Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

6 NÉPÚJSÁG

1984. február 18.

Buzogány István nyugalmazott igazgatóhelyettessel

— Parancsoljon! Gyújtson rá.

— Köszönöm, már nem dohányzóm.

— A dohányzásról való lemondás összefüggésben van a nyugdíjba menetelével?

— Dehogy van. Annál inkább a decemberben szerzett bronchitiszemmel. Sehogy nem akart javulni az állapotom. S mivel a lányom orvos, sikerült meggyőznie, hogy a cigarettázás csak ront a helyzeten, sőt kifejezetten akadályozza a gyógyulást. Szóval letettem a cigarettát, s a hatás meglepő volt. Kezdett elmúlni a rekedtségem és meggyógyultam.

— Lassan két hónapja a nemdohányzók táborába tartozik. Hogyan viseli az új állapotot?

— Az első hónapban nem hiányzott a cigaretta, noha mindig magamnál hordtam, hogy legyen, ami kísértsen, magam pedig bizonyíthassam akaraterőmet... Most, a második hónap már nehéz. Este, ha nézem a tévét, nagyon rágyújtanék. Néha arról álmodom, hogy fújom a füstöt.

— Egyébként is szokott álmodni?

— Igen. S gyakran emlékezem is az álomképekre, ami a felületes alvás bizonyítéka... Szóval álmodom a munkámról, azokról a dolgokról, melyeket megértem, vagy szerettem volna megérni. De álmaim néha visszavisznek szülőhelyemre is.

| — Hol született?

— Bácskai vagyok. Szülőfalum, Péterréve a Tisza partján van.

— Tehát szerbül is beszél.

— Tökéletesen nem bírom a nyelvet, sajnos... Megértetni megtudom magamat. De hozzá kell tennem, hogy magyar iskolába jártam, tehát nem voltam rászorítva a szerb anyanyelvi szinten való megtanulására. És ezt így utólag nagyon sajnálom. A nyelvtudássá/! kapcsolatos közhelyeket nem akarom felsorolni... szóval késő bánat.

— Mint igazgatóhelyettes is, nyilván hasznát vette volna egy másik nyelv tökéletes birtoklásának... Ne haragudjon, nem akarom kizökkenteni a kronológiából, de volt hivatali beosztását említve óhatatlanul fölmerül egy kérdés: milyen érzés volt harminchárom esztendőn át egy nagy vállalat igazgató-helyettesének lenni, azaz ennyi időn át, és az ön szakmai felkészültségével másodhegedűsként muzsikálni?

— A kérdés csöppet sem zavar és indokoltnak is tartom. De hozzá teszem rögtön azt is, hogy ezt a dolgot kívülállónak megérteni roppant nehéz. Igyekszem megmagyarázni, mégpedig úgy, hogy ne tűnjön elméletgyártásnak. Vagyis azt mondom el. amit érzek, amit éreztem. Kezdve az elején: valóban harminchárom esztendőn át — 1983. december 31-ig — voltam igazgatóhelyettese a Tolna megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalatnak. Akár hiszi, akár nem, beosztásommal, s ezzel párhuzamosan munkaterületemmel mindig is elégedett voltam. A vállalat vezetésében olyan munkamegosztás alakult ki, hogy az én kezemben volt a szakmai irányítás nagy része, s mindvégig úgy éreztem, az én munkámtól jelentősen függ, hogy miként teljesíti a feladatát a vállalat. Munkámat fontosnak éreztem, s mindig arra törekedtem, hogy a „második vonalból” is bizonyítsam; a munka eredménye mindig a csapatmunka eredménye.

— Hány igazgatóval dolgozott együtt?

— Az ötvenes évek elején többször volt igazgató-váltás, majd húsz éven át egyetlen igazgató vezette a vállalatot, őt tíz esztendőn át követte Szabó István, majd tavaly szeptemberben János Jeromost nevezték ki.

— A csapatmunkát említette az előbb. Akkor beosztott munkatársaira gondoltam. Így megkérdem, hogy mennyiben érvényes a csapatmunka a vezetőkre?

— Nagyon-nagyon fontos. Amennyiben a vezetők között valamiért nem alakul ki jó kapcsolat, ha nem tudják munkájukban egymást kiegészíteni, ha nincsenek bizalommal egymás iránt, akkor sok minden elveszett. Persze, egy vezetőnek rendelkeznie kell olyan tulajdonságokkal és olyan személyiségjegyekkel, no és intelligenciával, mely vezető beosztásra, ezzel együtt a kollektív munkára predesztinálja. Egyébként bármilyen végzettséggel kerül vezető posztra valaki, meg kell ismernie a gazdasági egységet, és természetesen a munkatársait is. Hiszen a csapatot csak úgy tudja öszetartani, ha ismeri az embereit, azok képességét. Hogy ehhez mennyi időre van szükség, embere válogatja. Viszont a megismerés elején a helyettesek és a társadalmi szervek vezetői sok segítséget, tudnak nyújtani.

— S ezt a segítséget mindig elfogadták az igazgatók?

— Sőt, kifejezetten igényelték. Viszont a megismerkedés hosszabb-rövidebb ideje alatt nekünk kellett úgy dolgoznunk, hogy a váltást ne érezze meg senki, s hogy a vállalat haladása ne vegyen rossz irányt. S ez egy ilyen nagy gazdasági egységnél, melynek évi forgalma 2,8—2,9 milliárd forint körül van, különösen fontos.

— Amikor letelt az „ismerkedési idő”, változatlan maradt az igazgatóhe. lyettesek önállósága?

— Minden vezetőtársammal szerencsém volt. Nagy önállósáeot adtak, s úgy érzem. hogy ezzel soha nem éltem vissza. Persze, a szavak gyakorta leegyszerűsítik a dolgokat. Az én pályafutásom sem volt olvan fénves, mint az elmondottakból kitűnhet. Mert voltak gondjaim, néha nem is kicsinyek.

— Mi értendő a nagy önállóságon?

— Egyáltalán nem az ad abszurdum önállóságra gondoltam. hanem arra, hogy a jó vezetőben keld legyen annvi eeészséges nagyvonalúság. hogy elvária munkatársaitól a kezdeményező készséget, a képességet az önálló alkotásra. Természetesen a koncepciót közösen kell kidolgozni, s így van ez a terv végrehaitásával is. S hogy a vezető valóban átlássa a munka menetét, s intézkedhessen, fontos, hogy mindenről informálódjon, beosztottjai informálják. Ez nem azt jelenti, hogy minden lényegtelen, apró dologgal az első számú vezetőt „traktálják”. Viszont legyen szó bármilyen kellemetlen ügyről, a munkával kapcsolatos problémáról, azt is mindig őszintén, szépítés és lakkozás nélkül kell föltárni a főnök előtt.

— Volt munkahelyét jellemezte mindez?

— Igen... én ezt úgy fogalmaztam mindig, hogy nálunk az alkotó őszinteség érvényesült. S ez vonatkozott az osztályvezetőkre, középvezetőkre és a dolgozókra egyaránt. Különben meggyőződésem, hogy az emberek többségét ösztönzi az önálló alkotás lehetősége, viszont elvárják a beszámoltatást is. Más szóval, többre tartják a rendet és fegyelmet a lazaságnál.

— Nyilván a döntések végrehajtásának következei ességére gondol.

— Arra, amihez még hozzáfűzöm, hogy a vezetőnek igényelnie kell a véleményt a döntéséről. Mert olyan vezető még nem született, aki csak jó döntést hozott volna. Tehát megint a csapatmunkánál lyukadtam ki... Mert nézze, az emberek bizalmát erősíti az, ha odafigyelünk rájuk mint magánemberekre, s mint munkatársakra. Ha érzik, hogy elvárják véleményüket, ha hagyják őket dolgozni, ha maguk irányíthatják tetteiket — természetesen a megfelelő elszámoltatás mellett — akkor alakulhat ki igazán jó légkör, akkor jöhet létre az őszinte alkotó közösség, de erről már beszéltünk.

— Szakmai felkészültsége, emberismerő képessége és más pozitívumai mellett erényei között tartják számon precízsé- gét.

— Valóban, mindig szerettem és értékeltem is az igényes munkát. Ennek kapcsán mondom, hogy soha nem tettem különbséget munka és munka között. Tehát ahogyan igényes voltam a saját munkámmal szemben, ugyanúgy számítottam például a gépírónők szép, tiszta, jó munkájára, azaz a színvonalra.

— Honnan ez az örökség?

— Szüleimtől. Parasztemberek voltak, keményebbek, mint én. Viszont pedantériájukat mindig tiszteltem, s így vagyok ezzel ma is. Szóval gyermekkoromban határoztam el, hogy a tőlük örökölt tulajdonságot tőlem telhetőén fejlesztem magamban, S igyekeztem belőle átadni gyermekeimnek is. Azt hiszem, sikerrel.

— Hány gyereke van, s mivel foglalkoznak?

— A lányom, róla már szóltam, a megyei kórház gyermekosztályán orvos. A fiam pedig a Pécsi Orvostudományi Egyetem utolsóéves hallgatója. Pályaválasztásukhoz hozzájárult... vagy meghatározta, hogy édesanyjuk súlyos szívbeteg volt. Törődtek vele. ápolták...

— Megértem szomorúságát. S jól tudom, hogy most, amikor feltörtek a keserű emlékek, nehéz

másmilyen hangulatot erőltetni magára az embernek. De Mátyás... a kétesztendős unoka oly nagy örömöt jelent a nagypapának, hogy kérem, róla beszéljünk, no és a szüleiről.

— A kis Mátyás a fiamé- ké. Nem akarom sorolni a vele kapcsolatos kedves sztorikat, hiszen azok elsősorban a közvetlen hozzátartozók örömét jelentik. Viszont életelveim közül elmondok egyet, amely fiam kapcsán jutott eszembe. Mint már érintettem, ő már családot alapított. Éveken át kiváló kézilabdázó volt, a PMSC-ben játszott, tehát NB I-es csapatban. A család és más egyebek szóltak közbe, abbahagyta az aktív sportolást. Most viszont másodállása van, vagyis a kemény tanulás mellett dolgozik. Hogy miért mondom mindezt? Mert örömömre szolgál, hogy munkát vállalt a fiam. Ez nemcsak a jobb megélhetésüket szolgálja. Hanem tudom, hogy a munkával eltöltött idő minden fiatalnak hasznára válik.

— Hogyan került kapcsolatba a gabona-szakmával, melyben negyven esztendőt töltött el? Ügy tudom. korábban a köz- igazgatásban tevékenykedett.

— Tolna megyébe a 2. világháború vége felé jöttem. 1944. október 15-én Dombóvárra tartva ért a Horthy- proklamáció. Jelentkeztem a főszolgabírói hivatalban, ahol három perc alatt kellett döntenem: Kocsolát, Döb- röközt, vagy Nakot választom. Megtetszett a hárombetűs községnév, s el is helyeztek Nakra, a községi elöljáróságra. Utána lettem a na- ki földművesszövetkezet ga- bonafölvásárlója, majd 1950- ben. népgazdasági érdekből áthelyeztek a Terményfor- galmi Nemzeti Vállalathoz, a Gabonaforgalmi jogelődjéhez. Megszerettem a szakmát s természetesen folytattam tanulmányaimat a szakma „követelése” szerint.

— Milyen érzés ennyi munkával eltöltött esztendő után búcsúzni a kollégáktól, munkahelytől?

— Még tapasztalatom nincsen, viszont az előző hetek furcsán és nehezen teltek. Június 30-ig tart a felmondási időm. Most a „szoktatóban” vagyok. Kezdem kialakítani a napok rendiét. De tagja vagyok a megyei NEB-nek. ahol igen fontos feladatokat látunk el. s számomra ez a munka egyáltalán nem terhelő. inkább éltető. Több helyről szóltak, hogy vállallak munkát... '

— Mivel foglalkozik otthon?

— Járatos vagyok minden asszonyi munkában, minősítőim szerint jól főzök. Hobbim a családi házam, a szépen elrendezett Tomorry-lu- gasom, melven 16 fajta szőlő terem. Gyakran nézek át szüléimhez, akik ugyancsak itt laknak Mözsön. Ezenkívül sokat olvasok és gyakran találkozom barátaimmal, akikkel csuda jókat beszélgetünk. Mert beszélgetni nagyon jó. Annvit tesz, megismerni egymást.

— Én is örülök, hogy beszélgettünk!

V. HORVATH MÁRIA

Múltunkból

Már több alkalommal is idéztünk Tolna megyei vonatkozású egykori iratokat, amelyek arról szóltak, hogy a múlt század második harmadában nagyon gyenge volt a közbiztonság. Nagyon meg kellett gondolnia annak, aki hosz- szabb útra indult, hogy mitévő legyen. Ez azonban nem volt sajátosan Tolna megyei jelenség. Fejér megyében is akadtak gondok a közbiztonsággal. Ott is volt bőven útonálló, haramia, a zsákmány reményében nem riadtak vissza akár a legbrutáli- sabb cselekedetektől sem. A székesfehérváriak úgy határoztak, hogy véget vetnek ennek a világnak. Erről tanúskodik az 1836. október 29-én kelt átirat, amelyet 1837. január 19-én Szekszár- don tárgyalt a megye nemesi közgyűlése. Azt kérte a szomszéd vármegye, hogy Tolna megye is „a felháborgatott köz bátorság tekintetéből minden csavargók könnyebb felfedezhetésére különbség nélkül minden utastól úti levelet” kívánjon, és adjon.

Tolna vármegye közgyűlése egyetértett a Fejér megyeiek kérésével, s ezért elhatározta:

„...a megyében szokott mód köz hírül tétetni rendeltetvén minthogy a Tekintetes Karok azon érintett Csavargó lappangó voltát leginkább a pásztor személyek közt ismérni lehetségesnek és valószínűnek kötelességül tevék járásbéli főszolgabíró uraknak, hogy azon pásztori személyek számát a megyének nyomtató Intézetében czél- szerű Tanyaleveleket készítessenek és azokat minden oly-féle személyek közt osz- szák ki, oly lekötelezés mellett, hogy azokat minden időkben magok kimutatására (igazolására) vélök hordozzák és magoknál tartsák”.

A fentiekből következik, hogy azok, akik nem kaptak ilyen „tanya-levelet”, igazolni magukat nem tudják, valószínűsíthetően csavargók, akikkel szemben a tövény szigorával kell eljárni.

RENDELET A LENGYELEK ELLEN — A MEGYE ELLENÁLL

Az 1837. március 2-án tartott megyegyűlésen felolvasták a nádor levelét, amelyben felszólította a megyét, ha engedély nélkül tartózkodik idegen a megyében, azt távolítsák el. Idézzük a jegyzőkönyv teljes szövegét:

„171. ö Császári Királyi Fő Herczegsége, a Nádor folyó év február 20-án a megyei első Alispányához költ levelében előadja: mikép azon felsőbb rendelések következésében, mellyek a hazájukat hagyott külföldiek, jelesen a lengyelek iránt, kik az utóbbi lázadásokba keveredve az ausztriai tartományokban ideiglen menedéket kerestek és találtak is. fenállanak, és amelyek ezeknek választására hágják, vagy honyokba (azaz hazájukba) visszatérni, vagy köz kölcségen az Ország- bul kivitetni — miután ezen rendelések ellenére több ollyanok Magyar Országban is anélkül, hogy magokat az illető Törvényhatóságnál bé- jelentették volna, tartózkodni tapasztaltainknak, vagy közelébb újont illy lengyelek idejöttek volna — azt rendelni méltóztatott Ö Felsége, hogy az illentén hazájukat hagyott személyek kik az Országban különös engedelem nélkül tartózkodnak, ameny- nyire ezen legfelsőbb rendelés kihirdetésétől fogva számítandó 10. hetek múlva magokat a Vármegyében az Alispány előtt nem jelentenék. s magokat igazolni nem tudnák, akár régebben tartózkodtak már az Országban, akár pedig csak későbben jöttek légyen ide, az ö eredeti helyökre lesznek utasí- tandók.

Meilly legfelsőbb rendelésnek megye szertei kihirdetését intézvén Ö Herczegsége egyszersmind meghagyni mélitózbaitók, hogy ezen hirdetés kövatkezé'sérőil a magokat béjeilanitam fogó személyeik nyilatkozásaik felterjesztése meltéiit az alispány jelentést tegyen”.

A megye nem Jelikesedeitlt a nádor leveliéért, meglehetősen hűvös hangú határozat született a közgyűlésien. Ügy foglalt állást a közgyűlés, hogy a levél az osztrák örökös taintamányak/ria vonaitko- ziiik, s noha kihirdetése ellen észrevételt nem tesz, de

„... meghatározottan fenntartván azonban egyenesen magoknak minden előfordulható egyes esetekben a további intézkedésit. És a végiszésökat eszközlés éshoz- zátartás végett Első Alispány és járásbáli főszolgabíró Uraknak kiadatták.”

Nem tudjuk volt-e lengyel menekült a megyében, s ha igen, milyen döntést hozott a megye. Azt viszont tudjuk, hogy a reformkori küzdelmekben Tolna megye a haladó gondoláit híve volt, s ez tükröződik ebben a határozatban is.

A SZÁNTÓFÖLDEK ÉS A RÉTEK MINŐSÍTÉSE A DOMBÓVÁRI

JÁRÁSBAN

Máskor iis előfordult már, hagy a megye legmagasabb testületé elé nem pontos adattok kerülitek. Okai a legkülönbözőbbek voltaik. Előfordult a tudatra félreveze- tésii 'Szándék, máskor a beszámoló készítőinek feledé- kenysége az óik, de a kellő informáltság d/s forrása lehetett a pontatlan adatoknak.

1836 decemberében a megyei közgyűlés arra tett figyelmes, hogy a dombóvári járás (ákkor ez a megye egész nyugati részét jelentette) rétjeinek, legelőinek osztályba sorolása rassz és a jelentés egyéb rovataiban is több hiányosság van. Ezért a közgyűlés bizottságot rendéit ki .az ügy vizsgáltára és a hiányosságok felszámolására, Erről a bizottság 1837. október 7-én készítette el a jelentését.

Munkájuk során minden esetben meghallgatták a község bíráját és jegyzőjét, megtekintették az úrbéri tabellákat, valamint a földeknek, réteknek osztályozását, s egyéb írásos adatokat is kértek, felkutattak, s maguk helyszíni szemlét is tartottak. Mint írták: „...helyenként mind a földekre, mind a rétekre nézve több fogyatkozásokat létezni tettleg tapasztaláéi” — és felhatalmazásuk folytán utasították a községeket a hibák kiigazítására.

Mindössze négy olyan községet találtak, ahol az adatok pontosak voltak. Ezek a következők: Dombóvár, Iregh, Szokoly és Tamási.

Az alábbi községekben úgy rendelkeztek, hogy a földeket és a rétet az első osztályba sorolják: Értény, Tótke- szi. Kónyi, Ozora, Pári, Pincehely. Regöly, Tengőd és Várong.

A földet első, a rétet másodosztályúnak minősítette a bizottság: Döbröközön, Szántón, Gyulajováncán (Gyulaj), Kocsolán, Kurdon, Lápafőn, Nakon, Szakályban és Szántón.

Végül a földet első, a rétet pedig harmadosztályúnak minősítették Kónyiban és Felsőnyéken.

A fentiekből kiderül, hogy a járás összes szántóját elsőrendűnek minősítették 1837- ben, a rétek többségét pedig másodosztályúnak. Függőben hagyták Tótkér ügyét. Ezt így indokolták:

„Tótkérre vonulva pedig miután az illető úrbéri szabályozás és rendbe szedés meg nem történt s ennél fogva úrbéri telkek kinek több, kinek kevesebb volna — úgy- pedig az összveírást tökéletes- sen eszközölni úgy sem lehetne; az illető ki egyenesíttést (azaz kijavítást)) a közelebb befejezendő úrbéri szabályozásbéli per bírói elítéléséig függőbe hagytuk”.

K. BALOG JÁNOS

m E r W '** J W j SjjSi

^ 1 O I ^ L j& AJB f ^ *jj

^Ätc^BtoS író *» ^