Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-24 / 71. szám

1984. március 24. A^ÜÉPÜJSÁG A juhász, a nyáj, és a birka — Húsvétkor kerül-e bir­kahús a juhász asztalára? — Meglehet, hisz úgy tart­ja a szokás. Míg beszélgetünk, a nyáj békésen átvonul a földúton, odaát az erdőalján jobb lege­lő kínálkozik. Lassan ballag utánuk a juhász, botját időn. ként a puha földbe szúrja, oda, ahol már zöldül, „he- gyesedik a fű”. D. VARGA MÁRTA FOTO:BAKÓ JENŐ Megyünk a falu szélén Várongon, a birkák járása nyomán, a zsenge, kora ta­vaszi legelőn. Hidak, facso­portok, odébb házak, a ho- dály, távolabb kunyhó; a ju­hász búvóhelye. Idősb Bar- ta Sándor lépésenként ara­szol a birkák után, szemét le nem veszi a nyájról. Pedig hát tudják azok a járást ma­guktól is, itt ezen a réten le­gelnek jó ideje. — Mit esznek ilyenkor a tavasz legelején a birkák? — Amit találnak. Legin­kább ilyen előjött füvet, ami József napra kibújt a föld­ből. Éjszakára szénát kap­nak, meg abrakot egy keve­set. Mert estére behajtjuk őket amoda a nádas hodály- ba. — Hány birka tartozik a nyájba? — Amikor január elején leltároztak, háromszáztíz kö­rül számoltak, de azóta sza­porodtak, elhullás is volt, meg kényszervágás is. .•— Mről ismeri meg a bir­kákat? — Meg lehet azt ismerni, csak szem kell hozzá. Ahány nyáj, annyiféle a színe a gyapjúnak, ilyen is, olyan is, mint a kutyánál, ha tarka. Meg ki is bőgnek az állatok, eligazít a hangjuk. Aztán van köztük jeles birka, szóval rá- néztéből ki tudja választani a jó juhász a nyáját akár ezer közül is. — Mióta dolgozik a váron- gi téeszben ? — Én itt hat éve vagyok juhász, de nem csináltam még kárt. Igaz, 81-ben leszá­zalékoltak ötven százalékra, fulladás végett. Ennek elle­nére dolgozom, éjjeliőr va­gyok különben a birkák mel. lett. Csak most januártól vál­tottam a nyáj mellé eredeti­leg nyolc napra, de immáron három hónapja helyettesítek. Nem tudom, meddig mara­dok még, nem az én nyájam, nem én gondoztam az állato­kat, így hát elég nehéz velük a dolog. Mert tavaly augusz- óta csak ezen a kis tercián legeltek, nem voltak megjár- tatva, a kondíciójuk nem a legjobb, s akad köztük sán­ta is. Aztán el is vittek be­lőlük vagy harmincat, s ez ideig tizenötöt találtak meg Bonyapusztán. A többi ki tudja hol lehet, majd csak megtalálják. — Mit kezd a sánta birká­val? — Metszőollóval megkör- mölöm, aztán bekenem olyan gyógyszerrel, amit magam csinálok. Mert a patikai nem az igazi. Kékkő van benne, volnerapor, timsó, ez lesz ke. verve formaiinnal, grezonil- lal, vagy kreoninnal. Ebből lesz az idős Barta-féle ke­nőcs, amitől hamarosan rendbe jönnek az állatok. — Mikor kezdtek elletni? — Szeptemberben, de most is benn van a nyájban hat kos. Szóval folyamatos az el- lés egész évben. Pedig hát nincs annál szebb, mikor no­vemberben, decemberben egyszerre leellik az egész nyáj. Az a sok esetlen kisbá- rány, ahogy ugrándozik az anyja körül, de tudok gyö­nyörködni bennük! Persze, csak akkor, ha jó kondíció­ban vannak, szépek, gyapja­sak az állatok. Ehhez rendes, meg elegendő abrak, jó ta­karmány, ízletes széna kell. Különben az anyabirka nem is foglalkozik a bárányával. — Milyen takarmányt kap­nak az állatok? — Múlt péntektől 15 deka zabot kap naponta egy-egy birka, meg zabszalmát, ami A nyáj a domboldalon nem éppen a legjobb minő­ségű. Pedig hát megvan en­nek is a szabványa, tudom, mert tanfolyamot is végez­tem én Herceghalmon, a kí­sérleti gazdaságban. Ki lehet számítani, hogy mennyi fe­hérje és keményítőérték van egy kiló abrakban, s meny­nyire van szüksége a 30-40 kilós állatnak. Most, hogy még csak a fű hegye jön, több abrakot kívánnának az álla­tok. De hát én csak azt ad­hatom nekik, amennyit ki­mértek. Tudom én a juhásza, tot, juhász volt az apám, a nagyapám, most meg én is. Hat gyereket neveltem föl, a három fiam közül egy se kö­vetett. Traktorosok a téesz­ben. — Azt mondják, egy gaz­daságban csak akkor jöve­delmező a juhászat, ha jó a juhász. — Szó szerint így van. Mert az nem elég, ha csak állok a birka mellett, s nézem, mi­kor jár le a nyolc óra. Az ilyen juhász nem érdemli a juhász nevet. — Mennyi bárányt visz­nek el húsvétra a nyájból? — Mondta az állatenyész­tő, hogy jelent le innen is bá­rányt. Elvisznek ebből vagy harminc pecsenyebárányt és három nyáj van a téeszben. Most vagy ötvenöt-hatvan bárány legel a nyájban de a többiek igen kicsinyek. Van is dolguk velük a kutyáim­nak. Ez a pici, a Majzik, az Alföldről való, errefelé nem­igen ismerik, pedig igen jó terelőkutya. A másik, a pe­nész színű Fickó meg olyan szokást vett föl, hogy bár­merre is fordulok a bottal, jön utánam, rááll a bot végé­re, onnan fülel. „Tanfolyamot végeztem Herceghalmon” Ahány nyáj, annyiféle _____________________ „ Ma” született ikerbárá­nyok —— asárnap délelőtt volt, egy évvel a háború után, nyá­V ron. A tábor lakóinak vasárnaponként nem szervez­tek kirándulást, sem más programot: a gyerekek ilyenkor a látogatókat várták. A legtöbbjüket nem látogatta meg senki, ezek aztán in­kább fociztak, csak néhányan ültek ki közülük a tábor ka­pujába, hogy minden érkezőt megfigyeljenek. Ezen a délelőttön is legelőször a Tasnády anyja érkezett, megcsókolomozták harsányan, aztán — amikor a fekete retikülből a szokásos cukorkászacskó előkerült — vala­mennyien eléje tódultak. Megcsókolomozták a Fedor ap­ját is, pedig az nem hozott semmit — ezúttal a saját fiának sem —, de mindig kérdezett valami vicceset. — Aztán tudjátok-e, hogy hány millió a trillió? Nem tudták. Megjött Pircsák anyja is, őt nem vették körül a srácok. Pircsák Misi tudta, hogy miért. Haragudott az anyjára. Amikor kettesben maradt vele, s az asszony kibontotta az élelmiszeres csomagot, Pircsák gyomorrontásra panaszko­dott. — Legalább egy almát egyél...' — De anyu, mordtam, hogy fáj a gyomrom... — Az én kedvemért, kifiam — fogta könyörgőre özvegy Pircsákné —, hiszen elfúj a szél, olyan sovány vagy ara­nyom. Később ismét hangot váltott. — Apád azt írta, hogy te már biztos nagyfiú vagy, s hogy erősnek is szeretne látni, mire hazajön. Azt tudod ugye, hogy amit hoztam, azért sokat kell dolgozni. Ha szét­osztod, úgyse jut belőle mindenkinek, és te sem leszel erős. Pircsák gondolkodott. Anyja érvelésében nem talált hi­bát, ő tényleg erős akart lenni, olyan erős és ügyes, mint a Fedor... — De Fedornak adhatok, ugye? ö a barátom. Az asszony átölelte. — Hát persze; hogy adhatsz, kiisfiam. Ha egyszer a ba­rátod. .. Amikor a látogatók elmentek, Pircsák behívta Fedort a sátorba, hogy felajánlja neki a csomag felét. De Fedor nem hagyta, hogy mindent elmondjon. — Te egy tetű vagy, Pircsák! — jelentette ki. — Egy te­tű! Még aznap kimentek számháborúzni a közeli erdőbe. Tasnády azt javasolta, hogy ezúttal ne legyenek csapa­tok, hanem mindenki legyen egyedül, és akit leolvastak, az adja oda a skalpját az ellenfelének. így végül csak egy­valaki győzhet, aki az összes számot összegyűjti. Pircsák — miután szétszóródtak — elhatározta, hogy győzni fog. Már azt is megpróbálta elképzelni, hogy mit szól majd Fedor, amikor meglátja őt az összes skalppal. Biztos gratulálni fog, gondolta Pircsák és akkor barátok lesznek. De hogyan lehetne győzni? Sok esélye nem volt rá, már hallotta is, hogy megkezdődött a háború, tőle nem mesz- sze kiáltottak egy számot, bármelyik pillanatban meglep­hették. Csalni nem akart, hogy eldugja a számot, mintha már leolvasták volna... nem, ez ötletnek sem volt jó. Ha viszont fennhagyja a számot, és elbújik valahova, az nem csalás. És akkor csak a végén kell beszállnia, a legvégén, elég, ha egyetlen számot olvas le, és minden az övé lesz... Kikémlelt a bokorból, de gyorsan visszakapta a fejét. Tasnády éppen egy szemközti, vastag faágra tornászta fel magát, a számát is látta: 4283. Egy pillanatra kisértésbe esett, hogy elkiabálja magát, hiszen Tasnádyt leolvasni nem lett volna kis dolog: ő az esélyesek közé tartozott. De ha most kiabál, akkor meghallják a többiek, hogy hol rej­tőzik, és még túlságosan sokan vannak... — Hatvankettő negyvennégy és huszonhárom harminc­hat! — kiáltotta Tasnády éles hangon, s Pircsák nagyon megijedt. Persze egyik sem volt az ő száma, őt nem lát­hatták meg a sűrűben. Tasnády már ugrott is le a fáról, hogy a két leolvasott fiútól begyűjtse a zsákmányt, s azon­nal menekülnie kellett: hárman üldözték. Pircsák moc­canni sem mert, amikor elviharzottak mellette. Távolodtak a zajok, de nem érezte magát biztonságban. Talán olyan helyre kellene bújni, ahol biztosan nem bot- lanak bele. Vagy húsz méterre tőle jókora tisztást látott. Hirtelen elhatározással odafutott, és hasravetette magát a fűben. Hallgatózott. Csak távolabb kiáltoztak. Minden­esetre kúszva haladt tovább, egészen a tisztás közepéig. Ott hanyattfeküdt, nézte az eget. A magas fű tökéletesen elrejtette, csak akkor vehetnék észre, ha erre jönne vala­ki, vagy ha felemelné a fejét. De erre biztosan nem jön senki. És ő nem emeli fel a fejét. Lassan elcsendesedett az erdő. A távoli kiáltozások meg­ritkultak. Pircsák számolt magában húszig, aztán úgy gondolta, hogy már nekivághat. A tábor félé vezető ösvényhez lopakodott, onnan még hallott hangokat. Egész bensője remegett, valósággal fá­zott, amikor felfedezte, hogy rajta kívül már csak ketten vannak életben. Tasnády és Fedor. Mindkettőjük derék­szíja alatt rengeteg skalp lapult. Tasnády nyugodtan állt, a homloka magasságában két­ágú, tekervényes gyökér takarta a fejét. Fedor a hátát mu­tatva Tasnádynak, igyekezett mögé kerülni. Pircsák lát­ta, amit Fedor nem láthatott, hogy hiába kerüli meg el­lenfelét, Tasnádyt hátul is fedezi a gyökér, állása bevehe­tetlen. Hirtelen visszaemlékezett Tasnády számára: 4283 Ebben is szerencséje volt, most már nem kellett mást ten­nie, mint nyugodtan várni. Akkor fog rákiabálni, amikor Tasnády azt hiszi, hogy az utolsó ellenfelével iá végzett... És ekkor Tasnády kiáltott. Fedor első három számjegyét láthatta meg, a negyedik­re csak találgatott. Pircsák mindenről megfeledkezett, csak azt tudta, hogy Fedornak vége, s hogy neki Fedort meg kell menteni. El- csukló hangon kiabálta: — Negyvenkettő nyolcvanhárom, Tasnády! Négyezer- kétszáznyolcvanhárom! Egy szemvillanásnyi ideig látta Tasnády értetlen arcát, de aztán már csak Fedort látta, akit megmentett, s aki most üvöltve feléje rohan... — Te tetű, te! ____ elugrott és menekült. Nem tudta, miért haragszik F r á Fedor, szerette volna megbeszélni vele, de most nem Lehetett, mert háború volt, és Fedor üldözte, s ——J Pircsáknak csak kétségbeesésében jutott eszébe, hogyha megfordul, 6 győz, mert neki csak az utolsó szám­jegyet kell meglátnia... Megfordult. De nem látott, mert könnyek voltak a szemében. És Fedor kíméletlenül leolvasta. ( Aczél Gábor:

Next

/
Thumbnails
Contents