Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
1984. február 18. KÉPÚJSÁG 7 Ablak Bolt, ablak nincs A türelmetlenség csillapodhat-e? ...és Tolnán van ablak Nem szabad elfelejtenünk emléKeinket. Mindannyian vártunk lakásra. Családi házra, szobakonyhára a szülői házban, vagy OTP, szövetkezeti, tanácsi lakásra a panelban. Én is vártam. Tizenhárom éve. Naponta, merevedett meg a nyakam a nyolcadik emeletet nézve. A kiutalás már a zsebemben volt. Az építők természetesen „szuty- tyogtag”. Kegyetlenül lassan dolgoztak. Beálltam volna melléjük segédmunkásnak, csakhogy az átadást egy- vagy két hónappal előre hozhassam... Beköltöztünk. Boldogok voltunk. Elfelejteni a várakozást soha nem szabad. * A telefonáló izgatott. Minden panaszkodó ember ideges, kapkodja a szavakat, egyetlen mondatban szeretné elmondani, összefoglalni bánatát. A kapkodó női hang a következőket mondja: — Ez már aztán diszmó- ság! — Ilyen mondatra az ember felkapja a fejét. — Szekszárdon, a Bottyán- hegyen a negyvenlakásos szövetkezeti lakás építői, a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalat dolgozói megjelentek a munka- területen — mármint a Bottyán-hegyen — és kiszedték az ablakokat, aztán elvonultak, vitték magukkal a nyílászárókat is. Nem hinném, hogy a TO- TÉV-nél ilyet tesznek ok nélkül. De hallgassuk tovább a panaszos hangot. — Azt mondják a vállalatnál, hogy decemberben — 1983-ban át kellett volna adni Tolnán az OTP-háza- kat és oda kellett az ablak. Egyébként is versenytárgyaláson újabb szállodaépítést nyertek, így a Bottyán-hegyi 40 lakás őket most nem érdekli... Mikorra ígérték a lakások átadását? — kérdezem és próbálom csitítani a hangot. — Hát, már 1983. negyedik negyedévére. Ez felháborító — mondom a telefonba és... * Fülöp Ferenc, a TOTÉV műszaki osztályának vezető- helyettese : — Kiszedtük az ablakokat a Bottyán-hegyen, mert kellett Tolnára, az OTP lakásokhoz. — Nem volt más ablak? — Az alvállalkozónk selejtesre gyártotta le a tolnai ablakokat és ott már szorított a határidő. — A szállodaépítés nem oka ennek...? — Kérem, beszéljen az igazgató elvtárssal! * Kobra József, a vállalat igazgatója ingerült. Mint mindenki, amikor úgy érzi, hogy mások „kukacoskod- nak” vele. — Kérem szépen — mondja az igazgató — a negyven lakást június végén átadjuk. — De az ablakok... — Az ablakokat tényleg elvittük. Az alvállalkozónk — tanácsi vállalat — tönkrement és nem szállított ablakot, ezért vittük el Szek- szárdról Tolnára. — Ügy tudom, hogy május végére kértek határidő módosítást. — Ezt honnét veszi?! Nekünk a szerződésben mindig is 1984. május vége szerepelt. — Akkor milyen módosítást kértek? — Kértünk a beruházó vállalattól határidő-módosítást, mert nem szeretnénk télen vakolni. De, ha nem kapjuk meg, akkor átadjuk határidőre a lakásokat. — Az előbb azt mondta, hogy június végére. — Akkor lehet költözni. A határidő mindig a műszaki átadást jelenti. — Időzavarban vannak? — Nem. Tisztességes üzletet akarunk. A minőséget szeretnénk a tőlünk megszokott formában teljesíteni. Ahhoz, hogy tisztességes munkát végezhessünk, kellene plusz 5—6 Celsius fok. — Most mi a helyzet az épülettel? — Dolgozunk. Megkezdtük a választófalak építését, de sajnos most meg az a baj, hogy nincs hatos válaszfal tégla. — Ha nem kapnak határidő-módosítást ? — Akkor is átadjuk határidőre a lakásokat. Egyébként az a véleményem: a tulajdonosok jártak jól, hogy egy évig ülepedett az épület. Minden épületnek kellene ennyi ülepedési idő. Ezzel egyet is érthetne az ember. Csak a türelmetlenség, a lakásra várók türelme csitulhat-e? * Az Alisca lakásszövetkezet vezetőjének asztalán van a TOLNABER levele, kérik, hogy járuljanak hozzá a határidő-módosításhoz. — Aláírják? — kérdezem Erős Istvántól, a szövetkezet vezetőjétől. — A közeljövőben ül ösz- sze az igazgatóság és dönt a kérdésben. — Tehát ön nem tudja, mi lesz a határozat. — Csak az igazgatóság dönthet. A továbbiakban beszélünk kötbérről, a kis és nagy kapcsolatáról (TOTÉV a nagy, a lakásszövetkezet a kicsi) a kiszolgáltatottságról, a lakók 80 ezer forintjáról, amit azért kaptak állami támogatásként, mert még időben, 1982-ben tudtak szerződést kötni, az áremelésekről, ami ilyenkor az építő vállalatot terheli, ki, kivel áll kapcsolatban (bonyolult). Egyetlen és „vérre menő” kérdésem azért van. — Mi van akkor, ha határidő után készül el egy lakás? A tulajdonos kénytelen több hónapig albérletben lakni... A tulajdonos bepereli a vállalatot és az fizet abban az esetben, ha nem népgazdasági érdekből késett a lakás átadása. Bonyolult, mert a tulajdonos nem áll szerződéses viszonyban a vállalattal, így — szerény jogi ismeretek mellett is — az a gyanúm, hogy nem is perelhet. — De, megbízhatják a szövetkezetét a képviselettel és akkor rendben a dolog. — A kötbér? — Az is a tulajdonosoké, de nem felosztható. — Hát? — A közös költségeket lehet vele csökkenteni. — Tehát, ha történetesen a csúszás miatt kapnak kétmillió forintot, akkor nem kell, csak a töredékét fizetni egy darabig a közös költségeknek? — Nem így van. Bonyolultabb — mondja Erős István. A későbbiekben, majd 20 év múlva — csak példaként — kevesebb hitelt kell felvenniük a ház tatarozására. — Kötbéreztek már? — Még nem. * A negyvenlakásos Boty- tyán-hegyi háznál egyáltalán nem lett volna probléma, ha a TOTÉV 1983 őszén nem viszi el az ablakokat. Azóta a 40 lakás leendő tulajdonosai közül — érthető — „45- en” mentek reklamálni. Az ügy nem nagy. A vállalat ígéri: határidőre elkészül. A lakók pedig bizakodnak, csak azokat a fránya ablakokat ne szedték volna ki. Egyébként megértem azt, aki 238 ezer forintot befizetett, hogy szeretne már saját lakásában lakni, de azt is, aki csak ötvenezer forintot fizetett... Mert lakásra várni nagyon nehéz dolog. Egyébként a félreértés abból adódott, mint az egyik panaszos mondotta: „az előző lakást határidő előtt adta át a TOTÉV, azt hittük, a miénk is előbb készül el.” Ez utóbbi mondat a Tolna megyei Tanácsi Építő- és Szerelőipari Vállalatot dicséri... HAZAFI JÓZSEF Szekszárdon nincs... Időben indult az élete Ki ne ismerné Dunaköm- lődön és egyáltalán a megyében Uhrin Vendelt? A termelőszövetkezet irodájában pontosan útba is igazítanak: Szürke épület a buszmegálló közvetlen szomszédságában, előtte két szép fenyő áll, el sem lehet téveszteni. A csengetésre a háziasszony nyit ajtót, de már a lépcsőn jön lefelé a harminchárom éven keresztül elnökként dolgozó, ma is friss járású, őszülő házigazda. Felvezet az emeleti szobába, ahol kellemes meleg és vetetlen ágy árulkodik a takaró alatt, — itt bizony valakinek időnként pihenésre van szüksége. — A közelmúltban volt egy kis gondom, de a betegséget kezdem leírni. Ha mu- szály, akkor jobb arról múlt időben beszélni — kezdi a beszélgetést. De mondja csak, mire kiváncsi? — Arra, hogy hogyan kezdődött a kapcsolata a földdel, a mezőgazdasággal, az élettel? — Bizony, nekem időben indult az életem. Kilencéves voltam, amikor elvesztettem az édesanyámat és tíz, amikor az apámat is. Született parasztgyerek vagyok, vallom is és nem szé- gyelem. Édesapám is parasztosztálybeli volt. Ez 1930-ban volt. En azt is mondhatom magamról, hogy szinte veleszülettem a földdel. Tanulás nélkül kellett felfedeznem, hogy a munka a lét alapja./ De nem aprózom teljesen. A földhözjutta- tás után harminc holdon láttunk neki gazdálkodni. De kanyarodjunk egyet. 45. augusztus 23-án kerültem haza a háborúból, október 17- én huszonöt évesen nősültem meg. Endrődön esküdtünk a feleségemmel. A rákövetkező év májusában kerültem ide, erre a vidékre. A Dunántúlon kerestem magamnak otthont és itt meg is vetettem a lábamat. Három éven keresztül gazdálkodtunk a magunk erejéből, saját tapasztalatokkal. Az akkori körülmények között az jónak is mutatkozott. Gyarapodtunk, lassan-lassan erősödtünk. A legfontosabb hogy termelni akartunk. — Mikor került a szövetkezetbe? — Negyvenkilencben én is az alapító tagok közé tartoztam. Huszonkilenc évesen lettem így az egyik legfiatalabb ember a csapatban. De ez nem jelentett ám semmi különlegeset, én ugyanúgy szántottam, vetettem mint a többiek. Az edzettséget meg hoztam magammal, az élet adta azt. Komolyan és hamar kaptam a feladatokat. Szerettem mindig dolgozni. Ezerkilenc- százötven májusában megválasztottak elnöknek. Én ugyan tiltakoztam, nem akartam, féltem is tőle, mert azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák az elnöki teendőket. Annyival volt könnyebb mint hittem, hogy nekem minden ember jó barátom volt, meg maradt is. Korra való tekintet nélkül tiszteltem azt aki kiérdemelte. Az élet meg mindenre megtanított. — Miért magát választották? Harmincegynéhány évvel később talán könnyebb így a kérdés. — Talán látták, hogy érdemes vele kezdeni valamit, dolgozni tud, sokat vállal, akarata van. Esetleg így gondolhatták. Minden időszaknak megvan a maga nehézsége, de az ötvenes években ilyen funkciót viselni, élni és dolgozni amennyire jól tudott az ember, annyira igyekezett... Az nehéz volt. Bizakodással kellett a dolgok elé nézni és ez nem szokványbeszéd, higgye el nekem! Hinni kellett abban, amit csináltunk. Hogy mindent tudtunk? — az bizony nem igaz, de ma sem tudunk még mindent. — Mikor lett könnyebb az élet, mikortól számíthatja elnöki éveinek sikereit? — A hatvanas évek elején kezdődött. Mindig a gazdasági élet lehetőségeihez mérten haladtunk. Nagyon nehéz az embernek magáról beszélnie, hogy az ne váljon öndicséretté. Meggyőződéssel állítom, hogy nem az én sikereimről beszélnek, hanem a mi szövetkezetünk munkájáról, amit mindig közös erővel, összefogással értünk el. Én is részese voltam ennek. — Azt tudjuk, hogy a munkát hamar megtanulta, az emberekkel való bánásmódot hogyan sajátította el? — ötvenben Biatorbágyon végeztem egy vezetői tanfolyamot és ötvenkettőben, ötvenháromban Zsámbékra jártam elnökképzőbe. Szakmai segítséget sokat adott, de az emberekkel mindenkinek magának kell megbirHas/.nosan akarom az időmet eltölteni koznia. Már amelyikkel kell. Kivel így, kivel úgy. Rossz szándékkal én soha emberhez nem közeledtem. Ez volt az alapja. A rendes emberekkel tudtam szép szóval is boldogulni, akivel meg rau- szály volt, hát keményebben. Gazdálkodtunk és az embereknek egyre többet tudtunk nyújtani, ez volt a dolog másik kulcsa. En tisztelem az embereket, csak a más becsületén gázolót nem tűrhetem, ötvennyolc március elején jött hozzánk az első agronómus. Huszonöt éven át dolgoztunk együtt, helyettesem is volt, ő vette át a stafétabotot, ő lett az utódom. Akik funkcióba álltak, azok végig állták a sarat. Kevés kivétellel megvolt az egyetértés. Házon belül intéztük el a kellemetlen ügyeket is. Kerüljön minden a helyére, az ember okuljon belőle, ez volt a cél. Hatvannyolc óta hitelmentesen gazdálkodtunk. Az embereknek ekkor már szép bért fizettünk, mindig csak léptünk egyet előre, közösen. Tiszteltem azt, aki kiérdemelte — Nem volt olyan időszak amikor megelégelte, abba akarta hagyni? — Az ötvenes években egyszer volt ilyen, bizony úgy voltam, abbahagyom, elég ebből. Lobbanékony, szókimondó voltam, de azért mindenre szoktam egyet aludni. Csak pillanatnyi elkeseredésből fakadt. Bíztak bennem, hát nem hagyhattam őket magukra. Itt egy kicsit megakadt a a beszélgetésünk, arcára az emlékek redőt szőttek, de csak pillanatokra, máris újra itt van, figyel és folytatja a hosszú munkával töltött évek egyes mozzanatainak felidézését. — Nyolcvanegyben kaptam a Nyisztor György díjat, akkor már harminc éve voltam elnök. Az országban összesen harmincán voltunk, akik ilyen időt eltöltöttek a vezetésben. Hatvanévesen is munkabíró embernek éreztem magamat, de az ambícióhoz erő is kell. Tavaly novembertől vagyok nyugdíjas. 81-ben kaptam a Nyisztor György emlékérmet Az újnak sose voltam ellenzője, az új emberek már tanulták a szakmát, hadd dolgozzanak. — Mit jelent önnek a nyugdíj? — Hasznosan akarom az időmet eltölteni. Van egy kis szőlőm és ha a ház körül nem csinálhatnék valamit, bele is betegednék. Minden nap tevékenykedni kell, hasznosan van csak értelme élni. Négy szép unokám van, rájuk is jut most idő. A lányom Szolnokon él, a fiam Földváron agronómus. ö már magasabb szinten dolgozik, mint az apja, nagyobb tudással. Ezzel a szívem vágya is teljesült. Ha nekem nem volt rá módom, ő már a kor követelményeivel együtt léphetett. Az iskolaalapot adott neki erre, a kor követeli a nagyobb tudást is. Szeretném megérni, hogy az unokáim elinduljanak az életben. SZABÓ SÁNDOR Fotó: Kapfinger András
