Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-10 / 59. szám
C TOI NA 'N a Népújság 1984. március 10. w Értesítő, tele szekundával A vállalatoknak nem ész. kéz kell? Marad 1270? Féltettem barátom fiát; A pótvizsgán sem ment át. A száz kilón felüli apa tajtékzott. — Beviszem a gyárba, majd ott megtanulja a magyarok istenét! — kiabálta. — Magam mellé veszem, de ember lesz belőle! Szeptemberben új osztály, új szakma következett. — Egy évet elvesztegettél, gyerek — mondta neki az apja. A srác rántott egyet a vállán. Alig két hónapja egy másik régi smerősöm: — Osztályt ismétel a fiam. Az én fiam! — mondta hangosan az utcán. Milyen világ ez? — kérdezi tőlem. Válaszolni nem tudok. * A szekszárdi 505-ös Ady Endre szakmunkásképző intézet 1700 tanulójából az 1983—84-es tanév első félévében 430 megbukott. Közülük 100-as felül van azok száma, akik három, vagy annál több tantárgyból kaptak elégtelent. Az iskola külön levélben értesítette a 100 szülőt, 35-en voltak kíváncsiak gyerekük iskolai eredménytelenségére ! * Hogyan kezdjek hozzá? Voltam én is inas. A nem túl jól tanulók között. De félévkor alig vártuk a bizonyítványt. A négyes átlagot elérők 100 forinttal több ösztöndíjat kaptak. Nagyon kellett az a száz forint. Vajon a mostaniaknak kell-e? Még mindig a fülemben cseng. Először látogattuk meg az épülő műszergyárat. Mesterünk a nyers falak mellett a következőket mondta: — Ügy vigyázzatok gyerekek, hogy talán közületek lesz majd az igazgató! Nem lett senki igazgató K közülünk. De lett politikai munkás, rendőr, újságíró, művezető... és esztergályos is. De ez a mondat lelkesített. Ma lelkesítik-e a szakmunkástanulókat. * Ülünk az igazgatói szobában. Babai Zoltán igazgató, Nagy János, Hideg László igazgató-helyettesek. Nem akar indulni a beszélgetés. Nekem is kell pár perc, míg a megdöbbenésből ocsúdok. Az a 430 gyerek fáj nekem. A bukott diák mindig szívfacsaró látvány. Mi hiányzik? Az iskola korszerűen felszerelt. Családunkban óriási előrelépést jelentett, hogy a három fiút a nővérem kitaníttatta: szakmát adott. Ma? Van rangja a szakmának? Az ösztöndíj? Hideg László mondja: — A gyerekek mesélik, hogy a bukott diákok örömmel veszik át a vállalatok. Ugyanabban a brigádban dolgoznak később is és a harmadikos panaszkodik, kár neki ide járni, mert társa, aki a másodikban otthagyta őket, ezreket keres. ♦ A szülők példája? Rengeteget dolgoznak a szülők. Példa ez? — Lázadnak és forradalmibbak ezek a gyerekek, mint gondolnánk — mondják. — Az jó — mondom a magamét — mert a forradalmár akar valamit. Csóválják a fejüket: — Lázadnak, pici napi lázadások ezek. Nem a holnapért, és így becsapódnak. Azt tudják és hangoztatják is: nem akarnak gürcölni, mint a szüleik. De, azért elfogadják azt, amit a szülőktől kapnak, azt az anyagi jólétet, amit megvetnek. Csapda ez a javából. • — Nyájszemlélet — mondja Babai Zoltán. — Nyolc évig ezek a gyerekek megszokták, hogy ők a második, harmadik vonalban vannak. Nem ők a jó tanulók, a jó sportolók, nem ők szavalnak az ünnepeken. Nem rajvezetők. Nemecsekek. Ehhez pedig nem kellett sohasem különös erőfeszítés. Közben azt gondolom, hogy Nemecsek nevét végül is így írják le: NEMECSEK. Csupa nagybetűvel. De, manapság könnyebb a közlegénynek. Sokan azt mondják: az boldogul, akinek több a pénze. És az az okos, aki minél könnyebben szerez pénzt. — Jól meg lehet élni barkácsolva is — mondja az igazgató — nem kell különösen jó szakembernek lenni, csak tudni kell helyezkedni. A keserűség szól belőlünk? A felelősség a mai gyerekekért? Mert a fentiek nem lehetnek teljesen igazak. • Fordítunk a beszélgetésen. — Ha egy gimnáziumi tankönyv hiányzik szeptemberben, akkor a televízió, a rádió, a sajtó ettől hangos. Nekünk negyven tankönyvünk hiányzik. Elavult szakmai könyvekből oktatunk — mondja az igazgató. És én szégyenlem magam. Mert még nem olvastam sehol erről a problémáról. Magam sem jártam utána. Ennyire sokadrendű kérdés lenne az országban a szakmunkásképzés ? * Fennakad egy mondat: Iszlai Zoltán: — A munkahelyek nem észt, hanem kezet várnak! Az ezredik darabnál már úgyis belejön. A kétezrediknél pedig selejtmentesen dolgozik. Igaz ez? Akkor a BHG, vagy a műszergyár miért költ milliókat, a TOTÉV, a TÁÉV miért tartja elsőrendű dolognak a szakmunkás- képzést. Kell a szakmunkás? Az ezermester szakmunkás! De, a bukdácsolóból lesz-e? Az ész és a kéz azt jelenti, hogy a gépből még hiányzik valami, az embernek kell pótolni. Csavarszemlélet. Nem lelkesítő. Közben nagy értékű gépek állnak, munka nélkül, vagy egyetlen műszakban dolgoznak rajtuk, mert nincs elég jól képzett szakmunkás. — Nincsenek távlatok, vagy csak nagyon távoliak — mondjuk —, de nem távlat egy esztergályos tanulónak, hogy NC- és CNC-gé- pen dolgozik? A Mezőgépnek már érettségizett szakmunkások kellenek az NC- műhelybe. Vagy gondoljunk arra: ma már véletlenül sem mondják ezeknek a gyerekeknek: igazgatók is lehettek! Óriási az űr. Ma már mérnökök, magasan képzett emberek az igazgatók, osztályvezetők, de már művezetőnek sem mehet akárki. De, ez nem igaz. A tehetséges szakmunkásból bármi lehet. Kell hozzá akaraterő? Kell! De, a felemelkedéshez mindig is kellett! * És a pedagógus? Hogy érzi magát, amikor minden negyedik gyereket meg kell buktatnia? — Emberséges embernek kell lennie a pedagógusnak. — Mit jelent ez? Lejjebb kell vinni a színvonalat? — Azt is. Érezni kell az akaratot. Segíteni kell. — De mégis tudathasadásos állapot. — Az. Tehetünk mást? ♦ Mit jelent ipari iskolában tanítani? — Örökös ipari iskolát. — Továbblépés? — Lehetetlen innét gimnáziumba kerülni. Inkább felvesznek egy kezdőt. Nagy János „öreg” szakmunkásképzős: — Valamikor rang volt itt tanítani. Nekünk azt mondták, hogy a munkásosztályt képezzük. Éreztük a tiszteletet. És ma? Mit mondanak arra az iskolára, azokra a pedagógusokra, ahol 1700 gyerekből 430 megbukik? * A nyolc általánost végzett gyerekek több mint negyven százaléka a szakmunkásképző iskolákban van. A kettesek, a hármasok. — Itt kell tartani őket mindenáron, mert akkor mi lesz belőlük? Nálunk legalább fegyelmet tanul, kicsi történelmet, fizikát, magatartásformát... és szakmát, ha' levizsgázik. A szekszárdi szakmunkás- képző iskolában az 1983—84- es tanév első felévében az 1700 tanulóból 430-at meg kellett buktatni. HAZAFI JÓZSEF K artvelológus vagyok — kezdte meséjét Moszkváiban, a Rosszija szálloda északi szárnyának hetedik emeleti büféjében a szőke bajuszú kartvelológus. — Vagyis: régesrégi, grúz nyelvű szövegemlékekből próbálom kihüvelyezni az esetleges magyar vonatkozású célzásokat. Na- mármost, ez igen nehéz, de hagyjuk. Inkább az én egykori nagy hódításomról szeretnék Magácskának beszólni, ha megengedi. És ha már a jó szomszédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett bennünket. A kartvelológussal úgy ismerkedtem össze, hogy a Tbilisziből Moszkvába tartó belföldi repülőjáraton kissé rosszul lett. A zöld színű szörpöt kínálgató léginénivel együtt mi támogattuk háromszor végig a mosdó feúé, ahonnét mindhárom- szor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt, grúz nyelvemlék-kutató. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gyakorlóéves kutatóként dolgoztam, egy valószínűtlenül karcsú, elképesztően csinos és feltűnően jó alakú munkatársnőt. Én akkor minden voltam, csak gyakorlott nőcsábász nem. De azt a lányt, a gyönyörű melle, s a szelíd pillantása miatt egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul vennem. De mert ő a vadászó Dianához hasonlított, én azonban semmiképp sem voltam Adonisz, közelebbi barátkozásunk érdekében egyelőre egy olyan kolléga szerepét vállaltam magamra, aki segítőikész, és tartózkodó, visszafogott és kutatásokba merül. Általában olyan kedves tudósjelölt, aki szerelmi szempontból fiatal kora ellenére ártalmatlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt, nem kísérlek meg ellene jó magyar szokás szerint huszáros lerohanást sem, hogy ellenállását megtörve a várát bevegyem. A tündéri lány a maga részéről hamar belenyugodott abba, hogy engem nem sorolhat be a szemtelenkedők, sem az alázatos ácsingózók és nyálcsurgatők közé, akik ahogy megpillantják őt, rögtön Olyan érzelmesek lesznek, mint a nedvesszemű kutyák. Kimondatlanul barátok lettünk, s ez abból is látszott, hogy viselkedésem élesen különbözött összes többi hódítójáétól, ö ezt a különlegességet nemsokára hálás köszönetekkel, gyöngéd találkozásokkal, bársonyos visszanézésekkel, végül olykor könnyed kézsimogatással viszonozta, ha munka közben mégis össze-összeakadtunk a könyvtár szeszélyes sarkokat képező katalógusszekrényei, meg a lépéseink nyomán acélosan pengő padlójú könyvraktár végtelen polcsorai között. Talán mondanom se kell, hogy átszabott köpenykéjében könyvraktáros lett a drága. Addig is, amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámiparban föl nem fedezi valaki. Második lépésem az édes jelenség lassú, de tervszerű bekerítésére természetesen az lett volna, hogy a büfében vagy a dohányzó folyosón, ahová újabban mindketten gyakrabban^ járogattunk, meghívjam egy esti randevúra. Színházba, esetleg vacsorázni vittem volna, később meglátnám, gondoltam, hogy mi lesz; lesz ami lesz. Attól tartottam azonban, hogy könnyedén visszautasítja futólagosnak minősíthető ajánlatomat. Hódító hadjáratom második pontjaként ezért még azon a télen említést tettem neki egy igen szoros, régi kapcsolatomról, amely sajnos megakadályozza, hogy valamelyik este eltölthessek vele akár csak egy röpk órácskát is. Te a hűség és a megbízhatóság példaképe lehetsz, mondotta sóhajtva szemembe a szurckhajú lány, miután egy könyvtári névnapon koccintva összetegeződtünk. Szeretném megismerni azt a boldog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bátyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősebb, de borzasztóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mutassam meg titokban a világítóan fehér bőrű lánynak, mint hosszantartó szerelmi kapcsolatomat. Sógornőm először alaposan legorombított. Ordítani kezdett velem, hogy milyen kis lehetetlen alamuszi vagyok, de aztán vállat vont, és Párizsban vett angolos tavaszi kosztümjében meglátogatott. Majdnem a derekáig érő, puha haját is megmosta, leeresztette. Úgyhogy, bár életkorát teljesen le nem Hódító hadjáratok tagadhatta, hódításom kiszemelt tárgyára, aki mégis csak tizenkilenc éves és pályakezdő volt, igen meggyőző hatást gyakorolt a nagyvilági megjelenésű asszony. — No most — folytatta elbeszélését a kartvelológus a Rosz- szija szálló hetedik emeleti büféjében, vékonyfalú vizespoharát harmadszor is egészségünkre ürítve és kipirultan — képzelheti kedves asszonyom, hogy alakult viszonyunk a tengerkék szemű, fekete lánnyal, ö különben, úgy hallottam, elég sűrűén váltogatta szeretőit, hisz minél hamarabb be akart kerülni a reklám vagy film szakmába. Egyszer még három- gyerekes turista-igazgatóhelyettesünket sem utasította vissza. Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk kölcsönző- pultjához. Itt sokkal nagyobb közönségnek mutathatta magát derékon felül, észbontó selyemblúzaiban, mint mondjuk a raktárban, hol a hozzám hasonló, de sokkal idősebb kutatókon kívüli csak hosszúhajú raktárosfiúkkal találkozhatott, akik ismerkedésüket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. Az álmodozó szemű, hollóhajú lány, tekintettel közeli barátságunkra, kezem vezetve, többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyosón, hogy hol, hogyan fogták meg a hippi- gyerekek. Sőt, selyemblúzát egy újabb közös pezsgőzés után a dohányzó sarkában merészen és incselkedően kigombolva, megkérdezte: szerintem miért bíztatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájáról, sem a méretéről nem tehet senkise, igaz? — Ezek után megértettem — folytatta kezemet megcsókolva a kartvelológus —, ha nem is vagyok Adonisz, filmrendező, vagy reklámszakember, tervem szerint máris annyira bizalmas viszonyba keveredtünk, hogy egyetlen szavamba kerül, és meghívhatom a boldog, barátságunkat megpecsételő találkára. Inkább kényszerűségből, mint tudatosan, mégis halogattam ajánlatomat. Bátyámék július eleje helyett csak augusztus közepén mentek nyári szabadságra, s egy ilyen különleges szépséget, mint ez a tűző napsütésben is elefántcsont-fehér bőrű lány, mégsem akartam holmi albérletben, időközben barnára sült, s a rendszeres súlyzózástől egyre erősebb karomba szorítani. Az ajka fölött alig látható pihéket viselő Tamara egyszerre kivett, kétheti szabadságunk után borzasztó szomorúan érkezett vissza balatoni vitorlázásából, ahonnan egyébként három képeslapot küldött nekem, mindháromszor kiegészítve ugyanazzal az erőteljes férfialáírással. Sógornőinek szinték készültek spanyol körútjukra, s én már alig vártam a napot, hogy a bánattól még virágzóbb lányt felcsalhassam a gondjaimra bízott lakásba. A kartvelológus csuklómat csókolgatta. Én elhatároztam, hogy miért ne. Előbb azonban ismét pezsgőt kortyintottunk az öblös poharakból, ö pedig mindkét kezem valóban erős markába fogva fejezte be történetét. Attól sem zavartatta magát, hogy a szállóvendégek közül „magyaros nemtörődömséggel” már csak mi üldögéltünk, térdünk összeértetve, a félhomályos büfében. — Augusztus tizenegyedikén azzal lepett meg Tamara, hogy ő hívott föl elvált édesanyja budai házacskájába. A régi villa a Tövis utcában volt. Valósággal elborította a vadszőlő, és a másodszor virágzó, tűzpiros futórózsa. Gyöngéden nyomtam ujjamat a kapucsengő gombjára. Sokáig vártam a délutáni árnyékok között, a bogárzümmögésben, míg fent, az első emeleten kinyílt egy vadszőlővel futtatott ablak, és kiszólt rajta, gyerekesen rekedt hangján, Tamara. Megjelent a kerti úton. Mögötte egy hatalmas, sötétbarna macska. Hátulról tűzött rájuk a nap, a fakópiros pókháló- ruhán tisztán áttetszett tökéletes alakja. Hosszan megcsókoltuk egymást a kapuban, s mögöttünk a furcsa macskával, karonfogva mentünk a házba. Megittuk a finom, hideg teát, az ajándékba hozott vörös Cinzanóhoz Tamara régimódi metszett poharakat hozott be. Koccintottunk, meleg volt, gyöngéden kigombolta az ingem, a hátam mögé kemény párnákat dugott, fejét az ölembe tette. Simogattam a haját, a nyakát, morzsoltam a fülét, ő a szemét behunyta, s kezemet — időnként — dobogó mellére szorította. Beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy hitegette egy hosszú éven át az a rendező, kivel futó kalandjai és barátságunk hónapjai alatt mindig is járt, s akinek aláírását ott láttam a nekem küldött levelezőlapokon. Sírt, arcát fuldokolva a mellemre tapasztotta, szorongatta a nyakamat, könnyei átnedvesítették a hajam, leperegtek a mellemre. Kiderült, hogy búcsúzni hívott. Felhagy az álmodozással, mondta, visszamegy a vidéki színházba, ahol kórustag volt, és megint megpróbálkozik a felvételivel a színművészeti főiskolára. Előbb azonban le kellene érettségiznie, és ezt Pesten, albérletben végigcsinálni nem tudja. Megittuk az összes Cinzanót, velem is újból felidéztette állítólagos kapcsolatom történetét, aztán megmosta az arcát, és arra kért, hogy hívjak taxit, kísérjem az állomásra. — Tudja, miért lettem kartvelológus? — kérdezte a kartvelológus az utolsó pohár pezsgőt poharainkba csurgatva. — Azért, mert ezt a lányt, akiből nem tudom, mi lett, ugyanúgy hívták, mint a grúzok leghíresebb királynőjét. ülön-külön mentünk le a hátsó lépcsőn a hatodikra, K ahol mindketten laktunk. Elkértük kulcsainkat az ügyeletes naposnőtől. Megállapodtunk, hogy a kartvelológus nyitva hagyja az ajtaját. Lezuhanyoztam, felkaptam köntösömet, és besurrantam a szobába. A kartvelológus ruhástul feküdt az ágyán. Aludt, párnáját arcához szorította. Megnéztem magam a tükörben, eloltottam a villanyt, bekat- tarctottam az ajtaját. A hatalmas termetű gyezsurnaja barátságosan kívánt jóéjszakát, és tovább kötögetett, nagyokat ásítva.
