Tolna Megyei Népújság, 1984. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
* 1984. január 21. Z' TOLNA^, IríÉPÜJSÁG 11 A magyar és a szovjet képzőművész szövetség között ismert jó kapcsolat alakult ki régóta, amely a szi- vélyességen túl abban is megnyilvánul, hogy tagjai közös nemzetközi művészte- iepeken vesznek részt. Együtt dolgozunk a magyar és a szovjet képzőművészek a kecskeméti tűzzománc műhelyben a hajdúböszörményi, a sóstói, nagyatádi művésztelepeken és másutt is, több alkalommal Kárpát-Uk- rajnában, a Kaukázusban és a balti köztársaságokban. Képzőművészeink előszere. tettel keresik fel Szovjet- Üzbegisztánt is. A kapcsolat rendszeres kiállításcserékben is megnyilvánul. Ezúttal Moszkvában a magyar negyvenesek korosztálya mutatkozik be: Dienes Gábor, Galambos Tamás, Kocsis Imre, Szkok Iván, Nagy Gábor, Kárpáti Tamás, Zrínyifalvi Gábor és Földi Péter művei a realizmus határait igyekeznek tágítani. A szovjet képzőművészek szövetségének titkára, Oleg Butkevics megnyitó szavaiban okkal hangsúlyozta a fiatal magyar festők magas hőfokú emberségét, politikai elkötelezettségét és fogékonyságukat az újra. A megnyitón a moszkvai művészeti élet számos kiváló képviselője vett részt, s élénk társalgást folytatott közös teendőkről Galambos Tamás és Szkok Iván festőművészekkel, akik a magyar szövetség képviselőiként és kiállítóként vettek részt a vernisszázson, továbbá Orosz • Péter szobrászművésszel, aki á' tárlat rendezője volt. Különösen nagy sikert aratott Galambos Tamás mesevilága, amely telített intellektuális problémákkal, továbbá Szkok Iván 1956-os sorozatával, Kocsis Imre fotórealizmusával, Földi Péter falusi motívumaival. Szép szokás szerint, a megnyitón megjelent szovjet festőművészek közül M. W. Ivanov és A. Szurovcev meghívta magyar festőkollégáit moszkvai műtermükbe, Ivanov és Szurovcev egyaránt nagy gonddal dolgozza fel a régi Moszkva hangulatát, sőt, M. W, Ivanov szentendrei, budapesti, pécsi, soproni témájú képeit is bemutatta küldöttségünk tagjainak. Mindez szintén a kölcsönös forrásanyagra és a feldolgozás hevületére utal, annál is inkább, mivel Szkok Iván és Galambos Tamás Szuzdal- ban, Vlagyimirben is járt, s a pompás műemlékek az éh- ményeken túl motívumgyűjtést is eredményeztek számukra. Máskülönben Moszkvában tetőzik a téli tárlatélet. A Manézsban gyűjteményes képzőművészeti kiállítás mutatja be a munkás hétköznapokat. A Művészek Üj Központi házában a csehszlovák színháztörténet kollekciója mellett a fiatal alkotók állítják ki kísérleteiket. Nagyszabású portrékiállítás is látható, valamint az örmény festészet nagy alakjának, Minasz Abetiszjan emléktárlata. Valóban impozáns anyaggal ismerkedhet a moszkvai közönség. Abetiszjan ugyanis nemcsak Szár- ján utóda, hanem mesterművek egész sorával Matisse és a korszerű európai törekvések örökségét is vállalta. LOSONCI MIKLÓS mai tartózkodás után palettája megszínesedett (Eladó a borjú 1933, Este 1934), az okkerek, a lilák, a barnák erősödtek fel sajátos színvilágában. A részletezést mindinkább elkerülte, a kevéssel sokatmondás, a festői- ség előtérbe kerülése, a fényben oldódó, laza színfoltok, magávalragadó, emelkedett líra és látomásszerűség jellemzi képeit, melyeknek tárgya a legköznapibb falusi életkép, táj, vagy éppen egy rozzant szekér, esetleg egy pad a nyári napsütésben. A harmincas évek közepétől technikája is megváltozott. Temperával festett, világos színekkel (Szürke a Duna 1935, Esernyők 1939, Kerti pad 1949). Másik kiapadhatatlan ihlető je a családja volt (Anya 1935, Zsuzsa a falóval 1937, Zsuzsa az ajtóban 1931, Anya és lánya 1944). 1937-től 1960-ban bekövetkezett haláláig a Képzőművészeti Főiskola tanáraként egész generációknak volt nagyra becsült mestere. Munkásságáért kétszer kapott Kossuth-díjat, s elnyerte a Kiváló Művész címet. A szeretett Zebegény kis temetőjében helyezték örök nyugalomba, híven egész életére jellemző, tartózkodó szerénységéhez. Kis háza és műterme ma múzeum és a magyar művészet rajongóinak zarándokhelye. BRESTYÁNSZKY ILONA A zebegényi festő Most lenne 90 éves Szőnyi István. Űjpesten született. Rendkívüli tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán Fe- renczy Károlynál és Réti Istvánnál végezte. A századelő legendás hírű képzőművészeti szabadiskolájában, Nagybányán is dolgozott. Itt, az erdélyi hegyek közt eszmélt' rá a természet szépségére, itt sajátította el mesterétől, Ferenczy Károlytól azt, hogy olykor nem is kell mást tenni, mint a látott festői motívum szépségét az ecset nyelvére lefordítani, Fejlődését megakasztotta az 1914-es háború, amelynek poklából hosszan gyógyuló tüdőbajjal szabadult. 1917- ben újra a nagybányai hegyek között keresett nemcsak gyógyulást, de lelki békét is a nagy világégés sebeire. Művészi érése idején megismerkedett a fel- bolydult Európa sokféle forrongó művészeti mozgalmával, az önmagáért való formaépítés "(a lart pour Tart) világával, a kubizmussal, a dadaizmussal. A Nyolcak mozgalma, főleg Uitz Béla robosztus emberábrázolási módja átmenetileg hatása alá kerítette. A húszas évektől azonban a formabontó törekvések helyett az időtálló monumentalitás felé fordult. Magába húzódott, az ember belső világát kezdte tanulmányozni, és a felületek, a formák, a fényhatás törvény- szerűségeit. Űtján töretlenül haladt haláláig, eszményeitől semmi sem tántoríthatta el. Életművét igen következetesen építette, egy-egy témában egész variációsorozatot hozott létre. A siker is rámosolygott. Már első, 1920- ban rendezett kiállítása nagy feltűnést keltett, művésztársai közül sokakra hatottak elképzelései. A húszas évek elején szigorúan felépített, robosztus alakos kompozíciókat állított ki, melyeken a nagybányai hagyomány ellentétében, Rembrandt hatása alatt, erős fény-árnyékhatásokkal a mélybarnákon alapuló egységes színkezelést hangsúlyozta (Fürdés után 1921, Betsabé 1923, Hegytetőn 1926). Egész életében vonzódott a falu világához. 1924-ben véglegesen Zebegényben telepedett le. Haláláig figyelte, és képein megörökítette a Duna-kanyar ezer arcát, a völgykatlanban meghúzódó kis falu parasztjainak akkoriban igen küzdelmes, rög- hözkötött életét. A művészet erejével emelte a halhatatlanságba a paraszti élet mozzanatait. Megindult szívvel, tartózkodó lírával figyelte a tájat, benne az embert. 1928- ban festett főműve, a Zebegényi temetés vall erről a megindító kapcsolatról, amelyet más fontos, a harmincas években festett zebegényi kép követ. Behavazott dunai táj (1928), Zebegényi este, Falun (1934). Rajtuk ecsetjével a béke csendjét, a magyar Árkádiát teremtette meg magányában, vigasztalásul a háború felé tántorgó seblázas világnak. Rövid róEladó a borjú Galambos Tamás festőművész alkotása Zebegényi temetés Szőnyi István portréja Uj színfolt zenei életünkben A Budapesti Fesztiválzenekarról Közel egy esztendeje foglalkoztatja hazai közvéleményünket a hír, amely egy új, nagy létszámú szimfonikus zenekar megalakulásáról terjedt el. A fiatal karmestertől, Fischer Ivántól eredő ötletnek igen sok támogatója, s legalább ugyanennyi ellenzője akadt. Vélemények és ellenvélemények sokasága hangzott el a zenei élet különböző fórumain, s természetesen a sajtóban is, hiszen a kétségtelenül jó szándékú kezdeményezés néhol látszólag ütközött jó néhány muzsikus gazdasági és erkölcsi érdekeltségével. Végül is tisztázódott, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nem kíván a többi nagymúltú fővárosi zenekar kon- kurrens együttese lenni, sokkal inkább a zenei életet gazdagító, színesítő együttműködésről van szó. Vitathatatlan ugyanis, hogy a nemzetközi zenei életben, különösen a hanglemezforgalomban való versenyképes szereplés szükségessé teszi olyan színvonalon muzsikáló zenekar létezését, amely a legmagasabb igényeket is kielégíti. Ilyen elvárásoknak külföldön is a legtöbb esetben a meghatározott időszakokra, fesztiválokra, ünnepi hetekre összejövő zenekarok felelnek meg legjobban. Ilyen egyebek közt a Marlborói vagy a Bath Fesztivál zenekara, vagy a Bayreuthi Ünnepi Játékok énekkara illetve zenekara. „Tanulmányozhattam azokat a kísérleteket — mondotta Fischer Iván — amelyek a század folyamán friss vért vittek a koncertbe. Megtanultam, hogyan lehet kiváló zenészekből, akik addig különböző helyeken működtek, szinte pillanatok alatt ragyogó zenekart kovácsolni, hogy egy fesztiválra összegyűlt rendkívül lelkes zenekar, hosszú próbaperiódus után, egyénibb, érdekesebb előadást nyújt, mint akármelyik állandó, régi együttes”. A Budapesti Fesztiválzenekar ilyen alternatív együttes kíván lenni, amely elsősorban az immár évente rendszeresen visszatérő Budapesti Tavaszi Fesztivál idején kapcsolódik be a zenei életbe. Évente három alkalommal tíz-tíznapos időszakra jön össze. Ez alatt koncerteket ad, lemezfelvételeket készít, olyan mennyiségben, amennyi az igényes próbákkal együtt ebben az időszakban megvalósítható, így kerülhet majd sor egyebek közt olyan művek lemezen való rögzítésére a Hungarotonnál, amelyek egyébként talán nem készülnének el, amelyek speciális, az átlagosnál alaposabb felkészülést, rendkívül intenzív próbasorozatot kívánnak ahhoz, hogy garantáltan magas szintű, a nemzetközi lemezpiacon versenyképes felvétel szülessen. (Figyelmet érdemel például, hogy az utóbbi években Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel nem készült olyan zongoraverseny-felvétel, amelyik nagyzenekar közreműködését igényelte volna.) Az együttesben más nagyzenekarok muzsikusai mellett főiskolások, zenetanárok, kamaramuzsikusok foglalnak helyet. Természetesen gondos egyeztetés, a különböző munkahelyek elvárásainak figyelembevétele előzi meg a fesztiválzenekari hangversenyek, hangfelvételek időpontjának kijelölését. A lehetőségek és célok összeegyeztetését talán ugyancsak Fischer Iván szavai fejezik ki legjobban:: „Elképzeléseinket alkalmaztuk a magyar realitásokhoz, de a cél az eredeti maradt: egy jó mentalitású, igényes, érdekes zenekari műhely megteremtése.” A Budapesti Fesztiválzenekar természetesen teljesítményével igazolja majd lét- jogosultságát. Érthető tehát, ha zenei berkekben megkülönböztetett figyelemmel tekintettek a zenekar december 26-i zeneakadémiai bemutatkozó hangversenyre, illetve az 1984-es Tavaszi Fesztiválra megjelenő lemezük elé. SZOMORY GYÖRGY Edgar Allan Poe: Álom az álomban Vedd még e csókot, édesem! Mostan megyek, elbúcsúzom És ez legyen a búcsúszóm: Igazat mondtál énnekem, Bús álom az én életem: Eltűnt reményem csillaga, Mindegy, nappal vagy éjszaka, Való volt-e, vagy látomány, Ma már mi sem maradt nyomán. Minden, mi van e bús világon, Alomba ködlő furcsa álom. Állok viharzó part előtt, A tengerár lihegve bőg. Kezemben emlékek, romok, Arany fövény, ara:.y homok. Nézem, hogy hullanak ezek A könnyű, semmi porszemek » És könnyezek — és könnyezek! Ó Istenem! bárhogy fogom, A porba hull lágy homlokom! Ó Istenem! nem menekül Egy szem se a vizek elül? Hát minden minden e világon Alomba ködlő furcsa álom? (Kosztolányi Dezső fordítása)
