Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

io "népújság 1984. január 21. Gábor Andor arcai Fotóművészeti kiállítás a Budapest Galériában IRODALOM Néha úgy érzem, elfeled­tük. Mintha ő nem is ő lett volna, mintha nem ha­tározott volna meg irodal­mi divatokat, mintha a népszerűtől a legszubtili- sebbig nem alkotott volna maradandót, mintha . . . mintha ... mintha ... Miért? Hiszen 1959-től megjelent összegyűjtött mű­veinek sorozata, és operett­szövegei kivételével minden műve hozzáférhető. Csak va­lahogy személye homályosult el az idők folyamán. Hatalmas munkabírású al­kotó volt, rengeteget írt, minden műfajban, minden formában. Már tizenhét éves korában jelentős műfordító­nak számít, költő, novellista és publicista. Nemsokára mint drámaírót is jegyzik, regényei — különösen a Dok­tor Senki — pedig irodalom- történeti állóképességű, kor­szakjelző, maradandó alkotá­sok. Dehát, végül is miben az igazi? Arcai: először a sanzonköl­tő, a sajátos pesti hangulatú. „Gábor Andor nem franciás. Legnagyobb értéke az, hogy ezek a versei magyarok és pestiek, a formában, a pe­dáns mértékben is annyira magyarok, hogy inkább em­lékeztetnek Arany János né­hány aggkori, hátrahagyott pesti versére, mint valami montmartre-i sanzonra”. Volt akkor egy polgári közönsége a Monarchiának, amelyet Dió­szegi András, Gábor Andor kiváló értője, korán elhunyt monográfusa citoyen-lelküle- tű polgárságnak nevezett. Nem volt ez szerinte össze­függő réteg, csak magányos különc, mizantrópként eg­zisztálhatott. A polgárságnak ez a liberális, a szabadság- jogokat, az egyenlőség, test­vériség elvét komolyan vevő része fejlődik majd — Gábor Andor alakjában — a köny- nyű műfaj világából ívelő pályán a hivatásos forradal­már sorsáig. De előbb még operettlibrettók: Csárdáski­rálynő, Mágnás Miska. Már megírásuk pillanatában any- nyi távolságtartó iróniával, hogyha csak kicsit megbil­len a szöveg, már-már nyil­vánvaló a szatíra. (Igaz, hogy ezt viszont kitűnően ellensú­lyozza a valóban csodálatos dallamgazdagságú, minden nemzedék fülébe újra meg újra belemászó zene.) Gábor Andornak ez az arca tehát a polgár, a polgári intelligencia szatirikusának arca, akinek gúnyolódó vénáját intellek­tuális és morális felháboro­dása alakítja ki. Sokak sze­rint Gábor Andor polgár ma­radt az emigrációban is, pol­gár maradt a kommunista mozgalomban is, aki elsősor­ban morális okokból lett kommunista, és nem történe­ti szükségszerűségből. Az idő, az ember sorsát meghatáro­zó történelem kommunistává tette a frivol, gúnyos hangú, játszi kedvű ifjút — ez tör­tént valójában. És másik arca: lefordítja a Nobel-díjas Mistral, egy ma már elfelejtett szerző Mireio című eposzát. Ugyanebben az időben Gábor Andor neki­vág a Roland-éneknek is, és le is fordítja a több változat­ban fentmaradt mű később egységessé szerkesztett vál­tozatát. Nem kisebb szemé­lyiség, mint Babits Mihály mondott róluk ítéletet, s a Mireiot, mint a magyar nyel­vű irodalom kiemelkedő, ön- *álló értékű alkotását minő­sítette. Műfordítói tevékeny­sége élete végéig elkíséri. Majakovszkij költői rangját az ő magyar nyelvű dikciöja adta meg igazán. És megint más arc: a for­radalmi lírikus. Életének leg­megrázóbb, vagy legmegha­tározóbb — ki tudja a pon­tos jelzőt — élménye az emigráció. Az alkotó nyelv­ből való kiszakadás, s a visz- szanézés mindarra a borza­lomra, amit neki a Horthy- fasizmus távolról is jelentett. A proletárdiktatúra bukása után nem menekül. Hat hé­Gábor Andor tig ül a főkapitányságon, majd amikor kiszabadul és körülnéz, és érzékeli a lég­kört, akkor elmegy, hogy majd huszonöt év után tér­jen vissza. Abba a szeretett városba, Budapestre, melyet „beteg városnak” látott. Az emigrációban válik az esz­mélő polgár kommunistává, ő lesz az elsőszámú és egy­személyes fórum, amelyen keresztül a világ megismer­heti a Horthy-fasizmus igazi természetét. Bécs, Párizs, Lipcse, Berlin után 1933-ban Prágán keresztül Moszkvába megy. És itt megint a folyta­tás mellé valami új: a hit a visszatérésben, ö lesz a „fel- szabadulás eszmei előkészí­tőinek egyike irodalmunk­ban”. Legmaradandóbb regénye valószínűleg a Doktor Senki. Korszakjelző mű. Szellemes, ragyogóan pontos, szórakoz­tató olvasmány a Monarchia Magyarországának karrier- lehetőségeiről. És kegyetlen is, mert pontos. Benne van Maupassant szelleme és Mik- száthé is. De más. Gábor An­doré az újságírás világát idé­zi; a pesti szerkesztőségek, szalonok, emberek jellegze­tes korképe. Persze szórakoz­tató írás első regénye, az Un­tauglich Űr című pamflet is. amely a frázisos hazafiság kigúnyolását szinte a bur- leszkig fokozza. Novellái na­gyon sokszor másképpen szólnak, mint az egész Gábor Andor-i alaphang, a gúnyt itt sokszor az érzelem váltja fel, a pontos analílizt a nosz­talgia, és a kor divatja, a pszichologizmus éri el őt is. Az emigrációban nagyon sok riportot ír, mint a Pravda és az Ogonyok tudósítója bejár­ja Nyugat-Európát, elsősor­ban Németországot és Fran­ciaországot. Amíg Németor­szágban él, vezető irodalom­kritikusa a német baloldali irodalomnak. Már akkor je­lentős szerkesztő, nevelő. Ha­zatérve tulajdonképpen ezt a szerkesztői életformát foly­tatja : egy-egy személyes gesztusával fiatal írótársai­nak nyújtott segítséget. És megint más arc: Haza­térte után a Ludas Matyi fő- szerkesztője, mert ugyan ki lett volna más a kommunis­ta élclap első embere, ha nem ő. A kabaré, s a színház összefonódott életében. Nagy Endre kabaréjának legfonto­sabb szövegírói közé tarto­zott. Jelenetei a pesti kispol­gár jellemvonásait karikíroz- zák, és a pesti élet korrupt, nagyképű, sikkasztó közéleti jelenségeit gúnyolják. Az emigráció előtt írt kis kaba­réi, a Haspók úr ebédel, vagy Mancika, a tündér és még sok más, ma már a műfaj klasszikus darabjai. De víg­játékai, a Ciklámen, a Majd a Vica és a többiek szintén új levegőt hoztak a Vígszín­ház és a Magyar Színház színpadára. És ezek az előz­mények — melyek nyomán Gábor Andort nyugodtan le­hetett a hazatérő magyar írói emigráció legjelentősebb, itthon leginkább ismert alak­jának tekinteni. Mindenki azt hitte, vezéralakja lesz a hazai irodalomnak. Nem így lett. Igen, talán itt lehet tetten érni az elhelyező emlékező zavarát. A sok-sok Gábor Andor arc közül egy hiány­zik. Hiányzik az ünnepelt —, a maga természetes életút- ján, a maga helyére érkezett — Gábor Andor arc. Az, aki a legnagyobbak közé került, de amit életében nem, csak halála után kezdett észreven­ni az irodalmi közvélemény. 1953 januárjában halt meg, és abban az évben, halála után kapta meg a Kossuth- díjat. SZALONTAY MIHÁLY Az Air France és Párizs városa által 1982-ben közö­sen alapított fotóművészeti díj harminckét fiatal hivatá­sos fotóművész számára tette lehetővé, hogy mindegyikük egy számára idegen főváros­ban, maga által választott té­májú riportot készítsen. A fotográfia és az utazás ugyanannak az élménynek két aspektusa, és segíti a kü­lönböző kultúrájú népek kö­zeledését. A kiállítás január 29-ig látható Budapesten, az V. kér. Szabadsajtó u. 5. szám alatti Galériában. Stalter György (Magyarország): Párizs Jean Goussebaire Dupin (Franciaország): Hamburg Papírzsebkendővel törölte jel a kiloccsant konyakot. Bocsánat. Remegett a keze. Majd hátradőlt a fotelban. Keményszálú, szőke haja kétoldalt, a halántéka fölött egyetlen csigába csavarodott. Mint a század eleji fény­képeken. Lábát kereszbe rakta. A könnyű kelmén kiraj­zolódott a hosszú comb, feje mögött a széles ablak, fehér függöny, egy szál vér színű dália a vázában. Nem gondolt rá, hogy elköltözzenek? Gondoltunk. De hát itt a ház. Éppen akkor lett kész. Egy éve? Igen. És utána? Közvetlenül utána sem volt kellemetlensége? Arra céloz, hogy esetleg valaki bosszúból... Igen. Állítólag egy cigányasszony azt kiabálta a piacon: rájuk kéne gyújtani a házat, de nem történt semmi, talán nem is igaz. Inkább az iskolában a kartársnők ... Hiszen tudja, hogy van ez. A temetésre? Arra sem mentem el. Hogy mindenki engem nézzen, meg még ki tudja . . . Pedig oda szerettem volna menni a szüleihez, meg a húgaihoz, három húga van, csak annyit szólni: ne haragudjanak rám, én nem tehetek róla, bocsá- sanak meg. Csak ennyit. Nagy temetés volt. ök is építkezni kezdtek. Igen. Az apjával. Az szobrokat farag fából, megkapta a népművészet mestere címet, ö pedig, vagyis a fiú: a Laci, az építőknél dolgozott. Akkor kezdte tanítani? Akkor. Le akarta tenni a vizsgát az általánosból, mert csak így jelentkezhetett szakmunkás iskolára, meg a jogo­sítványhoz is kellett a bizonyítvány. Azt is meg akarta szerezni? Azt is. Mennyi ideig tanította? Valamivel több mint négy hónapig. Ide járt? Ide. Hány éves volt? Húsz. És nem vett észre semmit? Csak annyit, hogy nézett. Mondtam is neki egyszer: mit bámul, Laci, ilyen vénasszonyt! Nevettünk, de ő másként. Hogyan? Furcsán. Megérzi azt az ember. Szép szeme volt, olyan kérő. Hány éves? Én? Harminchat. Tudja, hogy a fiatal fiúk... Persze, hogy tudom. De ő már nem volt annyira fiatal. Különben is rendesen, szinte félénken viselkedett. Fehér ing, sötétkék ruha, így jött az órára. A sárga félcipő he­lyett később feketét vett, megértette, hogy az olyan ... Cigány os? Igen. Persze, én nem így mondtam. Mindig körbejárta a lakást, mindent jól megnézett. Már csak azt vártam, mikor húzza ki zsebéből a collstokot. Ilyen lesz a miénk is. Ezt többször elmondta. Még a radiátorokat is megkopog­tatta. Nem álltam föl, de már óvatos, puha léptekkel a puha szőnyegen a szememmel jártam körbe a szobát, ahogy a fiú, a Laci, már levetette a sárga cipőt, fekete cipő fénylik a függönyön beeső napsütésben, haja tusrajzként vet ár­nyat a falra, ahol egy kép van. ö festette. Amikor a balladát tanultuk, a Kőmíves Kele­ment. Tetszett neki, tudta kívülről az egészet, nagyon ko­molyan mondta, pedig mosolygós fiú volt, egyszer aztán beállított a képpel. Kicsit meghökkentem, mert van ebben a képben valami... A fantázia, gondoltam, a keleti né­pek fantáziája, micsoda színek! A rajz primitív, de a szí­nek, meg maga a vár, Déva vára! Most meg egyre az akasztófa jár az eszemben, ha ránézek arra az előredőlő bástyára. „ • Hányszor jött? Egy héten egyszer, szerdán, öttől hétig. Magyarból meg oroszból készítettem elő. Oroszból is le akart vizsgázni. Ügy, mint a rendesek, mint a rendes korúak, nem úgy, mint az estisek, mondogatta, pedig próbáltam rábeszélni, hogy hagyja el, könnyebb lesz, meglátja, de ő nem, csak makacskodott. Ment neki a tanulás? Ment. Nagyon akart. De láttam rajta, mennyire fáradt. Éppen az orosz, az ment nagyon nehezen. Az igeragózás. Ez is most jut eszembe, lehet, hogy csak belemagyarázom, de azt ragoztuk: én kőműves vagyok, te kőműves vagy..., és új példát adtam, na, Laci, most azt ragozza: én boldog vagyok! Elkomorult, izzadni kezdett, de azért végigragozta: én boldog vagyok, te boldog vagy ... De múlt időben nem volt hajlandó. Hiába segítettem: én boldog voltam, te boldog voltál... Meg se nyikkant. Pedig tudta. Nem ba­bonából hallgatott? Nem arra gondolt, hogy aki a múlt időben, az a jelenben már soha többé... ? Miért nem ragozta végig? Nem akartam ingoványos talajra lépni. Vállat vontam; lehet. Kicsit röstellkedtem is, hiszen úgy kérdezgetek, akár egy vizsgálóbíró, de a szőke fiatalasszony készségesen vá­laszolt, nem válasz, gyónás volt ez. És amikor utoljára jött? Később érkezett a szokottnál. Esett, jól megtörölte cipő­jét, aztán leült szokott helyére, az asztal mellé, elővette a füzetet. A bejárat felé néztem, láttam a két fekete, fényes cipőt, hallottam, amint talpuk a lábtörlőhöz súrlódik, aztán vé­giglépked a szőnyegpadlón, megáll az asztal mellett. Üjra a ragozást gyakoroltuk, egyszercsak letette a tollat, mindig kék golyóstollat írt, rám nézett, és azt mondta: nem tudok maga nélkül élni. De hisz ez operettszöveg! Az. Meg se tudtam szólalni. Nevessek? Vegyem tréfá­nak? Amikor megismételte, éreztem, ez nem tréfa, ez halálosan komoly. Kiutasítottam. Az ajtóból visszafordult, azt kérdezte: a falu szájától tart? Vagy azért, mert én ... Ekkor már összeszedtem magam. Azért, mert gyermekeim vannak, mert férjem van! Ezt meg már ő értette meg. Elsápadt, szó nélkül ment el, csöndben tette be az ajtót. Este fél nyolckor szirénázott végig a községen a mentőautó. Az épülő házuk gerendájá­ról vágták le. A házzal mi lett? Megvan, úgy tudom, befejezték. Én nem járok arra, a felső szélen van, az országúitól kicsit jobbra. Ott volt. Kerítése sarkán fiatal nyárfa állt, alatta egy kotlós kapargatta a füvet, hívta csibéit. A fölfelé emel­kedő udvaron homok, meszesgödör, felfordított malteros- láda. Az ajtó elé kis asztalt tettek ki, sámlin ült mellette Lakatos Laci legkisebbik húga, hajában pipacspiros masni. Kék tollal írt egy füzetbe. Mit írt? A kőműves Kelement? Az igeragozást? Én boldog vagyok, te... Nem kérdeztem meg, nem akarok babonás lenni. Már kiástam az emésztőgödröt a fürdőszobának, mondta az öreg Lakatos, a népművészet mestere. Már csak be köll pucolni a házat. Az még hátra van, meg a vízbekötés. Ma­gas, szakállas férfi volt, széles karimájú kalapjában, mint­ha egy mexikói filmből lépett volna elő. A kapuig kísért. A csibék átbújtak a drótkerítés lyukain, be az udvarba, a kotlós nem fért át, idegesen karattyolt, és le-föl futká- rozott a kerítésen kívül. Mondja meg a tanárnőnek, arra kérem, ne haragudjék a fiamra. Nem haragszik. Akkor jó. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban. Mögötte, a meredek udvaron a felfordított malterosláda, a bevakolásra váró ház, előtte a füzet fölé hajolva a leg­kisebbik lány, piros masnival a hajában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents