Tolna Megyei Népújság, 1984. március (34. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
1984. március 17. KÉPÚJSÁG 11 Aba Novak 90 éve született Aba Novák Vilmos önarckép Genthon István Aba No- vák Vilmost „magános bolygódnak nevezte, olyan festőnek, akinek életműve ugyan jellegzetesen huszadik századi, ám sok mindenben eltér korának irányzataitól. Az izmusok kialakulásának idejére estek tanulóévei, kezdetben őt is megcsapta egyikmásik: a posztimpresszionizmus, a kubizmus, de hamarosan elemi erővel tört ki belőle az eredendő elbeszélő hajlam egy témaellenes festészeti korban, bár a modernség szinte a vérében volt, minden korszerű eszközt birtokolt. Az ember és az élet érdekelte, nem az izmusok, arra törekedett, hogy — saját szavaival szólva — „éle- tes” legyen. Mesélni akart a világról — szélesen, nagy erejű ecsetvonásokkal, deko- ratívan, lebírhatatlan életörömmel, Festészetének másik állandó eleme a groteszk, ezért fest cirkuszi képeket, bohócokat, vásári sokadalmm ___ orr alntVim n v isszája is hozzátartozik. Törvényszerű volt, hogy a kirobbanó mesélőkedv a monumentális falfestészet felé fordította: szegedi, pannonhalmi, jászszentandrási, városmajori templomi freskói szinte eposziak. Nagy összefoglalók a világról vallott nézeteiről. Kilencven éve, 1894. március 15-én született, s 1941. őszén halt meg. Hazai és külföldi díjakkal ismerték el munkásságát (1940-ben például ő kapta meg a híres velencei biennálé nagydíját). Hosszas szünet után 1962-ben volt először nagyméretű gyűjteményes kiállítása, azóta ismét elismert értéke a huszadik századi magyar festészetnek. Életéről, művészetéről Supka Magdolna írt ala. pos, részletes monográfiát. Aba Novák Vilmos kilencvenedik születésnapján érdemes fellapozni, hogy akik nem ismerik, megismerjék, akik pedig már ismerik, fölfrissítsék emlékezetüket. Körhinta Alarckcszítő Színházi levél Két hazai ősbemutatóról Robbanó jelenet A bolond első felvonásában. A kép szélén: Schütz Ila és Huszti Péter, középen: Sztankay István. Tél végén, tavasz elején a fővárosi színházi évad a csúcspontját éri el. A színházkedvelő budapestieknek és a mind gyakoribban oda- utazóknak van miben válogatniuk. Az elmúlt hónapban, februárban nyolc helyen gördült föl a függöny új bemutató előtt. Két helyen közülük színháztörténeti érdekességgel lepték meg a közönséget, mivel olyan művet adtak elő, amelyet még nem játszottak hazánkban, sőt szerzőit sem igen ismerhette a hazai publikum. Így mindkettő valósággal fölfedezésszámba megy. A MADÁCH SZÍNHÁZ ÚJDONSÁGA Az egyik fölfedezést a Madách Színházban láthatjuk, az amerikai Tom Topor: A bolond cimű háromfelvoná- sos drámáját. A fölfedező Ungvári Tamás, akit már csak azért is az elején kell megemlítenünk, mert élünk a gyanúperrel — a szerző kisebbítése nélkül is —, hogy a sikerben az ő közismert dramaturgiai szellemességének, kiváló hazai színpadismeretének van oroszlánrésze. Nemcsak fordítója ugyanis a darabnak, hanem magyar színpadra alkalmazta, s ebben az is benne rejlik: ismeri, tudja, mely pontokon lehet a mi közönségünket megnyerni, figyelmét, érdeklődését megfelelő feszültségben tartani. Itt valóban ez történik. Márpedig nem kis szó ez olyan darabnál, amelynek mi tagadás, önmagában nem túl sok a cselekménye, színhelye pedig — egy bírósági tárgyalóterem — túlságosan is sok filmből, színdarabból köszön már vissza, és a tisztességtudó utcalány — aki különb a környezeténél — figurája sem hat éppen eredetinek. Mégis — Szirtes Tamás rendezésével — élvezetes, hellyel-közzel elgondolkodtató, bizonyos lélektani és szociális vonásokat sem nélkülöző, eközben finoman ironizáló előadás kerekedik ki. Mindezt leginkább pergő dialógusokkal, pompás szópárbajokkal és az ezekből kirajzolódó — nálunk sem ismeretlen — karakterekkel éri el. Tulajdonképpen arról van szó három felvonáson át, hogy egy prostitúcióba sodródott fiatal lány önvédelemből megöli1 egy vendégét, s e miatt áll a kórházba, elmegyógyintézetbe kiszállt bíróság előtt. Családja ugyanis bolondnak kívánja nyilváníttatni, mert így kisebb lenne a szégyen. Ám a lány és ügyvédje szívós következetességgel bizonyítja — és bizonyítja be — az ellenkezőjét. Furcsa társadalmi fintorról van tehát szó, amely alkalmat ad különféle jellemek fölvillantására, és — nem mellékes színpadi érdem — nagyszerű színészi alakításokra. Ami a jellemeket illeti: noha kissé helyenként sematikusan, de mégis egy- egy erőteljes vonással jelenik meg a gátlástalan üzletember akinek egész gondolkodását csak a tartozik-köA testvér-szerelmesek John Ford tragédiájában: Udvaros Dorottya és Dörner György. vetel szemlélete hatja át), a sarlatánságba süllyedt pszichiáter (az amerikai darabok, regények gyakori kedvenc alakja), az éles eszű ügyvéd, a rosszindulatú ügyész, a kispolgári szenvelgő feleség, aki az ál családi boldogságért még lánya föláldozásától sem riad vissza. Talán már ebből is kitűnik, hogy mindezek remek lehetőségek, s a darab szerekezetéből adódóan szinte mindenkinek jut belőle egy önálló „áriára”, szinte egy-egy magánszámra. Ezek forrósítják föl, emelik meg az előadást, annál inkább, mivel a szerepek olyan kiváló művészeké, mint Hau- mann Péter (az üzletember nevelőapa), Huszti Péter (az ügyvéd), Székhelyi József (az ügyész), Pásztor Erzsi (az anya), Sztankay István (a pszichiáter). .Az előadás legnagyobb élménye Schütz Ila, aki a címszerepben mind a három felvonáson át magas hőfokon, sok húron játszva fogadtatja el velünk és főként érteti meg ennek a különös lánynak a sorsát, gondolkodását. HÁROMSZÁZÖTVEN ÉVES TRAGÉDIA A Katona József Színház darabjának címe — Kár, hogy kurva — kissé frivolnak hat. Ám a szerző, John Ford már 350 éve így írta (Tis Pity She’s a Whore) az inkább pedig finomkodásairól ismert hazájában, Angliában. Évszázados — ha nem évezredes téma áll a középpontban: a szerelem. Kedvelt témája volt ez Fordnak egész MŰVÉSZET különös formában. A szerelem pusztító, végzetszerű erejét, ugyanakkor társadalmi és egyéb gátjait mutatta föl leginkább és azt, hogy a szenvedélyek miként torkollnak tragédiába: Szörnyű sorsokat és kínzó lelki viharokat elevenít meg drámáiban, olyannyira, hogy egyes irodalmi értékelői joggal jelzik Ibsen vagy O’Neill bizonyos előképének. E most bemutatott műve egy vérfertőző testvérszerelem tragikus története a korabeli Pármában, melynek társadalomrajzát vázolja föl a cselekmény köré. Kíméletlen az eszközökben, hogy kellően megrázóvá, dermesztővé és elborzasztóvá tegye cselekményét. Bér- és orvgyilkosságok — akár Shakespeare drámáiban — sorra követik egymást, a vérfertőző testvérpárnak különösen szörnyű kínhalállal kell la- kolnia. A budapesti rendezés ezeket a látvány különleges, helyenként véresen naturalista eszközeivel fokozza föl és sokkolja a nézőt. Viszont — a régi mondással élve — a kevesebb több lenne, mert a borzalmak ilyen halmoza- ta visszájára fordul és együttérzés helyett kuncogások, ne- vetgélések hallatszanak a széksorokból. (Például a kardhegyre szúrt vérző — alighanem disznószív, a megölt szerelmes szíve gyanánt, inkább groteszk, mint megrázó.) Ami egyébként a tragédia értelmezését illeti, látszik némi eltérés a korabeli alaptörekvéstől, ez viszont a rendezés javára billenti a mérleget. A szerző szándéka bizonyára nem túlságosan ment tovább annál, minthogy visszariasszon az efféle kapcsolatoktól, és az akarat erejét hirdesse a szenvedélybe forduló érzelmek felett. A Katona József Színház előadásának az a többlete, hogy megkísérli halványan kimondani: ez a szerencsétlen testvérpár, a maga riasztó-szomorú szerelmével is tisztább és igazabb, mint az a vagyonra, hatalomra, különféle aljasságokra képes társadalmi közeg, amelyben élniök kell. LÖKÖS ZOLTÁN Uj közgyűjteményekben Közművelődésünk, kulturális életünk gyarapodását, hiteles előrehaladását igazolják az ország minden táján létrejött múzeumok, galériák, állandó kiállítások. Ez elsősorban művészi fejlődést jelöl, amelyet gyorsan követett az egészséges lokálpatriotizmusban oly érzékeny városaink és az országos művelődéspolitika közös fáradozása. Az elmúlt évtizedekben az a folyamat figyelhető meg, hogy festőink, szobrászaink munkássága a múzeumi szférában hat immár tovább, helyi és országos figyelem, összefogás jóvoltából. A képzőművészek — mondhatni — országos elosztásban dolgoztak, minden talpalatnyi helyet megszentelt a gondolat. Ezért épült, épülhetett Gyulán Kohón György, Szombathelyen Derkovits Gyula, Badacsonyban Egry József, Pécsett Csontváry, Vásárhelyi Győző, Szentendrén Kovács Margit, Barcsay Jenő, Kmetty János, Czóbel Béla, Vácott Hincz Gyula, Zebegényben Szőnyi István, Dunaújvárosban Domanovszky Endre, Kaposvárott Rippl-Rónai József, Debrecenben Medgyessy Ferenc múzeuma, állandó gyűjteménye, képtára. Külföldön élő hazánkfiai is adakozásukkal jeleskednek, így jött létre Sárospatakon Dómján József, Kalocsán Nicolas Schöffer gyűjteménye. Páratlan gazdagsággal állunk szembe, a kérdés csupán az, hogy használjuk-e eléggé e kincstárat, e pompát. A válasz előtt még annyit bízvást tárgyilagosan megjegyezhetünk, hogy e muzeális létesítmények építészeti megoldása korszerű, a belső térképzés színvonalas. Ebben a tekintetben példának említhetjük a győri Borsos Miklós, a debreceni Medgyessy Ferenc, a váci Hincz Gyula és a szentendrei Kerényi Jenő múzeumot. A közönség hazai és külföldi látogatókra osztódik, múzeumaink fogadókörzete a szomszéd háztól a nagyvilágig terjed és nem is akármilyen mértékben. Természetesen legnagyobb örömünk az, hogy rendre növekszik az ifjúság, az iskolák vendéglése, sok munkáscsoport és tsz-busz érkezik az üdülőkből, falvakból. Itt már egyre jobban felismerték a múzeumok, az új gyűjtemények köznevelési lehetősegeit, boldogító körzeti tényezőjét, tudatgyarapító energiáit. Ahol akadozik a bővülés, bővítés, az a propaganda hiányában keresendő. Pedig a gyér látogatottság fényűzés. Ha ugyanis a társadalom nagy anyagi erőt fektetett e létesítmények alapításába, az kulturális értelemben akkor rentábilis, ha használják is. Elfogadhatatlan az üres. ség, mindez csak közömbösséget és népművelői ügyetlenséget takar. Az természetesen más kérdés, hogy vannak és maradnak sztármúzeumok, hiszen a Kovács Margit gyűjtemény évi csaknem egymilliós látogatottsága csúcsnak tekinthető. Ide tartozik az is, hogy ami régebben kivételes volt, napjainkra általános jelenséggé vált, mégpedig az, hogy műalkotások dúsítják az oktatási intézmények küllemét és szellemi környezetét. Az iskola homlokzatára került mozaikok — így Kecskeméten Csík István, Esztergomban Övári László, Tokajban Bakallár József alkotása — a belső térben elhelyezett szobrok — így Ráczkevén Varga Imre Ady portréja, Budapesten Vilt Tibor Kaesz Gyuláról mintázott arcmása, a salgótarjáni Madách Gimnázium előtt álló plasztika „Az ember tragédiája” írójának fenn- költ alakjáról, a váci Gépipari Szakközépiskola aulájában felavatott Juhász Gyula dombormű, vagy a nagykőrösi Arany János Gimnázium mellett felállított Stróbl Alajos szobor — nemcsak a tér esztétikumát fokozza, hanem magatartást indítványoz, nevelő energia. Városaink versengenek e téren, így a képzőművészet lesz a győztes, pontosabban az ifjúság nevelése, amelyet a szobrászat és a festészet is segít. Ma már egyre több olyan általános iskolát, gimnáziumot és egyetemet látogathatunk, ahol a környezet képzőművé- szetileg is gondozott. Elég a gödöllői agrár egy etemre utalni, ahol Am.erigo Tot, Kiss István plasztikái, Fóth Ernő, Domanovszky Endre mozaikjai, Pátzay Pál portréja szerez gyönyörűséget, Vecsési Sándor gyönki seccója az általános iskolások szemléletét alakítja, a fóti gyermekvárosban Nagy Sándor, Szurcsik János, Csohány. Kálmán és mások monumentális alkotásai szolgálják esztétikummal a jó közérzetet. Tanári státust jelent, ha az intézet névadóját jelöli szobor, festmény. Ebből o szempontból fontos megvizsgálni a műalkotások esztétikai, nevelő hatását. LOSONCI MIKLÓS
