Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-31 / 77. szám

* NÉPÚJSÁG 1984. március 31. „Jobb adni, mint kapni...” 1 —-------------1 I A vér szó gyakran, de szinte észrevétlenül szerepel szólásaink között. Az azonos származású emberek eseté­ben, ha rokoni kötelék fűz egymáshoz valakiket, azt a kifejezést használjuk, hogy „vér szerinti atyafiak”, vagy valakinek a „véréből való”. Ha valaki hirtelen dühbe jön, „felforr a vére” — mondjuk. Az érzékiség jelzőjeként használjuk, hogy „hajtja a vére”. Sorolhatnánk hosszan a példamondatokat, amelyek naponta elhangzanak. Ahol az emberi vér természetes alakjában és naponta megjele­nik, az a véradó, pontosabban a vértranszfúziós állomás... Üvegfal választja el a véradót a műtő dolgozóitól Kora délelőtt. A szekszár­di véradóállomás várójá­ban, emberek szoronganak, türelmesen. Feltűnő, hogy egy kisfiú kézről kézre jár a sorban. Ismerkedéssel múlatja az időt, és kedvére van a sok kedves bácsi és néni. — Nem tudtam hova ten­ni — magyarázkodik Árki Tiborné, a MEZŐGÉP Vál­lalat Március 8. brigádjának tagja. — Gyesen vagyok, hallottam, hogy a brigádunk ma jön vért adni. Igyek­szem én is. Amikor szültem, három órán keresztül kap­tam vért. Akkor határoztam el, ha módomban lesz, ez­után én is mindig adok. En­nek másfél éve, most adok másodszor. Akik ma korábban érkez­tek, azok már kartonjukkal kezükben, vagy hőmérőkkel a hónaljukban várakoznak. Szőllősi László és Orosz Mik­lós Felsőnyékről utazott ide, mert ott a helyszínen csak évente egyszer van véradás. — Ügy rákaptam a vér­adásra — tréfálkozik Szől­lősi László, aki bedolgozó­ként labdákat varr Simon- tornyára — mint a cigaret­tára. Nem akarok leszokni róla. Nem vettem észre, hogy az a vér, amit levesz­nek, hiányozna nekem. Má­soknak meg kell... — Én az NDK-ban is ad­tam vért kétszer, amikor ott dolgoztam három évig — csatlakozik Orosz Miklós. — Mindig térítésmentesen ad­tam. Utána meghívtam ma­gam egy kisfröccsre... Az orvosi vizsgálóba már értékelhető adatokkal — vérnyomás, vizelet, testhő- mérsékelt stb. — érkeznek a véradók. — Az előző véradás óta volt-e valamilyen betegsége? — hangzik az orvos rutin­kérdése ami cseppet sem fe­lesleges. Gyakorlott vizsgáló mozdulatok a szív, tüdő, has tájékán... — Mindig ilyen sápadt? —• kérdi dr. Bocskai Tünde és választ sem várva folytat­ja — Megmérem a vérnyo­mását... Végzi a dolgát a doktornő figyelemmel, udvariasan. Ez jellemzi a véradóállomás va­lamennyi dolgozójának mun­káját. Türelem, barátságos mosoly, emberi hang, figyel­messég. A vérvételi műtőben csen­des mozgolódás. Üvegfal vá­lasztja el a fehér köpeny­ben fekvő véradót a műtő dolgozóitól. Csupán a karját érintik és az üvegen át fi­gyelik arcának minden rez­dülését. A jó felszereltségűnek mondható épület emeleti ré­szén a laboratóriumokat ta­láljuk. Itt a vérkészítmények ellenőrzése és a gyógyító osz­tályok számára folyik diag­nosztikus tevékenység. * Dr Kolumbusz László ál­lomásvezető főorvos: — Az egyenletes és zavar­talan vérellátás érdekében évek óta napra lebontott ter­vet készítünk, amelyet a Vö­röskereszt illetékes vezetői­vel egyeztetünk. Hangsúlyo­zom, hogy a véradómoz­galomban alapvetően fontos szerepet játszik a Vöröske­reszt. A vértételek nagyobb része a községekben, üze­mekben szervezett, kiszállá- sos véradónapokon történik. Érdekes megjegyezni, hogy gyakran éri a férfiakat az a vád, hogy gyávák a véradás­ra. Statisztikánk szerint a ti- zenegyezer-nyolcszáz Tolna megyei véradó 75,4 százalé­ka férfi. A donorok 73,5 szá­zaléka 41 évnél fiatalabb. A fizikai dolgozók arányát te­kintve számuk 75,9 százalék, szellemi dolgozó 15,6 a többi egyéb foglalkozású. — Történt-e változás a vérfelhasználásban az el­múlt időben? Reményi Mária a labora­tóriumban — Nagyfokú szemléleti változás ment végbe. Míg az első években kizárólag tel­jes vért transzfundáltak, ami a vér minden alkotó részét tartalmazta, addig a mai szemlélet szerint a betegnek csak azt a véralkotórészt kell és szabad adni, amely­I------------------------------------------1 P ontos adatok a zárt pa­lackokon ben hiányt szenved. Üj el­járás a plazmaferézis. En­nek során a vérvétel után a vér sejtes elemeit a szerve­zetbe visszajuttatják. Ezzel az eljárással viszonylag nagy mennyiségű vérplazmát lehet kapni anélkül, hogy a vér sejtes elemeinek meny- nyisége lényegesen csökken­ne. Ez azonban hosszabb időt igényel. * A munkaidő lejártával ezen a napon itt százhu- szonkilencen jelentkeztek véradásra és százheten ad­hattak vért. Az orvosi vizs­gálat során kiderülő rendel- lenesség ugyanis akadálya a véradásnak. Sokakat éppen ez a kötelező vizsgálat ve­zet a véradóállomásra, hogy utána megnyugodva távozza­nak. Másokat más motivál, döntően az, hogy vérüket ad­ják a gyógyításhoz önzetle­nül, névtelenül. Egy-egy szűkeb b környezetből vett példa is késztethet valakit a segítségnyújtásnak erre a módjára. Valamennyien azt vallják, hogy „jobb adni, mint kap­ni”. DECSI KISS JÁNOS • ' .. ■ ., •„ •- - A vérvételi műtő előtt álcád közös beszédtéma... H ogy nem állhatják egymást, azt mindenki tudta... Mikor a veteránságot tanúsító érdemrend átvételé- -----re a Parlamentbe voltak hivatalosak, a Pestre uta­zást megszervezők gondosan ügyeltek rá, hogy ők ket­ten véletlenül se kerüljenek egy autóba. „Még képesek kiszállni az indulás előtt, ha megtudják, ki az útitárs...” Barta, mint fiatal szocdem, úgy 1927 tájékán hallott először Kozsikról. A Munkásotthon vezetősége hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast, köztük Kozsikot is, mint „szélsőségest” kitiltják az otthon rendezvényeiről. Ö is megszavazta... A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdették ki, mikor tele volt az otthon emberekkel. A kitiltottak körül sűrű lett a levegő, a hátuk mögött pedig összesúgott a közönség: „komcsik... nem lehet miattuk az otthon működését kockára tenni...” (S hogy a kitiltottak kommunisták voltak, bizonyossá lett, mert a rendőrség nyomban le is tartóztatta mind a nyolcat.) Kozsik arca akkor ivódott bele Barta emlékezetébe. A kitiltottak ugyanis villogi szemmel, szótlan daccal vették tudomásul a határozatot. Kozsik azonban a döbbent csendben történt eltávozáskor a közönség nyitotta folyo­són egyszercsak megfordult, és a vezetőséghez vágta: „Munkásárulók!” B arta volt a vezetőség legfiatalabbja, de köztük volt. Ellentétük Rózsikkal talán innen származott. Egyszer egy munkás-sakkversenyen a sors egy táblá­hoz rendelte őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjük­nek eszébe villant. Kozsik egy pillanatra előrelépett, már-már úgy tűnt, Bartára borítja a táblát, aztán mégis­csak megállt, és leült játszani. Ügy döntött: „Egy fölé­nyes győzelemmel még jobban a pofájába vághatom a megvetésem, mint ha itt botrányt csinálok.” Az első partit azonban Barta nyerte, a másodikat Kozsik. De így már nem volt igazi az öröme. „Majd még találko­zunk...” — morogta a döntetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no meg időnként az, hogy „sakk!” Valamikor a harmincas években aztán egy másik ver­senyen ismét találkoztak, de nem kerültek össze. A ver­seny után Kozsik odament Barta asztalához, s azt mond­ta: „Van egy eldöntetlen ügyünk...” „Lehet” — felelte Barta, aki ekkor már az építők szakszervezetének helyi titkára volt. Állta Kozsik tekintetét. Játszani kedtek. A jelenlevők egy darabig kibiceltek, aztán lassan mindenki magukra hagyta őket, mert váltva nyertek. Az istennek sem akart eldőlni, melyik a jobb. Végül Barta unta meg és felállt... Évek teltek el, de újabb perdöntő játszmára nem ke­rült sor. Kozsik a háború kitörése után illegalitásba kényszerült, s nemsokára ez lett Barta sorsa is. A szo­ciáldemokrata párt betiltását követően egy fáskamrában bújkált hónapokig. A háború után, mikor a Munkásotthon ismét működ­ni kezdett, találkoztak. Kozsik az otthon nagytermének beszakadt vastraverzeit hegesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék szakította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Barta, amikor készen lettek, a söntésben odaszólt Rózsiknak: „Ideje lenne már egy kis sakkozásnak...” Kozsik nem tudta, mit feleljen. „Pancse- rekkel, meg... — s azt akarta mondani — árulókkal nem játszom!” De nem mondta ki. Valamiért megakadt, pe­dig eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is, hogy egyszer még megfizet a rohadt opportunistáknak, akkor megfogadta, s tudta, eljön még az idő. Ehelyett szó nélkül leült a söntésben levő asztalhoz, és kikérte a sak­kot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nagyon kon­centrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni. De eközben nem tudta kigondolni, mit vág majd a fe­Hornyák András: Kozsik és Barta jéhez, ha felállnak a partiból. így elég sután sikerült: „Na mi van, ha Horthy rendőrsége nem segít, akkor már nem megy a dolog?!” Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt mégsem kellett volna. így ez nem is volt igaz. A régi, feltornyosult düh mondatta vele... Valamiféle bűntudatot is érzett emiatt, csak azért nem rohant be a titkárságra tiltakozni a két párt egyesítése­kor. Pedig lehetett volna lármázni, hogy „már ilyen ré­gi munkásárulókat is magunk közé engedünk?” Hall­gatott. Beszélt viszont, járatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond. Egy taggyűlésen, egy valahonnan „fentről jött okos” azt mondta „a dolgo­zók ellátása mind a hús, mind a zsír s egyéb tekinteté­ben megfelelő”. Hát ő leistenkedté, „mert elég baj az nekünk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell erre még hazudni is?!” Mikor emiatt Kistarcsára került, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta... a hozzá hasonlóak denunciálása nélkül is a kö­vet töröm.” Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a követ... Beszélni azonban nem beszéltek tovább­ra sem, sakk meg nem volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. Szabadulás után ismét elsodorta őket egymástól az élet. Régi ellentétük is már-már feledésbe ment. A ve­teránkitüntetéskor ugyan látták egymást, de úgy tettek, mintha a másik nem lett volna ott... Aztán évekig sem­mi... Mikor a hetvenes években Kozsikék lakónegyedé­ben megépült a járda, Kozsik egy hosszabb betegeskedés után rendszeres délutáni sétára szánta el magát. A má­sodik alkalommal botjára támaszkodva Barta jött szem­be vele. „Jó napot, szaki. Maga is ide költözött?” Mond­ta már-már megörülve, de aztán eszébe jutottak a régi dolgok, és gondolta: valamit az orra alá kéne dörgölni! „Ha valamiben segíthetek, akkor szóljon... A fiam or­szággyűlési képviselő...” Barta, akinek a látása megromlott, inkább csak a hang­járól ismerte fel Kozsikot. Hát ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnődött. — És még az országgyűlési kép­viselő fiával henceg! „Köszönöm!” vágta vissza sértődöt­ten. „Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik min­denről, ami kell!” „Hát ha nem, akkor nem...” — mond­ta Kozsik és továbbment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?” — kérdezte Kozsik köszönés helyett. „Ügy, ahogy maga játszik, már inas koromban is ját­szottam a sakkot!” — felelte Barta. De erre már Kozsik is paprikás lett. „Akkor mondja meg, mit lép az én ked­venc világos megnyitásomra!” „Majd meggondolom”... kopogott tovább Barta, és másnap hozta a választ. Ko­zsik hazament, meglépte otthoni tábláján, s napestig gondolkodott, mit válaszoljon. Barta is. Nyár lett, aztán ősz, és a délutáni sétán egymás mellett elhaladva hol egyik szólt, hol a másik. Köszönés helyett, csak egy lé­pést: „Vezér g7-re”, vagy „Futó üt a c2 gyalogra”, meg ilyeneket. Késő őszre járt, és a táblán már alig volt figura. Ko­zsik tudta, hogy ez egy nagyon fontos játszma kettőjük között. Néha már reggelitől ebédig s azután a sétáig is csak a tábla előtt ült. Egy nap úgy érezte, néhány lépés után mattot tud adni. Jól meggondolta és kimondta. Barta tudomásul vette és hazakopogott. Holnap hozza a választ. Kozsik odahaza elégedetten dörzsölte a kezét. „Vén szocdem. Azt hitte, revansot adhat nekem. Pedig ezt a játszmát már nem javíthatja ki!” — gondolta, és hosz- szan gyönyörködött az állásban. Ekkor azonban belé- hasított. Elhibázott valamit. Egy kombinációt kifelejtett. „Hű a szentségit! Pedig azt hittem, ebből a helyzetből már nem menekülhet. S nemcsak hogy van kiútja, de e lépés, ha rájön, matthoz is vezet. Nézzük csak! Ha ide lép, akkor nem, de ha ide, a futárral a g8-ra, az szá­momra két lépés után menthetetlenül matt. Ki tudok-e bújni?” Ideges lett. Egész éjjel le-fel járt a szobában, és meg­oldást keresett. De sajnos semmi megoldás nem kínál­kozott. Legfeljebb, ha Barta elhibázza. Márpedig ha csak nem bolond, ezt a megoldást Barta megkeresi. „Futár g8... .Futár g8... Ezt az egyet nem lépheti! Futár g8... Fg8...” — mondogatta szinte delejezve, hipnotizálva a táblát. Igen, az Fg8-at nem szabad megtalálnia. A fene egye meg azt a futárt... 1 “ " égre eljött a séta másnapi ideje. Szinte remegve nézte az utcát, jön-e Barta gúnyos, diadalmas mosolyával, s kimondja-e a Futár g8-at. De nem látta jönni. Amikor Barta lépcsőháza elé ért, néhány em­ber csődülete állította meg. A temetkezési vállalat au­tója állt a járda szélén. Koporsó mögött zárták be éppen a fekete ajtót. A lakók halkan súgtak-búgtak. Döbben­ten tudta meg, hogy Barta meghalt. „Hm...” — morgott megindultan maga elé. A szemé­ben még valami nedvességet is érzett. Hosszan nézett a távolodó gyászos autó után. A kocsi rendszáma: FG— 8... és még három nulla volt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents