Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-28 / 23. szám
1984. január 28. NÉPÚJSÁG? Verseny a hőlégfúvó és malterkeverő között Mit rejt a palán it? A külső homlokzat is megú jul Egy évvel ezelőtt adtunk hírt arról, hogy Szekszárdon megkezdődtek a zsinagóga épületének felújítási munkái, hogy majd „művészetek házadként funkcionáljon tovább. Az épületet állványokkal és palánkkal vették körül az építők. Hol tart ma a felújítás, mi van a palánk mögött? A kérdés nemcsak az újságírót érdekli, hanem a járókelők sokaságát is. Ezért tettük föl a kérdést a Tolna megyei tanács művelődési osztálya vezetőjének, Póla Károlynak és az osztály gazdasági csoportvezetőjének, Enyedi Istvánnak. — Azt hiszem, inkább a TOTÉV igazgatójától, Kobra Józseftől kellene megkérdezni, hogy hol tart az átalakítás munkája, hiszen a terület teljesen az övéké — válaszol Póla Károly. — Mi csupán izgalommal figyeljük a munkák alakulását és a minél előbbi átadást várjuk, — Amit osztályunk elmondhat — kapcsolódik a be- szólgétésbe Enyedi István — „ az az a szorongás, ami a határidőmódosításból is fakad. — A művészetek házát 1983 decemberében át kellett volna adni rendeltetésének, ha jól tudom... — Igen, 1983-ra szólt a terv, de végleges, biztos határidőt most sem tudunk — köszönt el tőlünk Póla Károly. Az átalakítás kapcsán felmerült gondok, amelyekről Enyedi István ezután tájékoztatott, a későbbiek során valahány nyilatkozó beszédében visszhangzottak. * Wéber Antalt, a beruházási vállalat műszaki igazgatóhelyettesét és Körösi Károlyt, műszaki osztályvezetőhelyettest is megkerestem a kérdéssel, hogy „mi van a palánk mögött?!” — Néhány nappal később kellett volna jönnie — kezdi Wéber Antal —, most ugyanis még nincs aláírt, módosított szerződésünk. — A felújítási munkák között ez elég speciális — szól Körösi Károly — Nem védeni akarom a TOTÉV-et, de a bontáskor derült ki egy sor olyan dolog, amelyre a tervező sem gondolhatott. Egyetlen példa csupán: a tartópillérek használhatatlansága, vagy az, hogy a faszerkezeteknek is rosszabb volt az állaga a „látszatnál”. — Nem lett volna jobb megoldás a felújítást is más vállaatra bízni, ahogy a tervek elkészítését? — Megyénkben a felújítási munkákat a TOTÉV végzi — magyarázza Wéber Antal —, a megrendelőnk, a megyei tanács is őket jelölte kivitelezőnek. így utólag nem érdemes ezzel foglalkozni. Az viszont más kérdés, hogy a vállalkozónak annak idején jobban fel kellett volna mérni a helyzetét és rangsorolni a feladatokat. A tervek elfogadásakor adott volt a költségvetésben szereplő végösszeg is. Most a határidőcsúszás megrendelőnek, beruházónak egyaránt gondot jelent, mert az árak is emelkedtek közben. Én úgy érzem, hogy itt a zsinagóga ügyében a kivitelezést vállalók részéről belső bizonytalanság miatt is húzódott a határidő. Egy-egy nyitott kérdésre nyomban kellett volna reagálni. — Milyen kérdések vártak válaszra? — Komoly gondot jelentett — lapoz az iratok között Körösi Károly —, hogy a tervben siklósi márvány szerepelt, ugyanakkor az alvállalkozóként belépő Kőfaragó Vállalat kubai márványt javasolt, ami nyomban másfél millióval módosította az eredeti költségvetést. Mire a döntés megszületett, kiderült, hogy siklósi márványt nem lehet kapni. . . — Ilyen késedelemért kötelező a kötbér. — Kötelező ugyan — pontosít Wéber Antal —, de amíg a módosított szerződésünk nem konkrét, addig mi nem élhetünk kötbérigénynyel. Viszont ők már jelezték, hogy akadályok merülnek fel, így ez felmentést ad a kötbérezés alól. • A TOTÉV központi irodaházában Kobra József igazgató és Darvasi József főépítésvezető készséggel válaszol a zsinagógával kapcsolatos kérdésekre. — Talán jobban szem előtt kellett volna tartanunk ezt a munkát — kínál hellyel Kobra József. — Biztosan így van . . . Viszont az elmúlt évben, 1983-ban húsz lakással adtunk át többet, mint amennyi a tervünkben szerepelt, és ezt én szociálpolitikai szempontból fontosnak tartom. Megjegyzem, az én prémiumomat éppen a művészetek háza átadásához kötötték ... Azért sorolok egy-két dolgot,, amire a vállalkozásunk idején nem számítottunk. A legjobb kőműveseink váltak meg a TOTÉV-től. így tizenegy százalékkal csökkent a munkaerőnk. A zsinagógánál komoly bá- dogosmunka ils 'jelentkezett. Nekünk három bádogosunk van. 'Ezt is ki kellett adnunk alvállalkozásba, minit a kőfaragó munkát. A szekszárdi 28 tantermes iskolához is kampányszerűen kellett a munkaerőt átcsoportosítani. Anyaghiány miatt is hetekre álilt a munka. A padlófűtéshez szükséges csöveket nem lehetett beszerezni. Ami kapható volt, azt a tervező nem fogadta el. — Közben beállt a tél — mondja Darvasi József —, ami nem éppen a kőműves- szakma évszaka. A vakoláshoz például meghatározott hőmérsékletre van szükség. Ezért a nappali munkavégzéshez egy Bakéba típusú olajtüzelésű hőlégfúvóit állítottunk be. Éjszakáira meg kokszkosarakat... Ez komoly 'költséggel jár szintén. — Nem keresünk kifogásokat — tárja szót karját Kobra József —, ha mi időben át tudtuk volna adni a Kőfaragó és Szobrászipari Vállalatnak a munkaterületet, akkor ők az első negyedévben biztosan elvonultak volna, és nekünk még utánuk bőséggel akad külső munj kánk is, a parkosításról néni beszél ve. Most azt mond hatom, hogy május végére s/.e£ rebnénk átadni az épületet, hogy amikor az idegenforgalom is megindul, a vároj már büszkélkedhessen a „művészetek házával”. * Hogy mit látunk valóban a palánk mögött? Két kőmű-, vesbrigád vakolja belül az épületet. Néhányan betegszabadságon vannak. A hőlégfúvó versenyt búg a malterkeverővei. Mindenütt beton, friss vakolás. Lakatosok, központifűtés-szerelők is hagytak a munkájukkal nyomot az épületen. Ezekben a napokban mégis nehéz még elképzelni a szürke betont fedő kubai márvány és az ugyancsak egyedi terv alapján készülő „világítási plasztika” május végi csillogását. DECS KISS JÁNOS Fotó: Gottvald Károly Péter István és Krcbsz Árpád a mennyezetet vakolja Farkas Pál a nonfiguratív szobor tervével Mivel igazi műterme nincs, ott dolgozik, ahol megfelelő helyre lel, garázsban, udvaron, otthon. Mi a megyei művelődési központ emeleti műteremnek kinevezett nem túl nagy helyiségében kerestük meg Farkas Pál szobrászművészt, akinek neve aligha ismeretlen megyénk művészetet értő és szerető tábora előtt. Ebben a bizonyos műhelyben éppen rend és tisztaság van. Olyan rend és tisztaság, amilyen egy olyan helyiségben képzelhető el, ahol gipsszel, agyaggal is dolgoznak. De az anyagok oly széles skáláját „fogják” be az alkotó kezek, hogy arról még csak elképzelése sincs egy kívülállónak. Itt van például a hungarocell és az alufólia. Ezekből jött létre a terv... — Megrendelést kaptam, hogy Szekszárdra, a KSH-, illetve a SZÜV-székház sarkára, a kialakult kis térre csináljak egy térplasztikát. Igen, mert abba a környezetbe kizárólag nonfiguratív kompozíció illik. S úgy érzem, hogy ez nemcsak az újszerű építészeti környezettel harmonizál, hanem összhangban lesz az épületbelsőkkel, az ott folyó tevékenységgel. S ha lehunyom a szememet, látom is, hogy miként emeli ki majd az elemrendszer a tér esztétikai centrumát... — magyarázza a művész", majd visz- szatér az anyagokhoz. — A hungarocell pillanatnyilag a vörösréz helyettesítője, a sztaniol-galacsinok pedig a krómacél gömböké. A továbbiakban már hiába faggatom a születendő alkotásról Farkas Pált, többet nem mond. Nem babonából, hanem talán azért, mert a majd megyeszékhelyünket díszítő alkotás — hiába a kis makett — leginkább csak a „fejében van”, s elkészültéig még változhat. „S változni is fog.” Az említett térplasztikát a művész először tízszeres kicsinyítésben készíti el, de már a tervezett anyagokból Az kerül a szakmai zsűri elé, majd elfogadás után készül el a mű végleges méretében: legmagasabb pontja 4 méter lesz. — Vannak figuratív és nonfiguratív alkotásai. — Arra gondol, hogy ez valamiféle kapkodás? Vagy rendezetlenség bennem? Tény, hogy e témában heves viták dúlnak napjainkban is. De nézze meg Amerigo Tot alkotásait, összefoglaló és tiszteletet ébresztő módon fér meg a nagy életműben mindkettő. Véleményem, hogy a figuratív alkotásoknak még sokáig lesz létjogosultságuk, de azt is vallom, hogy aki egy emberi figurát nem tud megkomponálni, távol esik a nonfiguJózsef Attila-portré ratív alkotás gondos kimunkálásától, mivel az is egy alak, egy gondolat, csakhogy „lemeztelenítve”. Abban is benne kell lennie az alkotó egyéniségének vagyis a jelleg és az íz visszakövetkez- tetési lehetőséget kell nyújtson készítőjére. Aztán gondolatban az irodalom tájaira vándorlunk. Illyés Gyula például írt verset, prózát, drámát, esszét... — S ki vetette ezt a szemére? Ki vethette ezt a szemére? — kérdi nem is kérdezve Farkas Pál. Inkább mélázik... — Egyébként a művészek — gondolok az irodalmárokra és a képzőművészekre — kapcsolata mindig is tiszta, humánus és tiszteletre méltó volt. Sokat időztek együtt, mintáztak egymásról, építették egymást. — Nekem pedig a Babits- ház udvarán elhelyezett meghatóan szép szobra jut eszembe, valamint azok a plakettek, érmék, melyek születését nagy költőnk lénye inspirálta. — A könyveket mindig is szerettem, egyfajta értékhordozónak tartom őket. Babits életműve pedig tiszteletet ébreszt bennem, ugyanakkor megrázó is számomra. Sem alakja, sem sorai nem közömbösek. A már említett szobron kívül sok-sok port- rétanulmápyt csináltam, érmek, plakettek születtek, s mindben az emberi habitust igyekeztem visszaadni, nem pedig az életmű kokárdáját csináltam meg. Először a Jónás könyvéből készítettem kisplasztikát. Hogy mi volt az a pont, ami elindított Babits felé, nem tudom. Varázsmondat nincsen. A Babits-centenáriumra is készített plaketteket, amelyeket a megyei nyitó ünnepségen adtak emlékül sokaknak. Megható és tiszteletre méltó e gesztus, mely meglepetésszerűen ért mindenkit. — Egyszerűen annyit válaszolnék, hogy Babits iránti tiszteletem volt a sugalmazom. Egyébként famulusa voltam az emlékbizottságnak, s mint a Képzőművészek Szövetségének Tolna megyei képviselője is kivettem a részemet a szervezési feladatokból, s örömömre szolgált az országos Babits-pályázat sikere, s úgy vélem, hogy ez egyben megyénk képzőművészeti életének jelentős állomása is. Egy korábbi beszélgetésünk élménye tör elő bennem, míg az alkov melletti fából kifaragott Vénuszt nézem, mely az anyaságot, a családot jelképezi. S a míves szobor Farkas Pál gyermekkorát idézi. Gyermekkorát távolról, de meghitten. S egyetlen szó kalapál bennem: szabadság. De hallgassuk a művészt, aki felesége révén lett szekszárdi, Tolna megyei. — Szegeden voltam gyerek. S ami azt a kort meghatározta, az a szabadság. A gyerekkor pedig mindenkit meghatároz. Emlékszem a kukoricamáié, meg a kecsketej ízére, de bennem él a Tisza- part, a nagyon finom agyag, amit gyúrtunk, dagasztottunk, formáltunk. Most is látom az ártérifűz törzsének üregét, ahol hárman is megbújhattunk. Szabadon éltünk, nem úgy, mint a mi gyerekeink. Tudom, hiszen nekem is van kettő. Túl szabályozottan élünk — a fantázia és az érzelemvilág rovására. És ez nekem fáj! A Babits-pártoló művész „nem csodabogár”, hanem egészséges emberi kapcsolatokra vágyó lény, aki helyét meglelve a világban és megyében örömmel könyveli el: — Hogy az emberek vjsz- szaköszönnek az utcán, hogy megbízatást kapok; ami igen jó dolog; hogy megvalósíthatom ötleteimet, s annak mások is örülnek, én pedig annak örülök, hogy művészi oldalról dokumentálni tudom azt, ami benne van a világban, vagyis kifejezem a kort, amelyben élünk. Farkas Pál a művészeti szakközépiskola után elvégezte a tanárképző főiskolát (magyar-rajz szakos), utána pedig a képzőművészeti főiskola szobrász szakát. Jelenleg is tanít a szekszárdi tanítóképző főiskolán, képzőművészeti szakkört vezet a megyei művelődési központban, tagja a Hazafias Népfront városesztétikai bizottságának, elkötelezte magát az építészetnek mint társművészetnek... — Amit vállalok, önszántamból teszem — vallja határozottan. És tudja, milyen jó érzés az általános iskolába való látogatások során azt hallani, hogy végzett diákjainkkal elégedettek, hogy megállják helyüket az életben! Mint tanár, ennél többre nem vágyhatom... Mint művész? Atyai jóbarátom szokta mondani: „A mű dicséri mesterét.” Én pedig hozzáteszem, elég vulgária- san azt, hogy „Vagy nem.” Én pedig annyit: de igen) V. HORVATH MÁRIA Fotó: Kapfinger András
