Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

(

{ TOLNA ' '

A NÉPÚJSÁG

1984. január 28.

Negyedszázada elnök

Akit már hatszor megválasztottak

Brunn János, a györkönyi Szabadság téesz elnöke ma már hatvanhárom éves, de fiatalabbnak látszik. Mokány, jókötésű, huncutul csillogó szemű, barátságos ember. Az irodájában fogad bennünket, és mintha régen feltett kérdésekre válaszolna, szépen sorjában elmondja életét, munkáját.

■— Tudják, akkoriban, ötvenkilenc tavaszán, amikor a szövetkezetét átszervezték, én brigádvezetőként kezdtem a közösben. Kétszázharminc tagunk volt akkoriban és nem annyi jutott egy embernek a munkából, mint ma. Hozzám tartoztak a fogatosok, a gyalogmunkások, a műhely. SokSokoldalúan kellett megfogni a munkát

g

oldaluan kellett megfogni és megszervezni a munkát. Kezdetben, amikor indultunk, sváb téesznek mondták a miénket. Mondhatták is, de nagyon szorgos emberek akarták ám akkor a bútort, a lakást megvásárolni és azért sokat is dolgoztak. Csak egy történet erről. Egy cséplőgépünkhöz két cséplőcsapatom volt, akik váltották egymást. Egyik ebéd után elkezdett esni az eső. Nem lehetett tovább csépelni. Az emberek abbahagyták, elmentek haza. Másnap hajnalban már mindkét csapat dolgozni akart. Egyik még csak félműszakot teljesített, — azért, a másik meg jött már a váltásra. Harcoltak azért, hogy dolgozhassanak. Akkor megígértem nekik, a cséplés végére még tíz kiló eltérés sem lesz az általuk csépelt gabona súlyát tekintve, így megnyugodtak.

— Talán története van annak is, hogyan lépett be a szövetkezetbe?

— Annak bizony van története, Ma már csak nevet rajta az ember. Ügy kezdődött az életem, mint sok más korombelié. Tanulni nem volt lehetőségem, apám ácsmester volt, és gazdálkodtunk is, mint más a tíz holdján. Nekem bizony tetszett akkoriban a magángazdálkodás. Szervezték a közöst. Gyűltek a belépési nyilatkozataim otthon, már vagy húsz is volt a fiókban. Nem akartam. Apóm előbb belépett a téeszbe mint én. Szinte már remegtem, anrkor jöttem haza a határKilenc évet tanulni ebben a korban ...

ból, most aztán hivatnak majd. Aztán mégis meggyőztek. Igaz az is, hogy utánam már csak négyen léptek be összesen. Talán úgy becsültek meg, hogy megválasztottak brigádvezetőnek. Látták, hogy dolgozni tudok. Hencsén még négy-öt év múlva is ott kérték az emberek a háztájit, ahol én gazdálkodtam annak idején.

— Lépjünk tovább az emlékezésben. Hogyan folytatódott?

— Hatvannégyben egyesült a két téesz a faluban. A mondás is azt tartja: — egy falu, egy nóta! — hát így kezdődött az igazi fellendülés. Akkor még három, különböző

elképzelésekkel bíró ember- csoport volt a miénk. Felvidékiek, őslakos magyarok, svábok. De lassan jött ám az egy nóta is. Szépen sikerült összerázódnia a népnek, ösz- szenőtt a tagságunk. Az óvodában már minden óvodás tanulta a német szót. Otthon már büszkélkedtek a gyerekek: — én tudok német szavakat! Végül össze is házasodtak a fiatalok, összeforrtak a községünkben a népek. Mindenki egyet akart: — haladni. És ezek az emberek hatszor választottak meg elnöknek. 61-ben, 65—ben, aztán az egyesítésnél 67-ben. Jöttek a négyéves időszakok 71- ben és 75-ben. Nyolcvanban újra. Ekkorra az egész gazdaságot sikerült fellendítenünk. A több termelésért igyekeztünk mindent megtenni. Nálunk a községben nagyon erős az állattenyésztés. Állatszerető és értő gazdák laknak itt. Felfejlesztettük az állat- tenyésztést. Most ezer darab szarvasmarha van a téeszben. Ez sok embert lekötött, munkát adott, nem kellett elmenni.

— Egy elnöknek képeznie kellett magát. Ez a része hogyan alakult az életének?

— negyvenkét éves voltam, amikor elkezdtem tanulni. Kaposvárra jártam, ott végeztem munka mellett levelezőn a technikumot. Aztán Székesfehéváron a felsőfokút. De a hét-nyolc osztályt is el kellett végezni közben. Először azt hittem, unalmas lesz, majd elalszom közben, de aztán rettenetesen izgatott, érdekelt. A gyakorlati dolgokat már ismertem, az könnyen ment. A vizsgák előtt kimentem a határba, ott mondogattam magamban a tananyagot. Kilenc évet tanulni ebben a korban már nem mindegy.

Szombat, vasárnap villanyt se gyújtottam, úgy tanultam az ablaknál, mert a fényre csak mindig jöttek. Fél órát aludtam, aztán mehetett hajnalig. Röstelltem volna felkészületlenül kollokválni, szigorlatozni. Hát így lett meg.

— Gond, nehézség ma is van?

— Hol nincsenek megoldásra váró feladatok? Azok az alapító tagok, akik velem kezdtek, . lassan nyugdíjba mennek. Nagy részük állattenyésztő volt. Kevés az utód, mert ebben a munkában benne van a szombat és a vasárnap is. De lassan visszaszállingóznak azok is, akik elmentek. Az egyesülésnél 540 volt a taglétszámunk. Most 520, ebből 260 a nyugdíjas. De azért próbáltuk a keresetet tartani. Szőlőt telepítettünk a homokra, ami másra nem alkalmas. Ma már 100 hektár

A v ¥

nagyüzemi szőlőnk van. A régiek helyére is újat telepítettünk, ne kelljen egy aranykorona ezerszeresét kifizetni büntetésként, hogy parlagon hagytuk. Reménykedünk, hogy az újonnan telepített 45 hektár is termőre fordul és nyereséget hoz majd. Erős hatmilliós bevételünk volt már belőle.

— Mi a helyzet a fiatal szakem berekkel?

— Szerencsés helyzetben vagyunk, mert a növényvédő- sön kívül mindegyik a mi fiúnk, györkönyi gyerek. Megfiatalodott a szakgárda. A legidősebb is csak 36 éves. Jó a kollektíva, mindenki teszi a magáét, a jó szóra meg szótfogadnak.

— Érdekes sztorija volt-e?

— Hányat mondjak? Valamikor „éjjeliőrködtem” és végigjártam a terepet. Akkoriban 14 helyre kellett mennem. Az őrök füzetébe bekerültek az ellenőrzések: Alva találtam az éjjeliőrt! — volt a beírás. Mit tesz a parasztész? Rátett egy vesszőt: Alva találtam-... Na a kezdetről is egyet: — öt fogat vetette a búzát. Az egyik gépfaros emberem szabómester volt valamikor. Kérdezem tőle jó idő után: Nem kell újratölte- ni a gépet? — Nem, még teljesen tele van! Persze, hogy tele volt, mikor a gép nem is vetett. Honnan is tudta volna! De megtanulta!

Jóízűt nevet az emlékek ilyen alakulásán a közel negyedszázada elnökként dolgozó Brunn János.

— Ha majd az időm engedi, talán megírom az egészet — mondja.

— Elolvassuk, mert biztosan érdemes lesz!

SZABÖ SÁNDOR Fotó: Czakó Sándor

z idei nyár nemcsak aszállyal, de ritka alacsony vízállással is megajándékozott bennünket, nemcsak a mezőgazdászok, de a hajósok emlékezetébe lopva magát: augusztusban már két, inkább három kilométer hosszú homokpad emelkedett ki a Dunából Nagymarosnál. És micsoda homok! Finoman szemcsés, egyáltalán nem iszapos és tiszta! Nincs teleszórva autógumival, lyukas lábassal, mindenféle háztartási gépronccsal, tejes és mjleko-s zacskóval, nem olvadoznak rajta ökölnyi kátránydarabok, néhány centis mélye nem rejt álnok üvegcserepet, rozsdás konzervdoboz maradványokat, még csak nem is bűzlik, döglött haltól — macskától, csatornaüledéktől —, mindezt az idén másfelé rakta le az ár. A víz is tisztább, mint tavaly volt, állapítjuk meg örömmel, csak úgy ránézésre: remek hely.

Korai vendégek vagyunk a parton, a homok felszínén még az éjszaka hűvöse, a zebegényi kanyarban még ködük a hajnali pára. egyelőre csak mi vagyunk, ameddig a szem ellát: szomszédunk építkezik. Immár második éve, minden hétvégi hajnalon csikorogni kezd a betonkeverőgép — korán kell kezdeni, mert később már nagy a meleg —, és megszólal természetesen a táskarádió is, mivel az építőmesterek közismerten muzikális és információéhes emberek; s hogy mi épp ezeken a napokon szeretnénk (lenne módunkban) kicsivel tovább aludni, ez a mi magánügyünk. Ha szólunk (egy alkalommái meg mertük tenni), szomszéd úr a kerítésen átkajabálva, a nagy munkához idejekorán felpálinkáztatott munkásai körében, szókimondó, egyenes magyar ember, ami a szívén az a száján, kereken megmondja, hová menjünk, ha aludni akarunk; ám ezt több rendbéli okból nem tehetjük. Még csak nem is haragszunk rá: nyilván van érvényes építkezési engedélye, és ráadásul, mi tagadás, igaza is van: alighanem az általa ajánlott hely lenne az egyetlen csendes e hazában egy forró, nyári vasárnapon.

Tíz órára benépesül a part. Néhány lépésnyi tisztes távolságtartáshoz jut még elegendő hely, nem úgy, mint a Balaton mellett, de tíz után már nehéz jó tanyahelyet találni, végig a három kilométeres hosszon. Benépesült a szembeni szigetcsúcs is, talán teljes hosszán a Duna partja, lám, annyira kis nép mégse vagyunk. Előttünk a vízen vontatók dohognak, kirándulóhajók kattognak, néha elvágtat egy-egy szárnyas hajó is, mögöttünk a vasút zakatol, kissé a hegyek visszhangjába mosva, de szinte állandóan, mégis, ezek a zajok nem zavarnak senkit, láthatóan elégedett békességben folyik a tunyulás. A szakember azt mondaná, mert ezek a zajok nem lépik túl az elfogadható szjnt határát, s ez igaz, de talán azért is, mert ezek valahogy az élet hangjai, a már gyermekkorunktól megismert és megszokott állandó élet-mormolás, lét- és szükségszerű, türelmesek vagyunk iránta.

Ám tizenegy óra felé feltűnik egy világoskék bádog (alumínium?) motorcsónak. A férfi szépségideáit néhány kilóval túllépett, napszemüveges, középkorú úr vezeti, kissé roggyantott térdekkel, állva, igen hősies pózban kormányoz, a szélvédő üvegébe kapaszkodó bal kezében egy — nyilván szétázott — szivart is szorongat: mindezt nem nehéz megfigyelni, mert a parthoz igen közel, árral szemben ugyan, de lépésben hajt, még vonzó arckifejezése is kivehető — talán csak nem a növendékfűzesben itt-ott melltartóikat megeresztve napozó hölgyeket lesi? — ám mindez csak a pszichológia rejtelmeiben búvárkodni kedvelők figyelmét kelthetné fel. Ezt nyilván megtapasztalta a nap- szemüveges úr is, s hogy magára terelje a megérdemelt közfigyelmet, nem igazán áramvonalas csónakját olyan motorral szerelte fel, melynek hangja mellett egy szárnyashajó-találkozó, csak rajzó szúnyogok döngicsélése. Egyszerre sivít, recseg, kattog, hörög, szirénázik, ám nemcsak ezt tudja e nagyszerű szerkentyű: még vastag, szürkéskék kipufogógázt is terít a víz felszínére, kapkodják is a fejüket a szundikálók, menekülnek is ám a vízből az úszók, az ám! Végigriasztva és mocskolva a homokpadot, immár teljes sebességre kapcsolva, átugrik a szigetcsúcsra, elvégre ott is csak emberek vannak, őket sem foszthatja meg varázslatos egyénisége élvezetétől, aztán vissza hozzánk, és megint a szigetcsúcsra. Egyre ingerültebben fogadjuk látogatásait, nyújtogatjuk nyakunkat a szorgos vízirendőr után, de hát nincs mit tenni, nyilván megvannak a szükséges engedélyei, csodamasinájához törvényes úton jutott hozzá, joga van motorcsónakázni a Dunán. Hogy néhány száz embert közben másfél órán át stresszben tart, az a néhány száz magánügye. A csend (viszonylagos!), a nyugalom élvezetéhez nem lehet kiváltani semmiféle engedélyt, igaz. adót sem kell fizetni érte.

Marosi Gyula:

Dunakanyar - nyári vasárnap'

* Marosi Gyula írása a Központi Sajtószolgálat 1983. évi novella- és tárcapályázatán III. díjat nyert tárcakategóriában.

Valamikor kora délután — nem hittük volna! — visszasírjuk a mi bádogcsónakos playboy unkát. Nagymaroson a parton, megjelenik néhány motorozó fiatalember, majd fél órán belül összegyűlnek vagy tucatnyian: minden bizonnyal a helyi aranyifjúság rendszeres találkozóinak egyikét van szerencsénk élvezni. A társaság, miután megtárgyalta a nap legfontosabb hazai és külföldi eseményeit, száguldozva megindul a part mentén, jönnek a segédmotorok és nagykaliberű versenygépek, mint kitűzött karókat, ügyesen kerülgetik a fürdőruhásokat, a zaj, a kipufogógáz mellett most már a finom szemcsés homok fogaink közti rocogását is égy kellemes nyári hétvége örömei közé számíthatjuk. A gyerekesek maguk mellé rendelik gyermekeiket, megszűnt, fiam, a meggondolatlan* felelőtlen rohangálás, labdázás, fogócska, figyeld csendben a helyi Walkűrök rettenhetetlen száguldását, aztán ha majd megnősz, veszünk neked is motort. Néhányan azonban szólnak: mennének talán máshová szórakozni, jó modorról, emberi tisztességről szóló félmondatokat kiabálnak a távolodó falka után, mindez azonban — ahogy lenni szokott —, csak olaj a tűzre, elvégre ezek a fiatalemberek nemcsak azért hajszolják masináikat, hogy fogyjon a benzin,. mielőbb tönkremarja a finom homok a gépek csapágyait, hanem sokkal inkább azért, hogy látva lássuk, micsoda nagyszerű fickók ők, micsoda haláltmegvető bátorsággal tudnak hátsó kerékkel kitárolva fordulni, csendes heverészésünk, úszkálásunk micsoda hitvány, korcs 'időtöltés.

Nincs más hátra, szedni a cókmókot, és jó fél kilométerrel lejjebb költözni. Ha akadna egy megszállott igazságkereső, bár egyre kevesebb akad, és elindulna a többség igazának megkeresésére, ugyan hová is mehetne? A tanácshoz, vasárnap délután, biztos, hogy nem. Rendőrségre? Könnyen meglehet, hogy kiderülne, a hosszú homokpad nem tartozik a község strandjának területéhez, sőt, valójában sehová se tartozik, így hát jogtalanul tartózkodik ott mindenki. A napozók éppúgy, mint a motorosok, örüljünk, hogy a hatóság oly elnéző, mert legelőbb minket kéne elzavarni onnan.

Történeteimet vég nélkül folytathatnám, és bárki még újabbakkal toldhatná meg. Mondhatnám, valóságos polgárháború folyik a csendes merengés, a békés szemlélődés és a zajimádó diszkófülüek között, ám a háborúhoz két fegyveres táborra van szükség, de a csend hívei tökéletesen védtelenek: sem jog, sem szokásrend nem védi őket, világuk akár egyetlen, szinte filléres táskarádióval szétzúzható.

Furcsa helyzetben élünk jelenleg: ha valaki leszed a szomszédja kertjéből némi gyümölcsöt, a károsult elégtételért folyamodhat, ám nyugalmát akárki bátran meglophatja; reggel hattól este tízig bömböltethet magnót, hifitornyot, gyereket, túráztathat Trabantot, sivíttathat körfűrészt, kalapálhat bádoglemezt, megfékezésére gyakorlatilag nincsen mód. A csendnek, nyugalomnak nincsen ára, tehát értéke sem, még annyi se, mint másfél kiló kukacos szilvának. Furcsa, de ha átmennék a szomszédhoz, és lehalkítanám a rádióját, magánlaksértéstől a szabad akarat önkényes korlátozásáig meglehet, féltucat paragrafus alapján bíróság elé idézhet egy fifikás ügyvéd, tettem jogosságára nekem nem lenne hivatkozási alapom, legfeljebb elbírálásának enyhítését kérhetném valamilyen idegorvosi papír lobogtatásával. Furcsa, de esetleges haragosomat gyalázkodó vagy trágár szavakkal nem illethetem (ez jól is van így), ám artikulátlan üvöltözéssel kizavarhatom a világból. Furcsa: az elmúlt nyáron botrányos szenzáció- számba ment — foglalkozott is vele több minisztétium, hivatal, társadalmi szervezet, no és az ezerszer áldott tömegkommunikáció —, hogy néhány száz ember úgy találta, kellemesebb a testére tapadt nyirkos textiliák nélkül élvezni a napsütést; ám semmilyen hivatalosság nem találta megbotránkoztatónak, hogy pecsenyesütők, éjszakai bárok, úttörőtáborok hangszóróin naphosszat üvölt a diszkó. Manapság egyetlen, a jó közerkölcsöket nem sértő, törvény- tisztelő magyar állampolgár, erkölcsi és polgári öntudata magaslatáról teheti tönkre jó néhány hektárnyi terület nyugalmát, ha a szükséges egy, illetve kettő szál pertlibe van öltözve. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogyha valakit zavar a szomszédjában, a Petőfi rádión vonyító Animals együttes, két módon védekezhet: vagy füldugót használ, idegcsillapítót vesz be, és elvonul lakása legkisebb helyiségébe, vagy még hangosabbra állítva, bömbölteti a Kossuthon az arab népzenét. Mindkét módszer — mértéktartó poütikussággal fogalmazva: elégtelen; némi pongyola szenvedéllyel: mélyen elkeserítő és aggasztó.

Furcsa, de miközben egyre több az idegbeteg, kialvatLan, feszült, ingerült ember, miközben az ipar, közlekedés, turizmus fejlődésével — úgy látszik — törvényszerűen és el- háríthatatlanui növekszik a lárma, a zajforrások száma, a közgondolkodás és magatartás nem ismeri fel (vagy tökéletes tehetetlennek érzi magát?) ezen új, egyre nyomasztóbb kihívás veszélyeit, nem igyekszik (vagy semmiféle bátorítás hiányában hiábavalóan?) legalább a magánzajon- gókat, a kedvtelésből, érzéketlenségből (vagy már eltompult hallásból?) ricsajozókat — bizonyosra veszem, hogy a jókora többség érdekében — lecsendesíteni. Furcsa, de mintha szabadságjogaink — ismét, és e kérdésben is — gnóm félreértéséről lenne szó.

____ azafelé menet, a vasútállomáson, színes, képes tábH Iákat találunk kiakasztva. Védett madaraink és növényeink fotóit mutatják bej s a képek alatt — egyetértésünkkel találkozón jó sok nullával hizlalt — eszmei értékük. Igen... valami ilyesmire lenne szükség, hogy az emberek megtudják, a csendnek értéke van, legalább eszmei, vegyék végre észre, a csend éppúgy kihalhat, és esetleg soha többé nem lesz reprodukálható, mint a kí- gyászölyv. Valami ilyesmi... valami kellene.

I