakást — természetesen a gyermekek miatt. A következő cikk akkor íródott, amikor az élettárs „megelégelte”, de mondhatjuk úgy is, hogy megirigyelte társa munkahelyén és a mozgalmi életben joggal aratott sikereit, s nem törődve a gyerekekkel, az asszonyt megfenyegette, sőt kipenderítette a lakásból. Mivel élettársi viszonyban éltek „csak”, a lakást csöppet sem körültekintően, kizárólag a férfinek utalta a tanács még 1976-ban. Az asszony pedig hiába ment bárkihez... Albérletben húzta meg magát. Közben a férj italozott, s mint később a bíróság is megállapította, „nem alkalmas a gyerekek nevelésére”, A kedvencekkel A kávét Zsolti szervírozza így az anyának Ítélte őket azzal a feltétellel, hogy ha megfelelő lakást biztosít. Megdöbbenek, amikor Zsolti, mint egy kis öreg, mondja a dátumokat: — Először a gyivibe vittek minket. 1981. november 27-én. Majd december 18-án délután mentünk Hőgyészre. Mi is úgy tudtuk, hogy karácsonyra itthon lehetünk már. De nem jött a papír. — Mikor tudtátok meg, hogy eljöhettek? Hogy végleg hazatérhettek? — Anyukám mondta, hogy már csak néhány nap. De a téli szünet után vissza kellett mennünk. Akkor nagyon rossz volt minden. A következő hét végén jöttek anyu- kámék látogatóba. Amikor elmentek, akkor szólt az egyik nevelő, az Irénke néni, hogy miért nem mentünk be a tanáriba... Hiszen hazavihettek volna minket. — Aztán jött a távirat Hő- gyészről, mi pedig mentünk értük — mondja az anya, miközben megsimogatja Attila fejét. ■— Azt az utat, s az első igaziból együtt töltött estét nem tudom elmondani. — Tavaly februárban vetjük ezt a házat — veszi át a szót tapintatosan a férj. — A szülők támogatásával, sőt Zsuzsa nagynénjéék is adtak hozzá pénzt. A vakolást, festést, apróbb javításokat magunk végeztük el. Így olcsóbb volt... Mire megszületett a kis Zsuzsi, megvoltunk mindennel. (A gyerekeket édesapjuk még nem látogatta meg. Sőt, a két és fél szobás szekszárdi lakásba sem hívta meg őket. A gyerektartás? Hát bizony azt sem fizeti. Pert indított, mert sokaljja fizetésének ötven százalékát elküldeni három gyermekének.) Három gyermekének, akik most önfeledten játszanak az udvaron. Zsuzsit „abajgat- ják”, aki hálás sikongatások közepette kapkod feléjük. A két szülő, férj és feleség, apa és anya boldogan gyönyörködik a négy lurkóban. Mi pedig a kertet nézzük, a gaz nélküli hatalmas területet, ahonnét — remélik —, idén is sok minden kikerül, ami kell a háztartásba. V. HORVATH MARIA Fotó: Bakó Jenő Gün Aydin! Jó napot! Vázlatos pályakép a turkológusról Ha felsőfokú könyvtáros képesítése is van egy fiatal — 34 éves —, átlagos küllemű, rendkívül szerény turkológusnak, el kell viselnie napjainkban még, hogy úgy közbebámulják, csodál- kozzák, mintha idegen bolygóról érkezett volna. Kleinné dr. Horváth Magdolna, a megyei könyvtár szakfelügyelője megértőén mosolyog ezen, hiszen neki magától értetődő, ami másoknak nem, aztán keményen meg is kellett küzdeni azért, hogy középkori török történész lehessen, a török kultúrát, nyelvet, irodalmat kutathassa. Nem, nem csak az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetemen. A küzdelem valójában otthon kezdődött, Óbudán, egy, azóta szanálás miatt eltűnt házban, s azokkal kellett szembe szegülnie, akik számára a legdrágábbak, a szüleivel. Nekik és főleg az édesapjának volt az az álma, hogy Magdus jogot tanuljon és majd bíró legyen. — Az a legszebb a világon, kislányom — bizonygatta visszatérően az apa, aki elfagyott lábaival élhette volna az életet, csak hadirokkantként az intézetben, Budapesten. Szakmát tanult, gépész lett, nyugdíjas saját jogon is, akárcsak a felesége, akit egy bombatámadás tett kislánykorában a rokkantak országos intézetének lakójává. Boldogok voltak, amikor egyszem lányuk sikerrel felvételizett 1968-ban és elkezdte — ugyancsak sikeresen — jogi tanulmányait? Nagyon. S nem kérdezősködtek különösebben, pedig Magda másodéves korában már meggyőző beszámolókat tudott volna tartani arról, hogy a történelem érdekli leginkább, abból is az arab és perzsa világ jogtörténete. Családi megbeszélés híján állított be Horváth Magdolna másodéves joghallgató az arab-török tanszék profesz- szorához, Czeglédi Gyulához, majd a török tanszék vezető tanárához, Kakuk Zsuzsához és elmondta, hogy szenved, eléri a négyes átlagot, de nem igaz. hogy ez mennyi energiáját emészti fel fölöslegesen. Meghallgatták és azt tanácsolták, hogy ne dobja el a jogon végzett két évet, látogassa vendéghallgatóként az előadásokat, aztán majd kiderül, hogy komoly-e a szándéka. Fél év tanszéken. Az arab nyelv kifogott rajta, a török nem. Így esett, hogy Horváth Magdolna felvételi nélkül lett az ELTE bölcsész karának könyvtár-, történelem- és törökszakos elsőévese szülői beleegyezés nélkül 1972-ben. — Életem legkeservesebb éjszakája volt, amikor a gólyabál meghívójából kiderült, hogy nem harmadéves jogász vagyok, hanem elsőéves bölcsész — meséli a turkológiához vargabetűvel érkezett engedetlen mosolyogva. Hogy lehet derűsen idézni kellemetlen emlékeket? Lehet, ha az idők folyamán minden jóra fordul. A szülők álombéli bírója 1977-ben államvizsgázott, rá néhány évre már túl volt a doktori disszertációján. Ezt megelőzően, 1974-ben a szófiai nyári egyetemen tökéletesítette török tudását, rá egy évre hat hónapot töltött Leningrádban, a Zsda- nov Egyetemen. És, 1976-ban sikerült eljutni abba az országba, amelynek középkori népe oly szenvedélyes élettörténelme, akkori és mai népe oly szenvedélyes, élet- reszóló érdeklődést váltott ki belőle. Tavaly ősszel a magyar— török kulturális csereprogram keretében töltött két hetet Isztambulban, Kütahyá- ban, Bursában és Iznikben. Múzeumokat és könyvtárakat látogatott, s mi sem természetesebb, hogy jelenlegi foglalkozásának megfelelően a könyvtárak életének tanulmányozására fordított több időt, turistaként vele tartó férjével, aki a paksi atomerőmű villamosmérnöke és aki alighanem ez alatt az október 20. és november 3. Kleinné dr. Horváth Magda turkológus kozott eltelt két hétben szeretett bele igazán a turkológiába. — Mire volt elegendő ez a tizennégy nap? — Arra, hogy forrásokat találjak egy kutatási témámhoz, ami az Adatok a Rákóczi- és Kossuth-emigráció magyarjainak könyvkultúrájához címet viseli. Sajnos, a behatóbb tanulmányozásra se idő, se lehetőség nem adatott, így az anyag forrásértékét, minőségét is nehéz megítélni. — Könyvtárakban szerzett ismeretei, gondolom, annál gazdagabbak. — így van. A látogatások alkalmat adtak szakirányú eszmecserékre, találkozásokra, s ezek között van felejthetetlen. — Felejthető is akad? Élénk tiltakozás a válasz, pedig más dolog a tudományok művelőjének a szemével nézni a Kelet népeinek múltját, történelmét, kultúráját és más turistaként érkezni Törökországba, ahol aki madzsar, az barát a hódoltsági együttélés óta. A madzsart szeretni kell és viszonzásképpen ő se tehet'' mást. így el sem csodálkozik a felett, hogy itt fölösleges magyarázni, merre van Magyarország, milyenek a magyarok. Ibrahim öztürk az őszi program szervezője áhítattal hajolt a Kütahya-i Kossuth múzeum előtt elhelyezett Zsolnay-díszkút fölé, hogy szomj át a madzsar csesme vizével oltsa. És az izniki gyermekkönyvtárban egy Ali nevezetű kisfiú arcán mennyei boldogsággal mutatta meg a térképen Magyarországot. — Rodostó, mely Sárospatak testvérvárosa, nemcsak nekünk történelmi emlékhelyünk a gyönyörű Rákóczi- múzeummal. A törökök is kegyelettel viseltetnek a ház iránt, amiben egy magyar — király — lakott. Egyébként Kossuthot is kerál- ként emlegetik. Itt, 1976-ban jártam. Asztalunkra kávé kerül, igaz, nem törökösen főtt, de azért finom. Miközben kortyoljuk, rajzolódik tovább a pályakép. Egy éve sincs, hogy a Klein-házaspár Szekszárdra telepedett át Zánkáról, ahol dr. Horváth Magdolna az úttörőmúzeum muzeológusaként, férje az úttörőváros műszaki vezetőjeként dolgozott. A Gróf Pál utcai másfél szobás lakás az első saját otthonuk. Jól érzik magukat itt, és a hazánkban kevés turkológusnő közül ez az itt élő, aspirantúrára készül. A téma érdekes, a török sajtó története vár feldolgozásra. Amíg ez a munka elkészül a napi könyvtárosi munka mellett, Kleinné dr. Horváth Magdolna sokszor utazik majd Budapestre és ki tudja előre, hogy hány órát kell eltöltenie az Akadémia Keleti Könyvtárában. Miért pont a sajtótörténettel foglalkozik? Hát kérem, ezt folytatásnak is nevezhetjük. Horváth Magdolna — aki akkor lett Kleinné, amikor diplomázott — szakdolgozatát a középkori isztambuli könyvtárakról és közgyűjteményekről írta, s nem kevesebb, mint három évszázadot vallatott meg a XV. századtól a XVIII. századig. A kisdoktori már a XVIII. századi isztambuli könyvtárak történetét írta le, háttérben a török könyv- nyomtatás kezdetével, ami 1727—28-ra, a Tulipán-korszakra — melyet a kulturális fellendülés korszakaként tartanak számon — tehető. — Nem gondolt arra, hogy jó lenne csak turkológiával foglalkozni és Törökországban? Dehogynem! A férjével együtt gondoltak erre és jó is eljátszadozni ezzel a gondolattal, de hogyan hagyják ők évekre magukra a szüleiket? Nem lehet. De amit lehet is, kell is, az művelhető Szekszárdon is. lAszlö ibolya Együtt Zsuzsi ébredés után
