Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
1984. január 21. NÉPÚJSÁG 5 Mennyit ér az adott szó? ígéreteinknek leggyakrabban úgy adunk nagyobb-2----------------------------hangsúlyt, nagyobb nyomatékot, h ogy hozzáteszünk két szót: szavamat adom. Ez legtöbb esetben azt jelenti, hogy vállaljuk, sőt, betartjuk mindazt, amit és ahogyan megígértünk, mert az adott szó mindig kötelez valamire. Igen, kötelez az adott szó, még akkor is, ha gyermekként még úttörő-becsületszóra mondjuk, felnőttként pedig a „szavam rá” megfogalmazást használjuk. Mostanában — úgy tűnik — gondot okoz, ha nem is a két szó kimondása — a teljesítése. Talán ezért van olyan sok — napjainkban sokak által gyakran mondott — kételkedő megjegyzés. Hisz ki ne hallotta volna már az „ígérni, én is tudok”, a „tele van a padlás ígéretekkel”, vagy többek között az „amit én megígérek, azt meg is aján- j lom” kijelentéseket. Ezekről és a hozzájuk hasonló pesz- szimista, humoros, sokszor gúnyos, élcelődő megállapításokból leszűrhetjük, hogy romlott az adott szó hitele. ’ Mintha lejárattuk volna, mintha felesleges lenne, mintha, elveszítette volna régi funkcióját. De miért? A ma embere is gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy ígérnie, pontosabban megígérnie kell valamit. Meg is teszi sokszor jó szívvel, sokszor felelősséggel, de felelőtlenül is. A felelőtlen ígéretekkel, esetenként ígérgetésekkel pedig rontja a szó és önmaga hitelét. Mert ugye ez utóbbi is bekövetkezik, sajnos, elég nagy gyakorisággal. Ilyenek után jönnek aztán az előbb említett, már-már szállóigévé vált megállapítások, amelyeken bosszankodunk, vagy nevetünk, vagy éppen kesernyésen legyintünk rájuk egyet. Közben nem vesszük észre, hogy önmagunk okoztuk mindezt azzal az adott szavunkkal, amiről esetleg már kimondáskor tudtuk, hogy nem úgy lesz. Talán el kéne gondolkodnunk azon, amit ígérünk, amihez szavunkat adjuk. Körzeti orvos ismerősöm felháborodottan mesélte el az alábbi történetet. A helyi általános iskola igazgatójával szóban megállapodtak, hogy kettő és fél éves kora előtt — még ha szobatiszta is — senkit sem vesznek fel az óvodába, mivel így írja elő a rendelet. A doktor tartotta szavát, az igazgató nem. Ez akkor derült ki, amikor beállított a rendelőbe az egyik szülő ás annyit mondott: „Csak nyugodtan írja alá, doktor úr, az igazgatóval már megegyeztünk, hogy felveszi.” A körzeti orvos nem írta alá a felvételi kérelmet, hanem felhívta telefonon az igazgatót és megállapodásukra hivatkozott. Az iskola vezetője berohant a rendelőbe és emelt hangon számonkért. Aztán mikor rendre utasították, lecsillapodott, de elveit nem adta fel. Szerencsére az orvos sem. A két ember „vitájából” az került ki győztesen, aki a szavát betartotta. Kétszeresen becsülendő ezért, hisz nemcsak szavatartó maradt, de érvényt szerzett a törvénynek is. Keserűség azért maradt benne, és egyre gyakrabban megkérdőjelezi most már a papírra vetett, aláírással, pecséttel ellátott szavak hitelét, valódiságát is. írásba adom” mondják elég gyakran azok, akik-------------------------------vagy funkciójuk bevetésével akarnak szavahihetőbbnek látszani, vagy így, ezzel akarják fontosságukat bizonyítani. Még azt is hozzáteszik olykor-olykor a nagyobb nyomaték kedvéért, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Igen, ez így igaz. De mennyivel hihetőbb, megvalósíthatóbb, őszintébb, betarthatóbb egy írásban adott szó, egy kimondottnál? És mennyire meghatározó a funkció? Ügy gondolom, nem szabad és nem is lehet különbséget tenni ilyen és hasonló esetekben, beosztásban kimondott, illetve írott beszéd között. Egyformán hitelesnek, igaznak kell lennie mindkettőnek, ugyanis igazság- tartalom nélkül egyik sem ér semmit. Szerencsére azonban az írásban tett ígéretek többsége megvalósul. Szép számmal vannak olyanok, akik átgondoltan, felelősséggel „írnak” ígéreteket. Így is van rendjén. A gond csak az, hogy ez a szám kevés. Ha már az írásban adott ígéreteknél tartunk, gondolnunk kell arra is, hogy mit nem adunk írásba. Nem adjuk írásba azt, amiről hisszük és tudjuk, hogy nem valósul meg, ugyanis nem valósítható meg. Ez jó dolog, mert ha őszinték vagyunk, akkor ezt szóban is elmond (hat) juk. Aztán nem adjuk írásiba a szóbeli fenyegetéseket sem, történetesen, hogy így, vagy úgy betartunk valakinek. Ezt viszont — akár háta mögött, akár szemébe mondtuk is az illetőnek — betartjuk. Bizonyítva ezzel, lám, mennyit ér az adott szavunk. Azt sem adjuk írásba, amit megígértünk ugyan, de tudjuk róla, hogy alkalom adtán ellenünk fordítható, felhasználható lenne. Micsoda előrelátás! De, azt sem írjuk le, amit ugyan leírhatnánk, de nincs kedvünk hozzá... és még sorolhatnám. Gyesen lévő tanítónő ismerősöm is az adott szó „áldozata lett. Azért, hogy férje elvállalja a rég betöltetlen körzeti orvosi állást, neki is munkahelyet ígértek a tanács és az iskola vezetői a helyi oktatási intézményben. A gyes lassan lejár, állás pedig nincs, de előreláthatóan nem is lesz. Most több lehetőség közül válogathat, vagy otthon marad a diplomájával, mint háztartásvezető, vagy elmegy máshová tanítani ingázóként, vagy felpakol a család és elköltözik a községből. Hogy kinek jó ez az állapot? Talán a „szavamatadók” tudják. A példákat még sorolhatnám, de nem teszem, mivel mindenki a saját környezetében szerzett már, illetve szerezhet még hasonló tapasztalatokat. Ebben nem hiszem, hogy tévedek. Sajnos. Mennyit ér az adott szó? — tettem fel a kérdést írásom bevezetőjében, melyre az adandó válasz is kikerekedett már. Hogy gond van az ígéretek, az adott szavak teljesítésével mostanság, az biztos. Valahogy azonban mégis vissza kéne szerezni a szavak hitelét, meg kéne tölteni újra a régi tartalommal, hisz nem ismeretlen, csak mellőzött, esetenként pedig nem kellő komolysággal, felelősséggel használt fogalmak ezek. Kár az értékromlásért. Egyet mégsem szabad elfelejtenünk: az adott szó ■ - --------------§---------annyit ér, amennyit az ember, aki a s zavát adta. Ezt kéne átgondolnunk, mielőtt megnyilatkozunk egymásnak, hogy újra a régi hitele legyen a szónak. —él— Hölgyek a targoncán Csatárláncban Itt a tükör nem szépségápolásra szolgál Nagyüzem a konzervgyár raktárházában A napi csúcs eddig 40—50 vagon megrakása volt Kincses Zoltán raktár vezető „eligazítást” tart ■■■■ » mm; Tolatni is tudni kell Sáfrány Lajosné
