Tolna Megyei Népújság, 1984. április (34. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-14 / 88. szám

IO tRtÉPÜJSÁG

I9S1. április 14.

Apáti Miklós:

lfőltőtörsak

Vig István illusztrációja

Múzeum nyílt

Nem esett semmi eső már napok óta. A kertekben kókadtan dőltek oldalt a virágok, s ahol csak öregek laktak, és nem volt kinek cipelni a locsolókannát, hordani a vizet a kútról, a csapoktól, ott ki is száradtak.

Száraz, meleg nyár volt, de Skurcék kertjéből dúsan, orrig érő felleg-pamacsokban szállt ki az utcára a begónia, az estike és a kukacvirág illata. Skurc János erős volt, bírta a munkát a gyárban is, a kertben is. Bár a kert nem az övé volt, 1946- ban költöztek ebbe a nagyudvaros, négylakásos házba, a bérlők többsége ugyanolyan melós volt, mint Skurc János. Már két éve laktak itt. Az asszony is, született Tar Mária, ugyanabban a gyárban dolgozott, mint Skurc János. Tar Mária villamossal járt dolgozni, Skurc János naponta, akár délelőttös, akár délutános volt, gyalog tette meg a nyolc villamosmegállónyi utat. A kert a háztulajdonosé volt, de ő nem ebben a házban lakott, így a lakók magukénak érezhették a kertet, az udvart, gyerekeik szabadon játszhattak a tágas térségen. Hogyan és miért, sohase derült ki, de tény: ez a ház valahogy elkerülte az államosítást.

Skurcék négyéves, sovány fia nem járt óvodába, ezért ha Skurc délelőttös volt, Skurcné délutános műszakot vállalt, így a gyereket segítség nélkül is el tudták látni. Skurc Janikának igazán jó dolga volt. Hol apjával, hol anyjával töltötte a napokat, de szükség szerint vigyáztak rá a ház asszonyai is, a két Ilonka, meg Wit- * tich mama. Ha nincs ez a hosszú szárazság, ez az eszelős hőség, ez a mindent elpárologtató, fonnyasztó, sárgító kánikula, egészen kellemes lett volna az élet. A lakbér 25 forint volt. Azért ilyen kevés mert Skurcék „lakásában”, ami egyetlen szobából állt, nem volt se víz, se villany. De — mondtuk már — Skurc János erős volt, és bízott az életben.

Délben, mikor is Skurc már készülődött, hogy fiával

együtt elinduljon a gyárba, váratlanul megérkezett Skurcné.

— Azt üzenei a művezető, hogy nem kell bemenned.

Skurc megtorpant, rutinos mozdulatai, melyek a mindennapi készülődést irányították, megálltak, szinte ösz- szetörtek. A magas, nyílt arcú férfi meggörnyedt, hunyorgott a fényben.

— De miért?

— Mert nem kell. Az öcs- kös gépével baleset történt.

— Mi?

— Levitte az öcskös karját a gép.

Skurc János elsápadt. Az Öcskös fiatalabb volt nála, több mint tíz évvel, ő vitte be a gyárba, az idősebb testvér jogán. Esküvő előtt állt az Öcskös, a szép Abonyi Éva a gyűrűs menyasszonya volt. Abonyi Éva gyönyörűen ejtette a szavakat, szája ropogtatta az erreket, kedvvel formálta a hosszú magánhangzókat ; hatalmas, tiszta szemei, törékeny dereka, asszonyos csípője, nyúlánk alakja megigézte a Skurc testvéreket. János ismerkedett össze vele, az ismerős trafikosnő lánya volt, elég könnyen kezdtek el beszélgetni, aztán Öcsköst is elvitte a trafikba. Hármasban sétáltak, eleinte csak a főutcán. Aztán a Ligetben; később a meccsekre is eljött velük a szép Abonyi Éva. A dolog hamarább és egyszerűbben oldódott meg, mint Abonyi Éva szerette volna, mert János egy nap eléjük állt, és azt mondta: „Nekem feleségem és gyerekem van”. A karakán mondat mögött ott volt persze Skurcné, született Tar Mária karómerev szigorúsága is, aki egy-két mondattal rendet tudott csapni maga körül. Nem sokkal ezután Abonyi Éva és az

Öcskös eljegyezték egymást.

— Éva tudja?

— Kitől tudná? A szép menyasszony?

— És az öcskös? Vele mi van?

— Elvitte a mentő.

— Leállt a gyár?

— Miért állt volna le? Csak neked nem kell bemenni.

— De én vagyok a váltótársa.

— A művezető azt mondta, hogy nem kell. Hogy mondjam meg, hogy nem kell. Hogy ő nem vadember.

— Itt a gyerek. Én megyek. Már összecsomagoltam.

És tempós lépteivel elindult a gyár felé, Abonyi Éva járt az eszében. Szegényke! Most lehet egy nyomoréknak a felesége. Vagy megússza az Öcskös? A kártológép nem olyan veszélyes, a szö- gecsek közül is kihúzhatja az ujját, aki ügyes. És öcskös nem ügyetlen. Igaz, most szerelmes Évába. „Dehát én is szerelmes vagyok bele!” Mint villámcsapás, vágott bele a fölismerés. „De én mégis tudtam vigyázni magamra...” Megtántorodott a hőségben, meg kellett állnia. Itt az a trafik. Csak be kéne mennie és... megmondani. Nekitámasztotta hátát egy hirdetőoszlopnak. Pihent. És fuldoklóit.

Jött egy villamos, erősen kilépett, már épp lecsöngették, amikor föllépett a legelső peronra. „Nincs is pénz nálam”. A kalauzt szerencsére ismerte valamelyik kocsmából. „Ugyan, Jani, ne bolondozz nekem...” — mondta, és Skurc János jóval váltás előtt beért a gyárba.

Nagyobb csöndre számított. Azt hitte, hogy csöndben lapulnak a gépek, a műhely, hogy leállt az egész gyár. „Talán nem is olyan súlyos...

csak az asszony fújta föl...” A félkarú portás köszönt neki, mondani is akart valamit, de csak grimasz lett a félbeszakadt beszédből. A műhelyig meg sem állt. A műhelyajtót erős mozdulattal lökte be. Itt végre az a komoly csend fogadta, amire egész úton készült, amire várt. Most mégis belehasított ez a némaság. Mindenki őt nézte.

Szirtes művezető jött elébe, köszönt, és csak annyit mondott: „Jani menj haza”. „Az Öcskössel mi van?” — „Levitte a gép a jobb karját tövig. Elvitték a mentők. A gépetek is csupa vér. Nem neked való ez. Menj haza”.

Skurc János bénultan állt a műhely közepén. A sapkáját gyürögette, nézte a társait. Azok meg őt és a művezetőt nézték. Álltak a gépek, még nem volt itt a váltás ideje, de senki se kínozta a gépét. Az Öcskös gépe körül álltak a legtöbben.

„Majd én letakarítom a gépet. Ügyis nekem kell melózni rajta”. Csak ennyit mondott, és a már odahordott kapcanagyságú, barna vattadarabokkal, rogyokkal törölgetni kezdte a gépet. Éva járt az eszében. Most megtehetné, hogy... hiszen nem lehet elvárni senkitől... hogy egy rokkanttal éljen... egy egész életen át. Elválhatna, és elvehetné Évát. Az Öcskös se haragudna. Éva szereti őt, és meg is értené. Nem hinné azt, hogy... Mert férfibecsület az is, hogy...”

Ahogy a leállított gépet a hengerek közé hajolva tisztogatta a vértől, a mocsoktól, egyszercsak valami fényeset pillantott meg, a gép alatt, a padlón. Az Öcskös ujja volt, rajta a karikagyűrűvel. Az arany átragyogott a véren is, Skurc János fel akarta emelni a véres ujj- csonkot, de elájult. Ezen a munkások nem is csodálkoztak különösebben. Szinte várták, hogy történjék valami, azzal az emberrel, akinek a testvébe néhány órával ezelőtt elvesztette a jobb karját.

De Skurc János nem a vértől vagy a csonkmaradék ujjtól ájult el. Hanem azért, mert Szirtestől is tudta, hogy az Öcskös a jobb kezét veszítette el. S ha a gyűrűt már a jobbján viselte, akkor az olyan, mintha Éva és az Öcskös házasok lettek volna... akkor már késő.

Nagy László szülőházában

A Somlóhegy tövében fekvő Veszprém megyei Iszkáz Nagy László költészete által vált ismertté. A hajdan három fálurészből álló település felsőiszkázi részén, az Ady Endre utca 1. szám alatti háziban született a költő. „Házunk szélső ház, a falutól kis. sé távol. Mondhatom még, hogy álil, de alig ...” írta 1974 szeptemberében.

Az eredeti állapotában helyreállított házban ez év áprilisától Nagy László emlékét idéző kiállítás nyílik, amely képet ad a költő gyermekkort környezetéről, költői világának alakulásáról.

A kiállítás első egységében a szülői ház egyik szobáját látjuk, amely a gyermekeké volt. Berendezését a család tulajdonát képező eredeti tárgyak alkotják, úgy elhelyezve, ahogy azok1 egykoron álltak. A hajdani konyha helyén kap helyet az irodalom- történeti kiállítás, amely fényképek, dokumentumok, képzőművészeti alkotások segítségével mutatja be a költő életútját. A gyermekkori környezet. az emberi kapcsolatok, a baráti kötődések, valamint az irodalmi élet egyaránt jelen lesz a kiállítás e részében.

A kiállítás harmadik helyiségében, a hajdan volt gazdaság szerszámainak egy része és a költő faragáshoz használt eszközei láthatók.

Az utolsó helyiség az egykori fészer, zárt szobává alakítva ad helyet az úgynevezett ro- dopei szobának, amely azt a környezetet, tárgyi világot és hangulatot érzékelteti, amely a költőt szmoljani tartózkodása alatt körülvette Bulgáriában.

A házat Oláh Zoltán (Országos Műemléki Felügyelőség) tervei alapján a Veszprém megyei Tanács állíttatta helyre. Az irodalomtörténeti kiállítás anyagát a költő özvegye, Szécsi Margit bocsátotta a Veszprém megyei Múzeumi Igazgatóság rendel, kezésére. A kiállítás tervezője és összeállítója Nagy András grafikus, a költő fia. Az eredeti szöhabelső és a műhely dr. Lackovits Emőke néprajzos munkája, a rodo- pei szoibát N . Damjanov szmoljani múzeumigazgató irányításával rendezték be.

A költészet napjának országos rendezvénysorozatában kiemelkedő esemény volt április 10-én az emlékház ünnepélyes megnyitása. Ekkor került sor Orosz János Nagy László domborművéneik leleplezésére is. A bronzrelief párja a költő szmoljani múzeumának falát díszíti.

Az emlékház a megnyitót követően hétfő kivételével naponta 10—18 óráig fogadja a látogatókat.

LÁSZLÓ PÉTER

Nagy László szül őháza Iszkázon

Fred Sparks:

Amikor a tőzsdén játszottam

Azt mondják, hogy Paul Gettytől, a híres pénzmágnástól megkérdezték, marad-e egymilliárd dollárja az apró költségekre, ha az üzleti tevékenységét teljesen megszünteti, így válaszolt:

— Ügy vélem, igen, bár manapság egymilliárdért a felét sem lehet vásárolni annak, amennyit azelőtt lehetett.

Engem bizony sohasem aggasztottak különösen az azzal összefüggő gondok, hogy mit lehet venni egymilliárdért. Nemrég azonban eléggé tisztességes honoráriumot kaptam a könyvemért. Reggel felhívott telefonon a jó barátom:

— Mit szándékozol tenni a pénzzel?

— Egyet mást vennem kell, a többit pedig a bankba teszem.

— Bankba? Megőrültél! A pénzt be kell fektetni.

— De mibe?

— Hát például, United Necty-részvényeket kell vásárolni.

Én a magam részéről ezt az ésszerű kérdést tettem fel:

— De miért legyek bizonyos abban, hogy éppen a Necty árfolyama emelkedik majd?

— Ezt a legutolsó tökfilkó is tudja. Kérdezd meg bárkitől.

Elszégyelltem magam, és barátom elkísért tözsdeügynö. kének az irodájába. Amikor megpillantottam a képernyőt a gyorsan ugráló számokkal, meghallottam a telexgép sebes kopogását, váratlanul felébredt az egész életemben lelkem mélyén szunnyadó játékos. Négyszáz Necty-rész- vényt vettem, darabonként 35 dollárért. Néhány nap múlva felhívott a barátom, és úgy ordított a kagylóba, hogy úgy rémlett, telefon nélkül is hallanám:

— Nyisd ki az újságot! A Necty 10 ponttal emelkedett, és most 45 dollár az árfolyama!

— Remek, azonnal telefonálok, hogy adják el a részvényeimet.

— örült! Hülye! Könyörgök, ne csinálj ostobaságot! Hiszen legalább százig emelkedik az árfolyamuk!

— Űjabb részvényeket vettem. Feleségem összes megtakarított pénzét ráköltöttem. Valamiért elterjedt ez a vélemény, hogy a tőzsdén játszani gyerekjáték. Biztosíthatom, hogy nincs így. Majdnem minden teendőmet abbahagytam: dolgozni gyakorlatilag nem volt időm — hiszen egész nap leveleket írtam, és telefonálgattam, hogy megtudjam, mi a helyzet a Necty-vel. A közbenső időben pedig lefeküdtem a díványra, és belemélyedtem a Wall Street Journalban lévő tőzsdei árfolyamok és prognózisok tanulmányozásába.

Barátomnak igaza volt. A Necty úgy emelkedett, mint ® kelesztett tészta, s örömöt okozott a szivemnek. Amikor a részvények elérték a 65 dolláros szintet, pénzt vettem kölcsön, drága brosst ajándékoztam tőzsdeügynököm fiatal feleségének, és életemben először divatos szabónál varrattam öltönyt. Olcsó bor helyett a skót whiskyre tértem át.

— A Necty 89-ig emelkedett, azután pedig egyetlen nap alatt 67-re zuhant vissza.

— Mi történt? — kérdeztem az ügynöktől, s igyekeztem nem figyelni arra, hogy a szívem furcsán ki-kihagy.

— Apró technikai manőver. Konszolidálás. Csak tartson ki, bármi történjék is.

A konszolidálás szó kissé megnyugtatott, bár a Necty úgy ingadozott, mint a részeg, és mindenáron igyekezett lezuhanni.

A napokban kávéházban ebédeltem. Salátát, borjúbél- szint, fagylaltot és kávét rendeltem. A vendegek kényelmére nagy televízió is volt a helyiségben, és a képernyőn éppen a tőzsdei árfolyamok számai jelentek meg. Kiderült, hogy a Necty árfolyama 12 dollárral csökkent — és én lemondtam a salátáról. További néhány perc múlva új ár jelent meg: még 9 dollárral kisebb. Megkérdeztem a pincértől:

— Ha önöknél ennyibe kerül a borjúbélszín, akkor a borjúnak, számításaim szerint, többe kellene kerülnie egy szuperszonikus Concorde repülőgépnél. Legyen szíves, ne hozza ki nekem ezt az aranyborjút.

Fagylalt és kávé helyett egy pohár közönséges vizet és aszpirint rendeltem, mivel a pincérrel való vitatkozás közben a Necty megint 7 dollárral esett.

A tőzsdeügynök irodája zsúfolásig tele volt. Sok tucat ismeretlen ember ordított egymásra. Egy hölgy a szemére szorította a zsebkendőjét, és szipogva siránkozott:

— Tudom, hogy a Necty-vel minden rendben lesz, de nekem egyetlen árva centem sincs, tönkrementem ...

A Necty-részvény árfolyama 10 dollár volt.

— Semmi pánik, a napokban minden rendbe jön — vigasztalt bennünket a tőzsdeügynök, én azonban az összes részvényemet odaadtam, egyenként 10 dollárért, és az orvoshoz ballagtam.

— Minden rendben, ön úgy néz ki, mint egy ezerdolláros — igyekezett megvigasztalni az öreg orvos. Eszembe jutott, hogy ugyanezt mondta, amikor tizenöt évvel ezelőtt súlyos tüdőgyulladás után kerestem fel. Azóta azonban ezer dollárért ötször kevesebbet lehet vásárolni. Tehát — számítottam ki gondolatban — én csak úgy nézek ki, mint kétszáz dollár. És eszméletlenül rogytam össze.

Fordította: GELLERT GYÖRGY