Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-04 / 29. szám
1984. február 4. IO NÉPÚJSÁG Kiss Dénes: Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe Akinek igazat adott az idő Képes Géza 75. születésnapján Képes Géza portréja IRODM-OM — Apa!... Ma megesküdtem a ti életetekre... — mondta ki végül is nagy kínlódás után Dávid. _Hogy?... — Az apja nem é rtette- vagy inkább nem akarta érteni a szavakat. De akkor már percek óta a fia körüli keringett. Ügy tett, mint aki csak azért ment be a kis szobába, hogy kinézzen az ablakon. Lent a téren már alig lehetett kivenni az alakokat. Az utcai lámpák ködbe fészkeltek, utca és házsor egybemosódott. — Hogyan? — mondta még egyszer, és tovább nézett ki a játszótérre. A köd ellenére is tudta már, hogy melyik utca hol nyílik, és hol komorlanak Józsefváros öreg házainak tűzfalai. Azon a napon Dávid délu- tános volt, és élete első munkahelyéről, a kerületi könyvtárból, este kilenc körül ért haza. Már ahogy köszönt, az is jelezte, valami szokatlan történt vele. „Apa!” Három hete, amióta dolgozik, ezzel a szóval szokott belépni a lakásba, és a szemüvege mögül a szeretet melegsége, a tizennyolc évesek nyíltsága ragyogott az apjára minden alkalommal. S rögtön beszámolt arról, hogy mit kellett csinálnia aznap. Alig két napja újságolta boldogan, hogy főnöke. .. „A főnököm...” — így mondta, igen komolyan — és a munkatársak meglepődtek azon, hogy milyen jól gépel. Rá is bízták az új könyvek kartotékjainak gépelését. „Képzeld, apa — ezt is komolykodva mesélte — azon is csodálkoztak, hogy mennyire ismerem a könyveket, tudom, hogy a közelmúltban mi jelent meg... S aapaa... — húzta el a szót mosolyogva — azt el se akarták hinni, hogy a folyóiratokat is olvasom!” Arca kinyílt, és látható jóérzéssel ült a vacsorához, mint aki tudja, hogy miért van a világon. A könyv- és az olvasás szeretete miatt helyeselték édesanyjával együtt, hogy érettségi után könyvtártechnikus legyen, és majd ha lesz lehetőség, továbbtanulhat. Ezen az estén azonban szótlanul vonult félre. — Történt valami? — fordult vissza az ablaktól édesapja. Már negyed órát téblá- bolt, mielőtt a szobába ment volna. Arra gondolt, hogy ő és a fia, igazi jó barátok. Ezen is eltűnődött már többször, ö maga alig beszélt bizalmasan az apjával. S amikor az meghalt, akkor érezte, hogy sokat mulasztottak mindketten. Most kissé neheztelt Dávidra, különösen azután, hogy a kérdésre föl se nézett a könyvből, amit maga elé tett. Ám az apa jól látta, hogy nem olvas, csak nézi az oldalakat. — Aáá... Semmi, semmi! Igen, egészen bizonyos, hogy valami szokatlan történt, és Dávid nem tudja, hogyan mondja eL Tipródott még mögötte egy kicsit, maijd szó nélküli indult kifelé a szobából. — Apa!.,. — Pontosan az történt, amire számítottam. Dávid nem tudja elviselni a legkisebb neheztelést seim. Nem tud lefeküdni, akárcsak ő maga se, haraggal a szívében. Még az álomi öntudatlanság mélységeibe se képes a hozzá közeliek iránt való rossz érzéseit „levinni”. Ilyenek mind a ketten. Ezzel a gondolattal többször elidőzött már, s mindig jó érzéssel állapította meg, hogy a fia a legjobb barátja! Töprengett, vajon van-e, lehet-e olyan kérdés, ügy, amiről ne meghitt őszinteséggel beszélne vele? Nem talált egyet sem. Még lépett néhányat kifelé a szobából. Mi tagadás, megbántódott, hogy bizalmatlan hozzá a fia. — Apa!... — Dávid újra szólította, és hallotta, amint megreccsent a szék is, tehát föl is állt a helyéről. Igen, ő sem akar haragot levinni a mélybe... Ezt a mondatot egyik régi, falubeli barátjától hallotta, és igen megtetszett neki. Már Dáviddal is beszéltek róla. Véletlenül botlottak egymásba a kórházban. Ö az édesanyját, Dávid nagyanyját, látogatta meg. Régi barátja pedig a feleségét... De hát nem ilyen egyszerű ez sem. A kis közeli borozóban, ahová beültek, Kálmán barátja olyasmit mesélt el, amibe beleborzongott. Noha szűkszavú volt, mélyen barázdált arca legalább annyit elmondott sorsáról, mint a szavai. Ami a két borospohár fölött elhangzott, bizony lélekdidergető volt, s aligha felejti el, amíg él. Kálmánt elhagyta a felesége. Két, akkor még kicsinek mondható gyerekkel maradt egyedül. Az asszony összeállt valakivel, Kálmánnál fiatalabbat, bár annak is volt családja. „Ráadásul egy bandában dolgoztunk sokáig.” — mondta Kálmán keserűen, és sokáig nézett a pohárba. „Együtt? Hogyan lehetséges? Hogyan bírtad ki azzal az emberrel?” Nem tudta elképzelni a helyzetet! Bányászok, isznak, kemény emberek, és hamar ütnek is, ha sérelem éri őket... Akkor mondta ki barátja a bányászbölcsességet: „Haragot nem viszünk magunkkal a mélybe”. Később még azt kérdezte Kálmántól: „Ma is együtt dolgozol azzal a... pasassal?” — „Nem, már mines ott. Elkot- ródott, amikor az asszony beteg lett. Én meg visszahívtam a feleségemet... Rák. Mellrák.” Ott ült előtte az emberi nagyság. A megkínzott, megalázott bányászember, aki irtózatos mélységekből vergődött föl, s közben összezúzta vonásait. Nézte régi barátját, s miközben a maga sorsára gondolt, szégyel- te magát. — Apa!... Nem hallod? — Épp csak érzékelte Dávid hangját. Ezúttal mintha meg- csuklott volna? Barátja mondása jutott eszébe. A bányában ez fontos törvény! De nem az-e mindenütt az életben is? Az álom tárnáiba se vigyünk gyűlöletet, haragot, mert ki tudja, a tudatalatti finom üzeme miképpen dolgozza föl, és építi a lélek részévé?... Mindezek néhány pillanatba sűrűsödtek. A már csaknem teljesen ősz hajába túrt, s lassan visszafordult a fia felé... Talán rosszul lát? Könnyek csillognak a szemüvege mögött? — Tessék — mondta gépiesen, és a saját borongását próbálta visszaszorítani. Arra gondolt, ami az ő családjukban is történt. — Jaj, apa! Te nem is figyelsz! — Dehogynem — lépett Vissza, és leült a heverőre. — Apa!... Ma csalónak néztek!... Nem bíztak meg bennem! Érted, apa?... Hét forint miatt... — Micsoda? — Csak ebben a pillanatban ért vissza a jelenbe. — Az egyik főnököm feltételezte rólam, hogy becsaptam egy nénit!... Apa! Én?! ... De az az öregasszony is!... — Elhallgatott. Valóban sírással küszködik — gondolta az apja és csöndesen, nyugodtan mondta. — Mondd el, mi történt!... Vagy... Ha úgy gondolod, hogy nem tartozik rám... Szóval akkor majd holnap elmondod. — Nem apa. Most. Nézte a fia göndör fürtjeit, amint kissé elfordult, mintha a könyvet akarná megigazítani az asztalon, de jól látta, hogy közben lekapta a szemüvegét, és megtörölte a szemét. — Jó. Hallgátlak. — Ma megesküdtem a ti életetekre, apa... Ne haragudj/ Még a kezemet is a szívemre tettem, így — mutatta, hogyan. — Nem haragszol ezért? Hallod? Megesküdtem!... Apa, hét forint miatt!... Azán részletesen elmondta, mi történt. Miközben hallgatta a szavait, akaratlanul is mosolygott azon, hogy milyen hévvel adja elő az esetet. Az én indulataim, az én önérzetem, erre gondolt. — Apa, te kinevetsz?! — Hangját sértődöttség árnyalta. — Nem!... Dehogyis. — Látom! — A te életedre esküszöm, hogy nem — mondta mosolyogva, és kezét a szívére tette. Ekkor kissé földerült a fia arca is. A történet?... Aznap Dávidot a kölcsönző pulthoz osztották be. Késő délután volt, amikor becsoszogott egy kopott ruhás öreg néni, és be akart iratkozni a könyvtárba. „Apa, olyan szaga volt... dohos — találta meg a szót —, mint a nagymamának Ercsiben. Tudod, a konyhában... A szatyrából is öregszag csapott meg...” Dávid elkérte a személyi igazolványát és beírta. Elvette tőle a gyűrött tízforintost, és visszaadott neki hetet, majd kiállította az olvasójegyet. Azután őt elhívták a pulttól. A néni ottmaradt. Későb kiderült, hogy a néni szeretetotthonban lakik a férjével, és a szábály szerint nem lehet a könyvtár tagja, mert nincs kezes, aki felelősséget vállalna érte. Azaz, a könyvekért. Dávid azt hitte, hogy egyszerűen nyugdíjas. Már a raktárban volt, amikor szóváltásra fi- gyélt föl. A főnöke méltatlankodó hangját hallotta. Kinézett, de akkor már jött hozzá a főnöknő. Elrendezte a néni ügyét, ha már Dávid beírta, és olvasójegyet adott neki, de egyszerre csak egy könyvet kölcsönözhet. A vita a hét forinton robbant ki. A néni konokul hangoztatta, hogy ő tíz forintot adott, és nem kapta vissza a hetet. — Én visszaadtam, apa!... A vezetőnő nem hitte el. Rögtön azzal kezdte: Hol van a hét forint?... — Látszott, hogy újra megvonaglik az arca, és rögtön sírni kezd; a megsértett önérzetével viaskodik, akárcsak ő napról- napra. Gyorsan közbeszólt. — Ekkor esküdtél meg?... — Igen, apa... De én visza... Keményen a fia szavába vágott. — Tudom, fiam! Te visszaadtad. Csakhogy az öregek... Romlik az emlékezetük. Nehéz a sorsuk. Nekik a hét forint is... — De én visszaadtam!... Mondtam a főnökömnek is, hogy visszaadtam, megesküdtem, de azonnal elővettem a saját pénzemet, hogy újra visszaadom, ha akarja... — Ez talán csacsiság volt. — Lehet, apa. De én még nem vagyok felnőtt!... Ez a baj. A főnöknő nem szólt semmit, nem vette el a pénzemet. Otthagyott. — Ennyi volt? — Dehogy. Később visszajött, és újra megkérdezte, hogy nem tévedtem-e. De én tényleg visszaadtam... Aztán azt mondta, hogy jól van, ő is visszaadta a néninek a saját pénzéből a hét forintot. — ő is? — Igen, apa. Ez keserített el igazán. Csalónak, tolvajnak vélt engem. Te tudod, ugye tudod, hogy nem hét forintért, de semmiért... — újra a fia szavába vágott. — Nyugodj meg, tudom! — mondta határozottan. Nem akarta, hogy Dávid előtte sírjon. Hirtelen eszébe jutott az a tavalyi kirándulás, amelyen megmarkolta, váratlan és talán buta ötlet 'nyomán, a gyerekei előtt a csalánt. Akkor még úgy látszott, hogy elmegy a felesége. Magára marad a gyerekekkel. Föl akarta készíteni őket a fájdalomra. Dávid húga, a tizenkét éves Anna, bátran megfogta az apja után. Aztán Dávid is erőt vett magán, bár nagyon félt mindig a fájdalomtól, összeszorított szájjal megmarkolta ő is. Tenyerét összevissza csípte, föl is hólyagosodott. Sziszegett, nyálazta, dörzsölte-gyűrte az öklét, de nem sírt. Hát most se sírjon!... Fölállt a heverő- ről. — Nem baj, hogy megesküdtél a mi életünkre — szólt halkan, és magában azt mondta: „A mi életünk?!” Dávid is tudta, hogy ők is csaknem elváltak. Hasonló okból, mint Kálmán barátjáé volt. Azért is jegyezte meg azt a mondatot. „A mi életünk? Hol van?” Még három napja is a gyűlölet csapott föl benne. Veszekedtek, de úgy döntöttek, hogy a gyerekek miatt együtt maradnak. Űjra érezte magában a sötét, éles köveket. Lefekvés előtt Dávid a szemüvegét igazgatva lépett hozzá. — Apa, nem mondtam el mindent... A vezetőnő, mielőtt bezártunk, még odajött, és azt mondta, felezzük el a hét forintot. Elfeleztük. — Na látod!... — Mintha ő is megkönnyebbült vottna. — Apa — folytatta Dávid —, én már nem haragszom rá. — És az öregasszonyra? — Fürkészte a fia arcát, de a feleségére gondolt, a saját indulataira. Talán a megbocsátás a legnehezebb a világon. — Arra se... öreg. Szegény. Most is az orromban van az a szag. Csak tudod a felnőttség!... Sok ilyen lesz még, amíg felnőttnek vesznek? — Alighanem lesz — önkéntelenül is megsímogatta a fia fejét. — örülök, hogy mindezt elmondtad! — Még valamit, apa. Én se akarok holnap haragot magammal vinni. Nem is tudnék. — Haragot?... Nem is szabad. — Az ablak felé fordult. Már a lámpák is alig látszottak a hetedik emeletről. Befalazta a köd a kinti világot. Az üvegről a saját homályos arca nézett vissza. Annak mondta magában: „Hát én fölnőttem-e már? S föl- növök-e valaha? Még meddig viszek haragot naponta magammal a mélybe?” „Ama költők közé tartozik, akik dacosan, mozdulatlanul várják, hogy egyszer igazat adjanak nekik” — írta a fiatal Képes Gézáról 1948-ban Sőtér István. Igaz, Képes Géza akkor harminckilenc éves volt, már férfikorát élte, s mégis, még akkor is igazára, vagyis' költői elismerésére kellett várnia. Most hetvenöt esztendős. Az ország keleti szegélyéről, Mátészalkáról érkezett Sárospatakon át Budapestre, az egyetemre. Magyar-német szakot végzett, de számos nyugati, finn-ugor, szláv nyelven megtanult, sőt, néhány ázsiai nyelv rejtelmeiben is elmerült. Míves műfordító: legjelentősebbek talán néprokonaink költészetéből való tolmácsolásai, de olasz, görög, perzsa költőket is megismertetett a magyar olvasókkal. Tudós poéta, aki tanulmányokat írt a verstan, a költészet, a műfordítás kérdéseiről. Költészetére a Nyugat hagyományai és a népdal, a népballada egyaránt hatottak. Lírai realizmus és visszavisszatérő ritka szatirikus hang jellemzi. S folytonos megújulás. Verseit, műfordításait szinte hónapról hónapra olvashatjuk. Az idő igazat adott neki, hogy visszatérjünk Sőtér István régi mondatához. A má- tésza’kai kovácsmester fia költészetünk elismert és megbecsült mestere. GY. L. KÉPES GÉZA: Gyertyafénynél (Berzsenyi Dinlel emlékének) Szunnyad a föld s a család. Ébren csak én ülök itt míg. Gyertya az asztalomon. Gondolatom, mint árnyak közt, úgy botladozik rég elfeledett sorokon. Berzsenyi körmölgette a verseket így, míg az ólban bődült kinn a barom. Látom a költőt: sercen a tolla, mécsese lobban, nyúlik az árny a falon. Én vendég vagyok itt a szelíd dunántúli tájon, ő meg e táj fia volt. Itt idézte a hősöket, — itt, ha kerülte az álom, az ablakon kihajolt: Nézte: a hold ledobálja a fátylait, és a víz és hegy csillog a fátylak alatt — Most hamuszín felhő tör elő, belefúlnak a fények, az ég darabokra szakad. Mordul a sziklatorok, kék fénnyel futkos a villám, lobban, elalszik a mécs. Csukva az ablak. A víz zuborog le a fákon, a sziklán — Döbbenetes jelenés! Vágtat az északi szél, lehajolnak a fák, le a földig, nyögve hasad le az ág. Villog az ég meg a föld, s a szelek vijjogva üvöltik szét a világ panaszát. Dániel áll, a villámfény belegyúlt a szívébe — Arad a felleg, a köd. Az ég markából az égő szót a poéta kitépte! zendül a szó, dübörög. Szárnyal az óda, felriad ólmából, aki hallja ezt a titáni zenét — Elzsongott a vihar — felkéklik a Kemenes-alja, lángol a hajnali ég!
