Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-14 / 11. szám

( TOLNA V

6 wÉPUJSAG

1984. január 14.

Múltunkból

— Kezdjük in médiás rés. A szekszárdiak egyik küldötte volt a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének VI. kongresszusán. Ügy tudom, nem szekszárdi. Hogyan jött össze a küldötté választás?

— Nem véletlen műveként. Anyai ágon német származású vagyok, ezenkívül életemnek nem jelentéktelen részét töltöttem el eddig Szekszárdon, ahol ötéve bízták rám munkahelyemen, a megyei könyvtárban — mely nemzetiségi báziskönyvtár is — a nemzetiségi könyvtárügy gondozását. Feldolgozó könyvtáros vagyok, ami döntően úgynevezett színfalak mögötti munkát jelent. De a kettős megbízatás nem áka- 'dálya annak, hogy mindkét feladatomat szeressem. Szeretem is.

— Azt hiszem, nem egyformán.

— Nem is azonos érzelmi feltöltődést követel a két szerep. Az egyik feladatomat csak a könyvtár falai között végezhetem. A másik viszont megkívánja a mozgást, módot ad sók emberrel való találkozásra. Ez rendszerint öröm, még akkor is, ha az adott helyen és alkalommal egy-egy olvasómozgalmi gondunk megoldásán kell a fejünket törni.

— Nagyjából két éve a segítségével tekintettük át a megye német nemzetiségi könyvtárügyét. Változott azóta a helyzet?

— Ez magától értetődő. Gyarapodott az állomány, javult a beszerezhető könyvek választéka a számunkra legfontosabb olvasóréteg, a gyerekek javára. Ami viszont a felnőtt olvasókat illeti, számuk nem sokat változott. Legalábbis nem olvasnak annyian az anyanyelvükön, mint ahányan azt megtehetnék. S ez az, amibe nem szabad belenyugodni, hiszen a nemzetiségi létnek kulcskérdése az anyanyelvi kultúra.

— Ügy tudom, a szövetség kulturális tevékenységének középpontjában továbbra is az anyanyelv ápolása áll, az olvasómozgalom, a könyvtárak, kul- túrcsoportok, klubok támogatása mellett.

— Így igaz* Nagy szükség van arra, hogy országosan, és helyileg is nagyobb tömegek mozduljanak meg. S mind több fiatal, hiszen a magyar- országi német nemzetiség jövője az ifjúság kezében van.

— Így fogalmazott a kongresszus is, mint azt olvashattam. Gondolom, nagyon jó érzés volt ezt

' ott, a helyszínen hallani, i hiszen mióta táborvezető- ! je nyaranta a Tolna megyei általános iskolások nemzetiségi olvasótáborának, ezt vallja — zömmel pedagógus — munkatársaival együtt.

— Nem is vallhatnánk mást. Az anyanyelvi kultúra ápolásának alapfeltétele, hogy a gyerekek beszéljék a nyelvet. A nyári olvasótáborok munkájának eredményei eddig azt igazolták, hogy érdemes volt a megyének erőfeszítéseket lennie, és évről-évre mind több óvodába, iskolába bevezetni a német nyelv oktatását.

> — Ha nem tévedek, közel húsz óvodában, és csaknem harminc általános iskolában van német nyelvoktatás. De lesz-e vajon országos beiskolázású német általános iskolánk és kollégiumunk?

— A kongresszus úgy foglalt állást, hogy legyen, és vidéken legyen, ne a fővárosban.

— Térjünk vissza az olvasótáborokhoz. Az 1982. évi sötétvölgyi tábor pályázata — mely a gyerekek munkáiból állt össze egy saját szerkesztésű, igazi újság kíséretében —, hallomásom szerint első díjat nyert.

— Az, hogy jó minősítést kapott az Unsere Zeitünk, a tábor munkája, igaz. De a díjak nem voltak számozot- tak. A sorrendet a jutalmak forintértéke fejezi ki. Mi kaptuk a legmagasabb összeget, 17 ezer forint értékű könyvet, a gyerekek jutalmazására. így, amint megérkezik a küldemény, a Hazafias Népfront megyei szervezetével rendezünk majd Szekszárdon, az úttörőházban egy kis nyarat idéző szerény ünnepséget. Körülbelül száz résztvevője lesz ennek, és mi sem természetesebb, mint az, hogy itt lesznek az Unsere Zeitung szerkesztőbizottságának tagjai is. A dicsőség tehát közös, ahogy a munka is az volt a maga fáradalmaival és örömeivel. A híradónkat egyébként elvittük a kongresszusra, és arra különösen büszkék lehetünk ,hogy még az ott jelenlévő Aczél György elvtárs is tetszéssel lapozgatta az Unsere Zeitungot, mely az újságkészítésre, a pályamunkák elkészítésére fölhasználható idő rövidsége sajnos, nem minden publikációjával felelt meg a nyelv- helyesség követelményeinek.

— Nehéz lesz a folytatás, mert a jót megtetéini sokkal nehezebb, mint a gyöngét megjobbítani.

— Biztosan így lesz. De hozzáláttunk már elkészíteni az 1984. évi nemzetiségi olvasótábor programját. S mert ez a módszer eddig bevált, az előzőek tapasztalataira, eredményeire szeretnénk változatlanul építeni.

— Azt nem tervezik, hogy a 14-től 18 évesek számára is szerveznek idővel olvasótáborokat? Én hiányolom ezt a korosztályt.

— Olyannyira gondoltunk a 14—18 évesekre, hogy egy pályamunkában már szerepeltettem is ezt a tervet, mint soronkövetkező lépést. Gyarapodik ugyanis azoknak a középiskolás fiataloknak a száma, akik részt vehetnek német nyelvoktatásban óvodás kortól az érettségiig bezáróan. Fontos feladat őket is bevonni az olvasómozgalomba, elsősorban a német származásúakat, akikre a nemzetiségi ügynek szüksége van. Sajnos, a szűkös anyagiak miatt valószínű csak 85-ben vagy 86-ban nyílik lehetőség a középiskolások nyelvi táboroztatására. Én bízom benne, hogy sikerül, bár akadnak újabban olyan emberek, akik megkérdőjelezik az olvasótáborok működtetésének hasznát.

— Hihetetlen, hogy van ellenzője az olvasótáboroknak.

— Pedig van. Tessék elolvasni azt a cikket, amit erről az Élet és Irodalomban a könyvtáros szakmának egyik prominense, Kamarás István publikált, és nem is vitára szánva, hanem „exkatedra” károsnak minősítve az olvasótáborok szaporodását.

— Éva, ha jól tudom, nem könyvtárosnak készült.

— Valóban nem. Nyolc évig voltam óvónő egy budapesti nagyüzem óvodájában, mígnem pályát kellett módosítanom orvosi javaslatra. A gyerekekkel nekem soha semmi problémám nem volt óvónőként. Munkahelyi konfliktusok borítottak ki. Elmentem hát műszaki könyvtárosnak, megszereztem a szükséges képesítést is gyorsan, és ma már csöppet se bánom a kényszer szülte pályaváltoztatást. Sőt! Utólag még hálás is vagyok azért, hogy az életem így alakult.

— De német nyelvtudása a származás ellenére nem hazulról hozott.

— Ez bizony igaz. Édesapám magyar volt, és mi Té- tényben laktunk, anyai nagy- anyámék pedig Budafokon. Otthon magyarul beszéltünk, amikor látogatóban voltunk nagyanyáméknál, édesapára való tekintettel megint csak a magyar nyelv járta. Amint kiment édesapa, svábra fordult a szó. A bátyám jól beszélte a nyelvet. Nekem nem volt elég a látogatások alkalmával annyira megismerni a nyelvet, hogy beszélni is tudjam. Iskolás éveimben szert tettem ezért egy passzív nyelvtudásra.

— És most? Beszél, olvas németül?

— Államvizsgára készülök. Az olvasás? Sajnos úgy nem tudok még németül, hogy kézbe veszek egy könyvet, és leteszem egy hét múlva azzal, hogy ezt elolvastam. Lassan megy, olykor kell a szótár is. De nemrég szótár nélkül olvastam el a Szekszárdon élő Fischer Lajos első kötetének elbeszéléseit, amelyek közül a Neue Zeitungban olvastam már egy- párat korábban. Nagyon tetszettek. Hogy miért? Mert valahány novella, elbeszélés rokonhúrokat pengetett meg bennem. Én is sajnálom, hogy érzelmekben szegényedik az életünk, mindenki hajt, rohan, hajszolja a jólétet. Kevés idejük marad az együvé tartozóknak egymásra.

— Ez kor- és kórtünet. Csakugyan félteni kell az életünket, hogy kihűl a világ, hiszen szeretteinket legfeljebb csak nagy ünnepeken látjuk viszont.

— Elég baj az nekünk! Legszebb élményeim közé sorolom még ma is a budafoki nagymamánál, nagybácsiknál és -néniknél töltött hétvégeket. Nagyanya nyolc gyereke közül fölnevelt hatot, és olyan természetes volt, hogy nála vendégeskedett a família vasárnaponként. Nem is lehetett volna másként. Várt minket, mentünk és mindig volt miről beszélgetni a finomságok mellett. Nekünk, gyerekeknek mire fülelni. Felidézni is nagyon jó ezeket a családi élményeket.

— Két gyereket nevel. A lánya idén végez közgazdászként, a fia 16 esztendős és gimnazista, ök se ismerhetik a nagy csaI Iád kohézióját.

— Sajnos, szegényebbek is e vonatkozásban, mint én, pedig igyekszem megóvni őket. Édesanya például most itt volt nálunk, több mint egy hétig, öcsémék jöttek le érte, és ez is hasonlított valamelyest a régi családi együtt- létekre. Ajánlom, hogy olvassa el Fischer Lajos könyvét. Meg fogja érteni, hogy nem divatból nosztalgiázom, hanem az érzelmi elszegényedéssel nem tudok megbé- külni.

— Kapható Fischer Lajos könyve Szekszárdon?

— Akármilyen bosszantó, nem. Csak egypár érkezett. A kongresszuson is negyedóra alatt kapkodták el a küldöttek a köteteket. Miért nem kapható a szőkébb hazában a könyv? Rejtély, tudniillik van belőle bőven a könyvtár- ellátó raktárban.

— Én megtoldanám ezt a rejtélyt még eggyel. Mit gondol, miért nincs a mi múzeumunknak ugyanúgy német néprajzosa, mint a Baranya megyeieknek?

— Ez számomra is kérdés. Szívesen venném, ha alkalmasint megtudhatnám azt a választ, aminek megadására nem én vagyok illetékes. Hogy hiányzik egy német néprajzos, az tény. Hogy a megyei kiadványok sorába kívánkozna olyan témájú is, mely a német nemzetiséggel foglalkozik, úgyszintén az. Az tudniillik több a semminél, de az elegendőnél sokkal kevesebb, hogy a megyei könyvtár kiadványtervébe talán bekerül idővel egy ka- kasdi német népdalgyűjtemény kiadása is.

— Szó volt korábban arról, hogy elmegy Budapestre, a nemzetiségi könyvtárügyet felügyelő Gorkij Könyvtárba. Csöppet sem örültem ennek a hírnek.

— Föltehetően arra gondolt, hogy hűtlen leszek a munkámhoz. Hát ez nem következhetett volna be, mert a Gorkij Könyvtár munkatársaként országos viszonylatban csinálhattam volna azt, amit itt. Nem jött össze a helyváltoztatás a lakáskérdés megoldhatatlansága miatt.

— Arról nem is beszélve, hogy itt is van bőven tennivaló, ami a nemzetiségi olvasómozgalmat, a szövetség tagságának megfiatalítását illeti.

— Ez, ahogy arról már beszéltem, nem egyszemélyes feladat, de talán azért szép és reményteljes. Nekem nagyon a szívembe markolt a kongresszus széksoraiban helyet foglalók látványa. Sok volt az őszhajú, idős ember. Voltunk aztán mi, a középkorúak, de fiatal alig. Jó lenne megérni a fordított arányt.

— Boldogítja ez a csak sok munkával, küzdelemmel elérhető cél?

— Erőt kölcsönöz, és azt hiszem, nemcsak nekem, a könyvtárosnak, akinek a munkája természeténél fogva névtelen és nem látványos tevékenység.

— Tavaly augusztus 20- án kitüntetést kapott, ami azt igazolja, hogy a nem látványos munka értékének elismerésére is jut figyelem. Sok sikert hát a továbbiakra!

LÁSZLÓ IBOLYA

A Tolna megyei Levéltár mintegy 5000 méternyi irata között csak elvétve lehet találni a múlt század közepéről származó községi költségvetést. Nagykónyinak viszont egymást követő két évből is megmaradt a költség- vetése. Ennek alapján tudjuk, hogy miből származott a bevétel, és mire költöttek az 1840/41 és az 184,1/42 katonai költségvetési évben. Napjaink községi költségvetésének ismeretében nagyon szegényesnek tűnik a közel másfél évszázaddal korábbi községi gazdálkodás.

Miből származott Nagykó- nyi bevétele? Az 1840 41-es esztendőben mindössze négy forrást tartalmazott a költségvetés bevételi oldala. Pénzhez jutott a község a malomkeresetből és a „termésbeli gabonából”, összesen 600,— Ft kerülhetett a pénztárba A félévi kocsmáltatás után a számított nyereség 120 forint volt, a kocsma bérbeadása 40 forinttal növelte a bevételt, és az előre nem látható jövedelem mennyiségét 20 forintra tervezték. összesen tehát 780 forinttal gazdálkodhatott a község. Egy esztendővel később viszont már 1500 forint bevételt irányzott elő a költségvetés.- Az emelkedést „a nemes katonaság után adandó liszt, zab, széna jövedelméből 500,— forint” című tétel okozta. A többi bevételi tételnél csak kisebb emelkedést terveztek.

iMire költötték Nagykónyi- vezetői a pénzt?

Mind a két esztendőben 11 tétel szerepelt a kiadás oldalán. Az alkalmazottak illetménye 700 forintot tett ki. Az említett két esztendőben nem volt Nagykónyiban fizetésemelés. Napi bérekre, kiszállási díjakra 70 forintot terveztek.

Kónyába — úgy tűnik — rendszeresen visszatéritek a katonák. Erről a költségvetés úgy árulkodik, hogy a katonák részére 1840/41-es esztendőben 60, a következőben pedig már 100 forintot kellett fa vásárlására fordítani. Egy .másik kiadási tétel is a katonaság miatt került a költségvetésbe. A katonaság után ágy-, istálló-, gyertya- és sópénzre 300 forintot kellett biztosítani.

A költségvetés „vendég- tartás” címen 80 forint kiadást tervezett. Ezt a pénzt akkor használták fel, amikor a járási főszolgabíró, vagy éppen az alispán, netán a főispán látogatta meg a községet. Ma leginkább reprezentációs kiadásoknak neveznénk az egykori vendégtartási kiadásokat. Meglehetősen nagy volt az ilyen kiadás aránya — különösen, ha figyelembe vesszük, hogy épülettatartozásra mindössze 50 forintot kívántak fordítani.

Kútásásra 80, a malom bérleti díjára 135, a katonaság részére zabvásárlásra 200, a molnár részére a malom utáni kaucióra 200, előre mem látható kiadásokra pedig 35 forintot terveztek.

Nagykónyi költségvetése mind a két esztendőben deficites volt. Az 1840/41 -es esztendőben 1550, a következő évben pedig 450 forint hiányt mutatott.

A községnek másfél évszázaddal ezelőtt nem volt gondja az iskolára, nem volt egyetlen krajcár sem tervezve kulturális célokra. Az egészségügyet a költségvetés még csak hírből sem ismerte.

Mindkét költségvetést Keszthelyi Ferenc jegyző készítette, de aláírta azt Molnár János bíró is. A két aláíró a deficitet úgy kívánta megszüntetni, hogy azt a község lakóira hárítják, és adók formájában behajtják. Ebben az ügyben levelet is írtaik a járási főszolgabírónak, amelynek utolsó, bonyolult körmondata így hangzik:

„...méll alázattal esedezem tekintetés főszolgabíró uram kegyes színe előtt, ha mél- tóztatna kegyessen megengedni, hogy a portió funduét (házadó), vagyis a Nagyságos Katonaság téli és nyári tartása fejében a tekintetes, nemes Vármegye által lero- vott adóbeli mennyiséget aránylagosan kivethessem és azt a kint lévő adóból levonhassam és az egész helyiség jobbágy egyedeknek beszámolhassam, és így csak any- nyi, amennyit a tekintetes és nemes Vármegye követel, maradván kint lévő tartozásban — a közjobbágyság örö- mösebb elfogadná az évenkénti háziadó fizetést.”

A KOPPÁNYSZÁNTÓI

JOBBÁGYOK SÉRELME

A szántói jobbágyok megharagudtak földesurukra, aki nem engedte meg, hogy erdeiből szerezhessék be tüzelőjüket — szolgáltatásaik ellenében sem. A jobbágyak küldöttsége 1841. november 20-án felkereste a község jegyzőjét, hogy tegye írásba panaszukat és juttassa el a tekintetes Karok és Rendeknek Szekszárdra. S a jegyző leírta:

„Több számos éveket említhetünk, mellyekben mint az épületi, mint pedig a Tűzi fáizásra nézve a Méltó- ságos földes uraságumk tőlünk meg tagadván annak csak a jobbágyi telekre nézve kiszolgáltatását is. Nagy ínséget szenvedünk, holott mi is, valamint azok, kik mindennemű fa bővségével ditsefcedhetnek, mint a Mél- tóságos Uraságinak, mint pedig a Nemes Vármegye részére a fáizásért adóznunk kelletik. Kilévén a fáizásért járandó adó minden egyes személyre számítva, a midőn mi, hatsak a főméltóságú Eszterházy Herczegség szomszéd erdeiből drága pénzen fát nem szereznénk, télen által megfagynánk, épületeink pedig roskadnak —: miután tulajdonos földes urunk erdeiből egy szálka fát sem kapunk!. Méltó tekintetben vévén tehát a Tekintetes Karok és Rendek ebbéli nagy fogyatkozásunkat, mélységes alázattal esedezünk határtalan kegyességük előtt, hogy vagy a Méltóságos földes- urunknál annak bár mellyik erdején is részünk tűzi fa kiszolgáltatást eszközdeni, vagy pedig az épületi és fűzi fáizásért évenkint fizetendő adótul bennünket kegyessen felmenteni méltóztassa- nak.

Mel'lyért is, midőn alázattal esedezni meg nem szűnhetünk, hathatós pártfogásukban ajánlott legméllyebb tisztelettel maradunk legkisebb esedező Szolgái...”

A panasz eljutott a megyére. 1841. november 30-án a megyegyűlésen azt fel is olvasták. A közgyűlés választmányt küldött ki az ügy kivizsgálására. Nem siette el a dolgát a választmány. Valamikor 1842-ben helyszíni vizsgálatot tartott. Eredményét pontosan nem tudjuk, de abból következtetve, hogy 1843-lban újabb panaszt fogalmaznak meg Szántón, eredménytelennek tarthatjuk az akciót. S a következő esztendő végén újabb terjedelmes levélben tesznek panaszt a szántóink a főszolgabírónál. A többi között ezt írják:

„...miután sem az előtt, sem azóta egy szálka fát sem kaptunk, sőt annyira kiszo- rítitafctunk az erdőbül, hogy még a: szél által letöretett fáknak ágait sem szabad elhordanunk — egyedül csak azok élvezik ezen szabadságot, akik az itt való erdőpásztornak tulajdon telkükből rétet, s földet ajándékozhat, a többiek pedife, ha csak egy ágotskát elhoznak is, azonnal pénzbéli büntetésre rovatván az erdőpásztor által kiosztogatott fák árát is Illyések fizetik meg!”

‘ Az 1844-ben kelt iratokra sem vezették rá a végeredményt. Valószínűleg azonban nem változott semmit sem a helyzet. Kénytelenek voltak szolgáltatásokat végezni földesuruknak, de fát sem a téli tüzeléshez, sem épületeiknek javítására nem kaptak.

K. BALOG JÁNOS