Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

© r\fEPÜJSÄG 1984. január 21. Kalapos József szakoktatóval Múltunkból — Évekkel ezelőtt volt egy tanulója, ai az elmé­leti tantárgyakból min­den évben megbukott. Pe­dig szakmailag a legjobb volt. Sőt, ahogy akkor mondta: még rá is bízta a többieket, mert már olyan szinten ismerte a szakmát. Mi lett ezzel a fiúval? — Hat évig járta az „inas­egyetemet” és mégsem lett belőle szakmunkás. — Ezt ügy mondják: a pedagógia csődje... — Mindegy, hogy mit mondunk: ez a fiú nem lett szakmunkás, pedig tehetséges volt. Nem mondhatom, hogy valamelyik pedagógus miatt nem sikerült neki megka­paszkodni ijt, mert az évek alatt több matematika- és fi­zikatanára volt, és mind­egyik megbuktatta. Lehet, hogy az első évben kellett volna jobban odafigyelni rá, mert később már ez a fiú cinikussá vált és csak azért sem tanult. Akkor már ment­hetetlen volt. Szerintem az ilyen tehetséges ember azért végül is eljut oda, anova te­hetsége amúgy is eljuttatta volna. — Csak nem mindegy, hogy milyen áron... — Szokás szidni az iskolát manapság. Pedig nem az is­kola tehet arról, hogy a gye­rekekben kialakult a „Nem tanulok. Kettesre úgyis le­vizsgázom.” — A gyerekek vallják ezt így? — Most úgy látszik, hogy mindent a tanulókra akarok fogni. Véletlenül sem. De egyelőre maradjunk a gyere­keknél, később a környezet­ről is beszélhetünk, amely befolyásolja a diákokat. | — Tehát a gyerekek... — Igen. Van egy kisebb­ség. Kicsiny kis mag, és mé­gis ők terrorizálják a töb­bieket. Abból indulnak ki, hogy nem érdemes tanulni. És képes az a néhány több száz gyereket befolyásolni. A hangadókat kellene leszerel­nünk. de a jelek szerint nem tudjuk. — Említette a környe­zetet is. — Nagyon összetett dolog, és nehéz is elemezni, hogy honnét milyen hatás éri a fiatalokat. Amikor egy társa­dalomban a tanulás ellen hat több minden, akkor nagyon nehéz ott rendes oktató mun­kát végezni. Amikor szak­munkásbizonyítvány nélkül is lehet annyit kersni, mint bizonyítvánnyal, amikor a segédmunkás többet keres, mint a szakmunkás, a szak­munkás pedig többet, mint az oktatója... — Ilyenkor a szülők fe­lelősségét is szokás fel- hánytorgatni. — „Hogy jövök én ahhoz”, hogy a szülők felelősségét felhánytorgassam, de azért beszélhetek a szülők fele­lősségéről, még akkor is, ha nincs foganatja. — Ezek szerint a szü­lők is ludasak annak a helyzetnek a kialakulásá­ban, hogy a tanulásnak, a jó jegyeknek, a jó bizo­nyítványnak nincs res- pektje? — Még azt is merem mon­dani büntetőjogi felelőssé­gem tudatában, hogy a szü­lők befolyásolják a gyereke­ket, de nagyon sokan a rossz irányba. Nem azt mondom ezzel, hogy ellenzik a gye­rekük tanulását. Túlon-túl is akarják, hogy tanuljon. Mindent megtesznek érte. Csak nem olyan módszerrel, hogy eredményt érjenek el. Szólamokkal nem lehet gye­reket nevelni. Azt hiába mondja a szülő: „tanulj fi­am, mert az élet később úgyis megtanít”. Kényszerí­teni kellene. De erre vagy idejük, vagy energiájuk nincs. Ha megkap otthon mindent a gyerek, akkor mi készteti arra, hogy ő a tanu­lással kiváljon a többi közül, hogy ne a terrorizáló kisebb­ségnek legyen a bábuja? Ha két barát elhatározza, hogy szeretnének egy kismotort, és kérik a szülőket annak megvásárolására, és min­degyik megkapja, az is aki négy tantárgyból megbukott, és az is aki jeles rendű, az akkor nagyon veszélyes. — Nem festünk mi túl sötét képet? — Nem. Éppen tegnap számolt le egy másodéves esztergályos, négy tantárgy­ból bukásra áll. Ez pedig en­gem elszomorít. — Valamit nem értek. I Azt joggal mondhatjuk, hogy gyerekeink jó kör­nyezetben élnek. Nincs létbizonytalanság... — Ebben igaza is van. Azt gondolhatnánk, hogy a jó­léttel együtt elindul egy olyan folyamat, hogy az em­berek többek akarnak lenni, és ezt a gyerekekbe is át­plántálják. Húsz-harminc éve minden diák kapaszko­dott és igyekezett egy szak­mát megtanulni, mert az volt az egyetlen lehetőség, hogy kitörjön az otthoni életből. Abban az időben a szakmunkásbizonyítvány kincs volt. És ezt nem tud­tuk megtartani. — A létbiztonsággal egyenesen arányos a le­épülés? — Valahogy így van. Túl biztos környezetben élnek a fiataljaink. — Ez lehetetlenség, hi­szen ezzel azt mondjuk, hogy a jólét gátja a fej­lődésnek... — Nem. A jólét, az anyagi javak nem mindig jelentik a jól élni kifejezést is. Ezt a kettőt kellene összhangba hozni, akkor mi itt az is­kolában eredményesebb munkát végezhetnénk. Azt nem mondom, hogy ered- ményte^sn a mi munkánk, hiszen százával bocsátunk ki szakmunkásokat, olyanokat, akik az életben is megállják a helyüket, később egy-egy üzem kulcsemberévé válnak. De azért nagyon fontos, hogy azokról is beszéljünk, akik lemorzsolódnak, akik el­vesznek, munkakerülőkké válnak, vagy mint az én ta­nítványom: évekig jár isko­lába és majd később válik belőle szakember. — Mostanában sok vitát hallani az iskoláról. Te­hát nemcsak mi ketten mondjuk, hogy meg kell szüntetni a szakmunkás- Képzöket és helyettük szakközépiskolákat kell alakítani, ahonnét egy év továbbtanulással képezik a technikusokat. Végül maradt a régi rend, ma­radtak a szakmunkáskép­zők. De, azért egy ko­moly kérdés fennmaradt. Ezt üzemekben és más helyeken is felvetik: a szakmai kérdéseket kell-e előtérbe állítani vagy az elméleti oktatást? Szak­munkások kellenek-e, vagy művelt emberek? — Ezt nem nekünk kelle­ne eldöntenünk. Hogy me­lyik jobb a társadalom szá­mára, azt hiszem, ez a lé­nyeg. Azt bizton merem állí­tani, hogy művelt szakmun­kásokra van szüksége a tár­sadalomnak. Az egyik felté­telezi a másikat. Nincs álta­lános műveltség nélkül jó szakmunkás. Egy biztos, hogy annak semmi értelme, hogy a szakközépiskola után még két évig hozzánk járjon a fiatal. — Erre most felszisz- szennek a szakközépis­kola hívei. — Jogukban áll. És kelle­metlen is kimondani, le leg­több munkahelyen nem fo­gadják el a szakközépisko­lai bizonyítványokat és a társadalom sem, mert na­gyon sok gyerek jön ide már érettségivel js. Tehát nem elég az a szaktudás, amit ott kap. Ezért fájdalom, hogy megszüntették a technikumo­kat. Mert ott szakembereket neveltek. De, térjünk vissza a szakmunkásképzőbe, mert szarintem az oktatás irányí­tóinak a feladata, hogy ezekről vitázzanak és tegye­nek valamit. — Örülök a visszatérési szándéknak. Az üzemeket, gyárakat járva sok ' pa­naszt feljegyeztem: kis tudással adják ki a gyere­keket. — Jó szakember soha sem mondja azt, hogy a frissen végzett szakmunkás nem is­meri a szakmát. Mert ő tud­ja, hogy neki is legalább tíz év kellett ahhoz, hogy iga­zi szakmunkássá váljon. Olyanná, aki már mindent tud és ott az üzemben te­kintélyt vívott ki magának. Mondok egy pozitív példát: mostanában jártam Dunaúj­városban. Ott a vasmű és az iskola megoldott valamit, olyat, amit mindenhol be kellene vezetni. A szakmun­kásvizsga után is foglalkoz­nak a fiatalokkal. Mert szükséges, mert munkássá kell őket nevelni. Mondhat­juk azt is, hogy ott a műve­zető még egy ideig szakok­tató. A vasműnek is és a frissen vizsgázott szakem­bernek is szükséges ez. Csak így válhat jó szakemberré valaki, ha figyelnek rá. In­kább a vádaskodások helyett próbáljunk tenni valamit. — Az előbb a társada­lom hatásairól beszéltünk. Vajon szeretnek ezek a gyerekek dolgozni? — Szeretnek. A legtöbb­je szeret dolgozni. Ehhez azonban riekünk is olyan lég­kört kell teremtenünk. Ott kall állni a háta mögött, tud­nia kell, hogy figyelnek rá. Nem olyan dolog ez, hogy csak szigorúan bánunk ve­lük, hanem a figyelem: érez­ze azt, hogy törődik vele az oktató, azt akarja, hogy o megtanulja a szakmát. Eh- nez kellő mennyiségű siker­élmény is kell. A mostani csoportomban vannak lányok is. Olyanok is, akik cukrá­szok akartak lenni. Velük nehéz, de mégis meg kell kedveltetni a szakmát. Az a tapasztalatom, hogy hamar feladják, ezen kell őket át­segíteni. Azt kell éreznie, hogy a tanár a diákjára so­sem haragudhat. Megbün­tetheti, de nem azért mert haragszik rá, hanem azért, mert szeretne neki segíteni. — Önhöz visszajárnak a diákjai és beszámolnak életükről? — Azok a gyerekek is há­lásak, akikkel sok volt a baj. Mert felnőttkorban már ér­zi, hogy mit kapott itt Ezért érdemes csinálni ezt a mun­kát még akkor is, ha nem eléggé megbecsült munka a szakoktatóké. Anyagilag sem és erkölcsileg sem. Most nem magamról beszé­lek, mert én megkaptam mindent, amit meg lehetett kapni. Kiváló pedagógus va­gyok, ezt pedig kevés szak­oktató kapta meg eddig. Ügy tűnik, hogy dicsekszem. De ahhoz, hogy társaimért szót emelhessek, el kellett mon­danom, hogy én megkaptam — úgy érzem — a szükséges erkölcsi elismerést. Semmi mást nem kellene elérni, csak annyit: egy pedagógus­nak legyen annyi jövedelme, hogy ne kelljen mellékállá­sok után szaladgálnia, hogy minden figyelmét a gyere­keknek szentelhesse. Mert nem mérhető forintokban — de mégis érzékelhető, hogy milyen munkát végzünk. — Ügy érzem, kellő mértékben „megváltot­tuk” már a szakmunkás- képzést. Vajon a szak­oktató saját magát is meg tudja váltani? — Ha ennyi elég lenne a szakmunkásképzéshez, a szakember-utánpótlás gond­jainak megváltására, akkor nagyon örülnék. Remélem, hogy szerény körülménye­ink között is tudunk tenni valamit, esetleg egy újság­cikk is segíthet. Saját vá­gyaimról nincs sok monda­nivalóm. — A találmányára, az újításaira és temészete- sen a versírásra is gondo­lok... — Ez így együtt sok. — Kezdjük az újítások­nál. — Azokért megkaptam az elismerést. Esetleg annyi bá­natom lehet, hogy nem ter­jedt el némelyik. ■ — A találmány? — A Fővárosi Bíróságig jutottam el. | — Megtorpant... — Módszertani újításnak elfogadták. És kaptam érte ötezer forintot, és használ­juk is. Ennyi elég. I — A vers? — Vissza-visszatér. Nem az a lényeg, hogy Kalapos József verset ír. Hanem az, amit az előbb mondtam: művelt munkásokra van szükség. I s — Ezzel nem azt akar­ja mondani, hogy ehhez a versírás is hozzátartozik. — Miért ne? A vers eszté­tikát jelent, szépségérzetet ad, érzelmi, értelmi kötő­dést... I — Hisz ebben? — Másképpen nem csi­nálnám. És amikor komoly felnőtt emberként megkér­dezik a fiúk: „Hogy van, mester elvtárs?”, akkor bol­dog vagyok. — Sok boldogságot kí­vánok! HAZAFI JÓZSEF Valószínűleg belefáradt a megye alispánja az írásba 1895 márciusában, akkor, amikor a törvényhatósági bi­zottság ülésére készítette a beszámolót. A nyomdailag sokszorosított beszámoló 26 terjedelmes oldalt tett ki. S mint ilyenkor lenni szokott, örvendetes és kevésbé tetsző dolgokat egyaránt a közgyű­lés elé terjesztett. A PÉNZHAMISÍTÓK Korabeli újságokból is — és a beszámolókból is — tud­juk. hogy évtizedeken át nerrí volt olyan nagy botrány a megyében, mint az 1890-es évek közepén leleplezett pénzhamisítás. Egy sok sze­mélyt foglalkoztató bűnszö­vetkezet alakult azzal a cél­lal, hogy hamis pénzt készít és azt forgalomba is hozza. Tevékenységük területe meg­lehetősen nagy volt. Nemcsak Tolnát és Baranyát, hanem Veszprém, Pest-Pilis-Solt- Kiskun, Bács-Bodrog és To­rontói vármegyét is vadász- területüknek tartották. Főleg a nagyobb településektől tá­vol eső helyeken — ahol még a csendőr is csak ritkán járt, — szedték rá a gazdagodni akarókat. „Behálózzák a pénzszerzé­si vágy segítségére számítva, a jóhiszemű kevésbé vagyo­nos polgárokat, kiket egy­szersmind bűnrészesükké is tevén, nagymértékben előse­gítik a nép erkölcsi érzéké­nek lazulását.” — összegezi a tanulságot az alispán. Mi történt tulajdonképpen? Idézzük a kérdésre az alispá- ni megállapításokat: „ ... a pénzhamisítási kí­sérletek majdnem az egész vármegyénk területén el vannak terjedve, részint a hamis pénz készítők, részint az ilyen pénzt forgalomba hozók, részint pedig a hamis pénzt tudatosan vagy jóhi- szeműleg elfogadók lakhelyei szerint; a Regöly és Felső- iregben (— a mai Iregszem- csén) készült és közvetítők útján terjesztett hamis 100 forintosok fele értékű valódi pénzt árusíttattak el, s a Ko­vács István Tolnanémedi-i és Simon Pál tótfalusi (Baranya megye) lakos révén továbbí­tott ily 100 Ft-osok nyomán a csendőrség által Baranya vármegyében és nálunk meg­indított vizsgálat eredménye az volt, hogy 27 db 100 Ft-os kinyomoztatott és 48 letar­tóztatott tettes, 15 db hamis 100 Ft-os és 115 db bűnjel­vénnyel a budapesti kir. ügyészségnek adatott át. ho­vá ezen bűnügyből kifolyólag még 27 egyén jelentetett fel; egy másik nyomon haladt vizsgálat folytán a csendőr­ség az említett két vármegye területéről 108 tettest adott át a budapesti kir. ügyész­ségnek, s ezeknek legnagyobb része vármegyénkbeli volt, sőt a főczinkosok és vezetők is tolnamegyeiek voltak, s ezen vizsgálat kiderítette, hogy ez a 108 tettes 83 000 fo­rint összegig károsította meg a hiszékeny földmívelő né­pet.” Mi sem természetesebb, mint az, hogy az alispán kér­te a törvényhatósági bizott­ságot, ezúttal is kezdemé­nyezze a belügyminiszternél a csendőrőrsök számának emelését, és új csendőrök Tolna megyébe irányítását. A közgyűlés — mi sem ter­mészetesebb ennél — a ja­vaslatot magáévá tette. ZSÚFOLT A LEVÉLTÁR Az alispán a jelentésében beszámolt arról is, hogy kö­zeleg az állami fogház építé­sének befejezése, s még 1895- ben megüresedik a megyehá­za épületében lévő fogház, és más célra lehet azt felhasz­nálni, a börtöncellák kultu­rális célokra felhasználhatók. Kérte a törvényhatósági bi­zottságot, kapjon szabad ke­zet arra, hogy a felszabadu­ló helyiségeket levéltári — esetleg múzeumi — célokra felhasználhassa. A bizottság a felhatalmazást megadta. A levéltár megkapta a szóban forgó helyiségeket. Az egyko­ri börtöncellákban őrzik azó­ta is a levéltárban lévő ira­tok egy részét. A BETEG TOLNAI KATONÁK Teljesen jogos volt az alis­pán öröme, amikor arról szá­molhatott be a közgyűlésnek, hogy 1894-ben a megye 13 községében olyan fertőtlení­tő gépeket vásároltak, ame­lyeket lóvontatással ahhoz a házhoz lehetett juttatni, ahol a fertőtlenítést el kellett vé­gezni. A ragályos betegek holmijait( ruháit, ágynemű­jét) fertőtlenítették. Kevésbé tetszett viszont a tolnai helyzet az alispánnak. Idézzük az alispáni jelentést: „,Meg kell itt emlékeznem a Tolnán elhelyezett 12-ik uh- lánus ezred két századának legénységénél aggasztó mére­teket öltő trachoma terjedé­séi ől, mellyel szemben a ka­tonai kormányzat részéről is megtörtént ugyan a hozzám érkezett értesítés szerint minden, ami a megfigyelést, gyógykezelést, s a tolnai la­kosságtól való szigorú elkü­lönítést illeti; mégis tekintve, hogy a nevezett századok le­génységéből 100-on felül szállíttatott trachoma beteg a budapesti katonai kórházak­ba: s tekintve, hogy az adott helyzetben és körülmények között alig maradt egyéb fenn, mint ezzel a könnyen terjedő ragályos bajjal szem­ben megtenni mindent, hogy a ragályozás tova terjedése minden áron megakadályoz- tassék, a közelmúlt napok­ban a vármegye tb. főorvosá­val megvizsgáltattam a pol­gári lakosságot,,,” Az alispán azt is közölte a bizottsággal, hogy rövid idő­közökben megismétlik az el­lenőrzést — azaz a lakosság szűrővizsgálatát —. s ha kell további szigorú intézkedése­ket foganatosít. SZERVEZKEDÉSI HULLÁM A MEGYÉBEN Az alispán számot adott arról is, hogy 1895. január 1- én a megyében 222 egylet és társulat működött. Ebből 1894-ben 22 jött létré. Fel is sorolta: Bátaszéken az ipar­testület békéltető bizottsága, Bonyhádon szarvasmarha-te­nyésztési egylet, Dőbröközön polgári olvasókör, Faddon iparosok és kereskedők olva­sóegylete, Gyönkön iparosok olvasóköre, Hidegkúton pol­gári olvasókör, Kétyen állat- tenyésztési egylet, Kisdoro- gon szarvasmarha-tenyészté­si egylet, Kistormáson állat- tenyésztési egylet, Lengye­len szarvasmarha-tenyésztési egylet, Miszlán katolikus kör, Mórágyon első temetkezési egylet és szarvasmarha te­nyésztési egylet, Ozorán ka­tolikus kör. Pakson fillér­egylet, Szakcson kaszinó, Szekszárdon vadásztársaság, Tabódon, Tevelen, és Zom- bán szarvasmarha-tenyészté­si egylet, Závodon állatte­nyésztési egylet. Feltűnően sok a szarvas­marha-tenyésztési egylet és az általános jellegű állatte­nyésztési egylet. Ez azzal ma­gyarázható, hogy a század- forduló utolsó évtizedében megnőtt az állattenyésztési kedv, amit csak serkentett a számos megyei, országos díj elnyerése is. KÉTSZÁZÉVES TANÜSlTÓ-LEVEL Egy alsónyéki katona két­száz évvel ezelőtt igazolta, hogy felszólították, vonuljon be. Idézzük az egykori tanú­sító-levelet : „Hogy én alább meg írt ne­mes Károli regementyéből való gyalog katona: a midőn Tekintetes Nemes Vármegyé­ről az parantsolat meg érke­zett, azonnal az bírák magok eleibe hivattattak és el me­nésemről való parantsolatot előttem el olvasták, azonnal az utilevelemet megírták és meg parantsolták, hogy min­den üdő halasztás nélkül meg indullyak. Melyről adom ezen pötsétem alatt költ bizony­ságtevő levelemet és már megyek. Alsónyék, 1784. március 29- én. Fajszi János, nemes Károli regimentből való katona.” Fajszi János, a rendeletnek megfelelően, bevonult. K. BALOG JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents