Tolna Megyei Népújság, 1984. február (34. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
1984. február 18. KÉPÚJSÁG 5 Tanítási gyakorlat Tegnap befejeződött az utolsóéves tanítóképző főiskolások négyhetes, úgynevezett területi vagy külső szakmai gyakorlata, amely szervesen illeszkedik a hároméves tanítóképzés rendszerébe. A tanítójelöltek lakóhelyükön, illetve az ahhoz közel eső település általános iskolájában — gyakorlott pedagógus irányítása, segítsége mellett — egy hónapig önállóan tanítottak két-két osztályban. Kipróbálták a már megismert módszereket, módszerkombinációkat, ellesték a „szakma” néhány csínját-bínját, új tapasztalatokat, (siker)élményeket gyűjtöttek és jobban megismerték, megszerették a pályát. Tehát a külső szakmai gyakorlat egyik állomása volt a pályárakészülődésnek, és talán a rutinszerzésnek is. A rutinszerzés az apró szakmai fogások megismerését jelenti, és ezt csak hosszú-hosszú évek tapasztalata biztosítja, biztosíthatja. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag jól felkészült tanítók kerülnek ki a tanítóképző főiskolákról, el kell mondani, hogy a jó értelemben vett rutin hiányzik azért belőlük. Azt hiszem, ez érthető is, hisz minden pályán így kezdünk. Az elméletivel párhuzamosan folyó gyakorlati képzésnek nincs, de nem is lehet más funkciója mint az, hogy alaposan megismerjél, megszeresék a választott pályát, szakmailag jól felkészüljenek rá és kialakuljon a megfelelő hivatástudat. Erre pedig felkészítenek a főiskolák, s ha mindebből időközben — az önálló tanítás folyamán, diplomával a kézben — elvész valami, az már nem a képzőiskolák hiányos munkáját jelenti. Pedagógus körökben elég nagy gyakorisággal emlegetik — a rutin és a munkaszeretet jellemzéseként —, hogy első öt évben szeret, de nem tud, a második öt évben már tud és szeret is, azután pedig tud, de nem szeret tanítani a pedagógus. Nos, én nem hiszem, hogy ez a némi iróniával, esetenként öniróniával megfogalmazott, pesszimizmussal megspékelt és esetenkénti beletörődést is tanúsító jellemzés a valóságot tükrözi. Nem is tükrözheti azt, hiszen a tanítók, óvónők, tanárok többsége a szüséges szakmai tapasztalatok megszerzése után tud is, szeret is tanítani. A tanítóknál maradva hozzunk rá példát. Több évi tapasztalat igazolja, hogy kevés olyan végzett tanító van, aki nem a pályán helyezkedik el. Azt is mondhatnánk — mindenféle túlzás nélkül —, hogy jobb a helyzet mint a tanárképző főiskolát, egyetemet vagy az óvónőképzőt végzettek esetében. Gondok persze itt is akadnak. Nem minden települést és annak iskolájában való tanítást vállalnak a végzettek. Egyfajta tartózkodás, menekülés jellemző a kistelepüléseken való munkavállalástól. Erőteljes törekvés mutatkozik a városok és a nagyobb települések iskoláiban való nevelésre, oktatásra. Jellemző az is, hogy nem mindenféle feladatkört kedvelnek egyformán. Egyáltalán nem vonzó a napközis, a diákotthoni és a korrekciós osztályokban folyó munka. Minden végzett, illetve pályakezdő fő törekvése az, hogy tanítson. Mindezek ellenére a hivatásszeretet kimutatható, de az árnyaltabb képhez az előzőek is hozzátartoznak. És még valami. A tanítók körében viszonylag nagy számmal vannak olyanok, akik tovább akarnak tanulni, tanári képesítést szeretnének szerezni. Ez nem mindig az érdeklődés által determinált. A tanító jelenlegi megítélése, rangja küldi őket felsőbb iskolába, mert a gyakorlatban, de úgy is mondhatnánk, a valóságban más megítélés alá esik a tanító, főleg, ha napközis, mint a tanár. Ennek a nyomai a fizetésben is megvannak. Érthető tehát, hogy az anyagiak miért serkentenek a magasabb végzettség megszerzését biztosító önképzésre. Ez az utóbbi megállapítás két gondolatot vet(het) fel. Jó ugyanis az. ha valaki képes arra, hogy a munka melletti tanulással továbbképezi magát és az ott megtanul- takat hasznosítja. A tanítók esetében ez alatt azt értem, hogy tanári végzettséggel is megmaradnak az alsó tagozatban, mert ebből mindenki profitálhat. De hátránya is van, amelyet látnunk kell. Általában a „jobbak” mennek fel felsötagozatba, és így az első négy osztályban tanító gárda kissé kilúgozódik. Képesítés nélküliek kelülnek a helyükre, ami az alsó tagozat megalapozó szerepe miatt nem szerencsés. Igaz. hogy az „avanzsáltak" konkrét oktatási problémát oldaruik meg iskoláinkban, de el lehet és talán el is kell gondolkodni azon, hogy ami egyik helyen előny, az másutt nem hátrányként jelentkezik-e. Megéri-e? A tegnap véget ért szakmai gyakorlat csak egy állomása volt a tanítók nehéz, de mégis szép pályára való felkészítésnek, a tapasztalatgyűjtének. Az elmúlt négy hét alatt szinte minden olyan feladat elvégzését — tanítási óra, napközis —, kisdobosfoglalkozás vezetése — gyakorolták, amit majd az oklevélszerzés után önállóan kell megoldaniuk. A négy gonddal teli, de talán nagyobb önállóságot adó hét értékelése a gyakorlás színhelyéül szolgáló iskolákban már megtörtént. A kölcsönösen aláirt jellemzések hamarosan beérkeznek a képző- intézetekbe, ahol a végső értékelésnél — természetesen — figyelembe veszik azokat. Az ismerős, de úgy is mondhatnám, hazai környezet lehet, hogy néha szubjektivitást szült, de ennek ellenére biztosan segítette, segíti a pályát kóstolgatókat. Csak el kell gondolkozni az ott hallottakon, tapasztaltakon és úgy készülni a zárótanításra, az egész pályára. Minden étiben ilyenkor január végén, február közepén a kis tanító nénikre, bácsikra gondolok és a helyükbe képzelem magamat. A gyorsan pergő emlékek közt úira meg újra azok a napok idéződnek fel tíz év távlatából is bennem, amikor Dombóváron először álltam — szakmai gyakorlaton — a negyedik „b" osztály elé. Felejthetetlenül nehéz, izgalmas, de nagyon szép napok voltak. Emberségből, gyermek- és szakmaszeretetből, hivatástudatból kaptam példát. És még valamit. Tapasztalt kollégáim megmutogatták, türelemmel elmagyarázták azokat az apró foaásokat, amelyeket hosszú évek alatt szereztek, tapasztaltak. Ez az önzetlen ismeretátadás volt aztán a gyakorlat csúcsa, és úgy gondolom, ma is az maradt.- él Premier németül A Szekszárdi Német Bemutatószínpadot a Magyar- országi Németek Demokratikus Szövetsége, a Művelődési Minisztérium és a Tolna megyei Tanács hívta életre és Szekszárdon, a Babits Mihály Megyei Művelődési Központban működik. Az állandó társulattal nem rendelkező színpad feladata, hogy a Magyarországon élő német nemzetiségi lakosságot ellássa színházi előadásokkal. Az 1983—84-es évadban három prog. rammal indultak: a Heine és Petőfi című irodalmi műsorral, a Magyarországon élő német nemzetiségi költők műveit bemutató irodalmi esttel és Arthur Schnitzler „Anatol” című vígjátékával, melynek rendezője Ig- lódi István. A Szekszárdi Német Bemutatószínpad újszerű kezdeményezés, életre hívása szerves része a hazánk nemzetiségi politikájának. Az Anatol premierje február 20-án lesz Szekszárdan, a Babits Mihály művelődési központban. Képriportunk Budapesten, a József Attila Színházban a darab egyik próbáján készült. Kapfinger András képriportja A rendes/!----------------------------;-------------------------------------------------------;----------------------------------------------------P róba a József Attila Színházban " Hipnózis Max — Gera Zoltán Anatol szerepében Üjl&ky Károly Próba után Cora — Ivancsics Ilona OlvMópróbi
