Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-10 / 59. szám

IOthÉPÜJSÁG

1984. március 10.

IRODALOM

CSANÁDY JÁNOS:

Rokkafonál '

Cseréptál, fakanál melence, dagasztó- teknő, görbebögre, porcelántányér, disznóölőkés, életlen balta, kopotttenyerű kalapács, szakajsztó-véka, gyúródeszka, sodró- fa, négy lábon álló bádogtűzhely, fával fült kályha, szájával a kemence befele néz a konyhába, dunyha-párna magasra rakva, öreg huzattal betakarva, hímes azért a széle, s a Biblia az almárium deszkáján rojtosra olvasva.

Babits jegyében ...

Tallózás - dunántúli folyóiratokban

Lassan elvonul a centenárium kiváltotta hullám. A folyóiratok új számai mégis arról tanúskodnak, akadnak még közlésre érdemes kéziratok, tanulmányok, érdeklődésre igényt tartó dokumentumok, adatismertető írások a szerkesztői asztalok mélyén — Babits jegyében.

A napokban került standokra a tatabányai Űj Forrás és a győri Műhely ez évi első száma. Mindkettőben találunk — sok egyéb érdekes olvasnivaló mellett — a száz éve született költő életével, munkásságával kapcsolatos dolgozatokat.

Az Üj Forrás összeállítását két emlékbeszéd vezeti be. Mindkettő a múlt év november 24-én hangzott el Esztergomban. Tóth Dezső miniszterhelyettes Borbás Tibor új Babits-szpbra előtt „őszinte vizsgálattal” idézte meg írófejedelmünk „igazi arcát”. Megnyugodva állapította meg, hogy kiegyensúlyozott társadalmunk „korrigálta” a forradalmi elfogultság voluntarista fenntartásait. Az életmű teljességének vizsgálata vezetett el egyetemességének megértéséhez, értékeléséhez. Érintette költészetének fő vonásait: cselekvőkészségét, pacifizmusát, magyarságtudatát, formaművészetét. Kitért Babits és Esztergom viszonyára, az utolsó éveiben „ösztönző otthont és nyájas pihenőt” kínáló város háláját jelképező szobor értékeire. A felújított előhegyi Emlékház

avatásán Keresztury Dezső szólott személyes élményeiről. Felvázolta a „kisház” derűs és szomorú historikumá- nak legfontosabb fejezeteit. Szavai nyomán megelevenedett a Jónás könyve sorait rovó jköltő árnya, a háborús pusztítás elkeserítő nyomai, az első helyreállítás viszontagságai. Végül dicsérőn emlegette fel az ismételt gazdára találást, amely „nagy örömmel tölti el a szívét”. A Szegfű Gyula-hagyaték leveleit Monostori

Imre gondozta. A 11, itt lelt Babits-levél „nagyon emberi és mélyen szövetségi kapcsolat” eleven dokumentumaként olvasandó. Barátságukban az élet és pálya rokon vonásai játszottak szerepet. Azonos életkoruk, kisvárosi élményeik, tanári

munkájuk, tapasztalataik, a változásra irányuló programjuk olyan kötelék, amely törvényszerűen egymás támogatásában öltött fogható formát. „A költőóriás” emberi vonásait, mindennapi megnyilvánulásait a Cs. Szabó Lászlóval Budapesten készült beszélgetés idézi. A vonzásába került nemzedék alapérzése „iránta a közös hullámhosszon rezgő és ragaszkodó szeretet volt” — vallja Cs. Szabó. „Napos kötődéseit”, társait megviselő, szellemüket felzaklató „érzelmi szövevényeit” jellemezte eleven erővel, megértő tisztelettel. Első baráti társasága a galileistákból állt, az élete végéig kitartó második a Nyugat kései nemzedékeiből sűrűsödött köré. A Kabdebó Lóránt vezette „társalgásban” szó esett még a származásról, magatartásról, külsejéről, beszélgetési stílusáról, s egykori rádiós szerepléseiről is.

A Műhely utólagos emlékezését egyetlen esszé szimbolizálja. Tárgyánál fogva azonban lényeges programot valósít meg. Wéber Antal „egy magyar fejlődésre- gény”-ről, a Halálfiairól értekezik. A magyar középosztály pusztulását ábrázoló regény stílusjegyei a szőlő „képi megjelenésében” tükröződnek, szól egyik megállapítása. „A regény egy hatalmas építmény..., gazdag burjánzás jellemzi” — írja később a szerző. Vaskos könyv, kevés szereplővel, a „történések önsúlya” helyett „ellenpontozások” rendszerére épül. Példák sorát emeli ki a szereplőpárok közül, nemek, nemzedékek, életformák megtestesítőit, akik Im- rus kitörési kísérletéhez, az „árnyéklét” taszító voltához vezető út mentén sorakoznak. Az elemzés az ő golgotáját követi a havasok lábáig. Itt sűrűsödnek a felbomláshoz vezető problémák. A fejlődés íve megtörik, a könyv a „hullás és a megadás” dokumentuma. A záróképben Cenci és Döme alakja tűnik fel, egy elmaradottságában is valóságos emberi világ jelképeként — halottakra emlékező „szomorú pillanatban”.

SALAMON NÁNDOR

TÓTH ATTILA:

Várlak...

Várlak ...

kinn már sortnadrágba bújtak a szelek,

új papírcsákót hajtogat nekik a hold;

még várlak

ágyamhoz nőtt remegéseidet őrizgetve,

még várlak

az ölemben macskaként összegömbölyödő éjszakával,

még várlak.

Várlak...

eszelősen szorongatom markomban felejtett melegét kezednek, s megölelem a hozzám simuló csendet.

PÉCSI GABRIELLA:

Történelem

Valami láthatatlan kertben fölzeng egy baljós orgonabokor majd — minden éjszaka.

A lakótelep süketen villog, pedig mindenki hallja az orgonazengést.

Kiömölnek az autóbuszokból, megvacsoráznak, meghallgatják az orgonát, aztán a gyerekeket lekapcsolják.

A tv hallgat az orgonáról.

A reggeli újságok is.

Senki sem kérdezi, miért üvölt az orgona.

A lakótelep lakást cserél.

Az új lakók értenek orgonául.

A Jiddis irodalom klasszikusa

Százhuszonöt éve született Sólem Áléchem

1859. március 2-án egy kis ukrajnai faluban látott napvilágot a jiddis irodalom klasszikusa. Kisgyermekkora viszonylagosan jólétben telt el, édesanyja azonban korán meghalt, édesapja tönkrement, ezután ő is az orosz- országi zsidó kisemberek szűkös életét élte. Ez határozta meg később egész irodalmi működésének alapanyagát.

Sólem Áléchem orosz-jiddis író. Magyarul is olvasható könyveiben (Énekek Éneke; Tóbiás, a tejesember; A Motl gyerek; A kisemberek városa) az elesettek, a szegények életét rajzolja meg, páratlanul finom öngúnnyal, költészettel.

Sólem Áléchem:

Hősei — mint egyik regényének címe is mondja — kisemberek: minden rosszból kijut nekik, a balszerencse üldözi őket, s mindezt mégis türelemmel, az évszázados szorongattatásokból fakadó bölcs nyugalommal viselik.

Sólem Áléchem, aki pogromokat élt át a cári Oroszországban, igyekezett népén segíteni, 1905 után forradalmi hangulatú regényt írt Özönvíz címmel, de már nem érte meg az új világot. Szülőföldjétől távol, New Yorkban halt meg 1916-ban.

Életműve az egyetemes európai kultúrcLrésze.

\ Gy. L.

Mai gyerekek

(Részlet a Tóbiás, a tejesember című regényéből)

A nap lemenőben van, mindjárt este lesz, messziről béka- kuruttyolás hallatszik, a lovam kipányvázva legelészik; a tehenek éppen most értek haza a legelőről, ott állnak a sajtár előtt, és várják, hogy megfejjék őket; a fű szívderítőén illatozik — valóságos földi paradicsom! Így üldögélek és tűnődök magamban, meghányom-vetem a dolgot, és közben arra gondolok, hogy milyen bölcsen is rendezte be Isten a világot: minden teremtménynek, az embertől a marháig — különbség i tétessék közöttük! — meg kell dolgoznia a kenyérért; semmi sincs ingyen a földön! Falni akarsz, tehén? Hagyd, hogy megfejjelek, adj tejet, tarts el egy zsidót, a feleségével meg a gyerekeivel együtt! Abrakot akarsz, te ló? Szaladj be minden reggel a tejeskannákkal Bojberikbe! És ugyanígy te is, ember — különbség tétessék közted és a barom között! — ha egy falás kenyeret akarsz, csak törd magad, fejd a tehenet, cipeld a kannákat, köpülj vajat, készíts sajtot, fogd be a lovad és kocsizzál be minden reggel Bojberikbe, a nyaralókhoz, hajlongj a gazdag jehupeciek előtt, hízelegj nekik, bújj beléjük, úgy igyekezzél, hogy mindegyiknek kedvére tégy, és Isten őrizz, senkit meg ne sérts! De itt van az örök nagy kérdés: miért? Hol van az megírva, hogy Tóbiásnak miattuk kelljen fáradoznia, felkelni kora hajnalban, amikor ők még javában alszanak, hogy a reggeli kávéjukhoz friss vajat és sajtot kapjanak? Hol van az megírva, hogy nekem mindig csak gürcölni kelljen, hogy azt a hideg löttyöt, meg azt a kis árpakását megkeressem, mialatt ők, a gazdag jehnpeciak, a nyaralójukban pihennek, és mindig csak kacsapecsenyét, pástétomot, meg palacsintát esznek? Hát nem vagyok éppen olyan ember, mint ők? Nem lenne méltó és igazságos, ha Tóbiás is legalább egy nyáron pihenhetne? De akkor honnan szereznének sajtot és vajat? Ki fejné meg a teheneket? Hát ők, a gazdag jehupeciak!... Erre a gondolatra igazán nevetnem kellett. Hogy is mondja a közmondás: Hová jutna a világ, ha Isten minden bolondot meghallgatna?

„Jó estét, reb Tóbiás!” — köszön rám hirtelen valaki. Felpillantok: ismerős legény áll előttem. Mótl Kamizol, anatov- kai szabósegéd. „Áldassék, aki jön! Isten hozott! — mondom

— Bárcsak a Messiás is ilyen gyorsan eljönne! Ülj le, Mótl, ide mellém, a földre — mondom. — Hogy kerülsz ide ilyen váratlanul?” — „Hogy kerülök? A lábam hozott” — mondja és egyre csak arrafelé tekinget, ahol a lányaim a köcsögökkel meg kannákkal szorgoskodnak. — „Már régen készültem meglátogatni, reb Tóbiás — mondja —, de sose jutott rá időm; mihelyt egyik munkát befejezem, tüstént másikba kell fognom; önállósítottam magam, és hálTstennek elég munkám van. Most minden szabó teli van munkával, mert ezen a nyáron mindennapra esik egy lakodalom: Béri Fonfacs férjhez adja a lányát és Mendl Zajika is férjhez adja a lányát, meg Josel Sejgec és Jankl Piszkacs is férjhez adja és Mojse Georginái is lakodalom készül, és Mejer Kropiva, és lakodalomra készül még Chájim Losek is lakodalomra készül, de még az Özvegyasszony, Trigubiha is lakodalomra készül.”

„Az egész világ lakodalomra készül — mondom —, csak én magam nem jutottam még odáig. Ügy látszik, Isten nem tart érdemesnek rá engem ...” „Nem úgy van az — mondja, és folyvást csak a lányok felé sandít. — Téved, reb Tóbiás! Ha akarja, maga is férjhez adhatja a lányát, mert csak magától függ ...” — „Mit akarsz ezzel mondani? — kérdezem. — Talán tudsz valami pártit a Cejtlemnek?” — „Eltalálta” —• mondja. — „Aztán legalább hozzáillő ember?” — mondom és azt hiszem, Lejzer-Wolfra, a mészárosra gondol. — „Mintha rászabták volna” — mondja ő szabónyelvén és egyre csak a lányaim felé néz: „Hol az a vőlegény, hadd halljam? — mondom. — Hol lakik, milyen tájon? Mert ha mészárszék szaga van, akkor hallani sem akarok róla.” — „Isten őrizz! — mondja. — Semmi köze sincs mészárszékhez! Maga nagyon jól ismeri az illetőt, reb Tóbiás.” — „Legalább megfelelő?”

— kérdezem. — „Meghiszem azt! — válaszolja. — Olyan, hogy örülni és ujjongani fog, ahogy mondják, mintha csak a testére szabták volna.” — „Bökd ki már, hogy ki az a fiatalember?”

— mondom. — „Hogy ki az a fiatalember? — mondja és egyre csak a lányok felé tekinget. — Hát tudja meg, reb Tóbiás: én magam vagyok az a fiatalember ...”

Ahogy ezt meghallottam, úgy felugrottam, mintha a vipera csípett volna meg. ö is felugrott és úgy álltunk ott egymással szemben, mint két kakas. „Bolond vagy, elment az eszed ?

— mondom. — Magad vagy a sadchen, a koma meg a vőlegény? magad muzsikálsz az esküvődön? Ki hallott már olyat

— mondom —, hogy egy legény a maga sadchene legyen?’"5 — „Reb Tóbiás — mondja erre —, ha azt gondolja, hogy megőrültem, akkor minden ellenségemnek ugyanezt kívánom!

Elhiheti nekem, hogy eszemnél vagyok. Nem kell bolondnak lenni ahhoz — mondja —, hogy az ember a maga Cejtljét feleségül kívánja. És ha bizonyíték kell, hát csak jusson eszébe — mondja —, hogy Lejzer-Wolf, aki pedig a leggazdagabb ember a városunkban, egy szál ingben elvenné... Azt hiszi, titok? Az egész város tudja már!... És ha azt mondja nekem, hogy ilyesmit nem szabad sadchen nélkül csinálni, akkor igazán csodálkozom magán, reb Tóbiás! Hiszen maga sem esett a feje lágyára! . . . De mire való a sok beszéd? Ügy áll a dolog, hogy én és a maga lánya, a Cejtl, már régen megfogadtuk egymásnak, hogy összeházasodunk...”

Ha valaki egy késsel szíven döfött volna, nem fájt volna úgy, mint amikor ezeket a szavakat meghallottam; először is; hogy jön ő, a Mótl szabó ahhoz, hogy Tóbiás veje legyen? Másodszor meg: mi dolog az, hogy: megfogadták egymásnak, hogy összeházasodnak? — „Hát én? Én senki se vagyok? — mondom neki. — Talán csak nekem is van még valami beleszólásom, vagy engem már meg sem kérdeznek?” — „Isten őrizz — feleli —, éppen azért jöttem, hogy megbeszéljem magával a dolgot, mert hallottam, hogy Lejzer-Wolf kéri a lányát, akit én már több mint egy éve szeretek...” — „Hát persze — mondom —, ha Tóbiásnak van egy Cejtl nevű lánya, és téged Mótl Kamizolnak hívnak, és szabó vagy, mi okod lehetne rá hogy gyűlöld?” — „Nem, nem úgy értem — mondja —, egészen máshogy értem: csak azt akartam magának mondani, hogy szeretem. a lányát, hogy ő is több mint egy éve szeret engem, és megfogadtuk egymásnak, hogy összeházasodunk. Már sokszor akartam magával beszélni — mondja —, de halogattam, amíg egypár rubelt összekupor- gatok, hogy egy varrógépet vehessek, és illően felöltözzem. Mert egy fiatalembernek, aki valamit ad magára, manapság két rend ruha kell, meg egy pár mellény ...” — „Hogy nyelne el a föld azzal a csirkeeszeddel! — mondom. — Aztán mit csináltok a lagzi után? Az éhkoppot nyelitek, vagy a mellényedet eteted meg a feleségeddel?” — „Jaj — mondja —, reb Tóbiás, csodálkozom magán, hogy ilyeneket beszél! Ügy gondolom, magának sem volt még háza, amikor megnősült... És mégis megvoltak valahogy, amint látja ... így vagy amúgy, reb Tóbiással is csak az történik, ami egész Izrael népére vár .. . Azonkívül meg iparos vagyok ...”

Egy szó, mint száz, minek szaporítsam a szót: sikerült rábeszélnie engem. Hogy -miért? Ne áltassuk egymást: hogy házasodnak össze a mágunkfajta szegény zsidók gyerekei? Ha az anyagiakat néznénk, akkor a magunkfajták gyerekei sohasem léphetnének házasságra. Csak egy dolog bosszantott, egyet nem tudtam megérteni. Mi az, hogy megfogadták egymásnak? Miféle új divat ez: egy legény találkozik egy lánynyal, és azt mondja néki: Fogadjuk meg egymásnak, hogy összeházasodunk... Azt jelenti ez, hogy: azt teszem, amit akarok, nekem senki nem parancsolgat... De ahogy elnéztem ezt az én Mótlomat, aki mint egy bűnös, lecsüggesztett fejjel állt előttem, és nyilván halálosan komolyan gondolta a dolgot, és semmiféle hátsógondolatot nem táplált, eltűnődtem: ha jól meggondoljuk, miért háborgók, miért kényeskedek any- nyira? Talán olyan előkelő családból származom, vagy olyan nagy hozományt adok a lányomnak, olyan csodálatos kelengyét? Igaz, hogy Mótl Kamizol csak egy szabó, de talpig becsületes, dolgos fickó, el tudja tartani a feleségét. Mi kifogásod lehet ellene? Ne akadékoskodjál, Tóbiás — szólok

magamnak —, mondd ki az igent, ahogy a szentírásban áll

Megbocsátok neked a te szavaid szerint — csak ezután sike

fűljön í