Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

1983. december 31. Képújság 7 „Mi szükség van sejté­sekre, amikor módodban van látnod, mit kell ten­ned! S ha már látod, járj utadon békében, állhatato­san. Ha még nem látod, állj meg, és kérj tanácsot az okosabbaktól.” (Marcus Aurélius) De gyakran megáll az előd is, hogy tanáccsal szolgáljon az utódnak a tapasztaltabb jogán — se­gítő szándékkal, a másik iránti tiszteletből. Ilyen ta­pasztalataink bizonyára mindannyiónknak vannak, hiszen mindannyiónknak vannak, vagy voltak előde­ink, illetve vannak, vagy lesznek utódaink, akiktől „örököltük”, akiknek átad­tuk szakmai tudásunkat, szakmaszeretetünket — példát mutatva elkötele­zettségünkből. A MESTER „NÉVTELEN” MESTERE György István, a Bonyhádi Vasipari Szövetkezet gépla­katosa magabiztosan vallja: az ő előde Tanús Rezső. Tud­ni kéll György Istvánról, hogy e szövetkezetnél volt szakimunkástanuló, s 1971- ben végzett. Egy év múlva elkészült az új műhely, meg­alakult a hattagú vertikális brigád, melynek tagjai a szá­rítókemencékhez gyártottak ventillátorokat. — A korosabb szakik kö­zé, vagyis közénk került be Pista is — kezdi az emléke­zést Tanús Rezső. — Hogy hozzánk képest igen fiatal volt? Ki bánta? Az vélt a fontos, hogy milyen ember. Hamar megismertük. Mindig is igyekezett, ibárrrút gondolt, vagy ha valamit nem értett, megbeszélte velünk. Nem restellt kérdezni. Magam azokat az embereket szere­tem és tisztelem, akik nem flegmák, s akik tudják, hogy az ember nem születik ta­pasztalatokkal. Hogy azt va­lahonnan meg kell szerezni­ük. Az ilyeneknek örömmél segítek... — Segített is nekem Rezső bácsi sokat — mondja az Stafétabot-átadók Tamis Rezső és György István utód. Sokat tanultam tőle . .. És érdekes, még most is ész- reveszem magamon az ő moz­dulatait, magamtól hallom vissza szavait. Soha nem beszélt arról, hogy miként kell a fiatalokkal foglalkozni, de azért nyilván kiderült: nem a kiabálás a hatásos — legalábbis hosszú távon nem az! Hanem a csöndes nyuga­lom, s az, hogy türelmesen el kell magyarázni, majd megmutatni a munka min­den csínját-bínját... Ezt jól megtanultam Rezső bácsitól, s mint a tanműhely vezetője, alkalmazom is. Egyébként, ha valami problémám van, most is .bátran fordulok az én mesteremhez. Tamás Rezső a műhelyben dolgozik, ahogy mondja, „egyszerű” szakmunkásként. Két fiatal munkatársa pedig följebb lépett. Erre nagyon büszke. De büszke .szakmá­jára is György Istvánnal együtt, aki munka és három gyermek mellett tanult to­vább. így vallanak — egy­öntetűién. — Szép a szakmánk, na­gyon. Változatos is ez a munka... és gondolkodni kell 'közben. Gyakran álmo­dik is róla az ember, s miire fölébred, máris megvan egy- egy újítás első lépése. FEGYVERATADAS — JELKÉPESEN Mindig meghatóak a pilla­natok, amikor a januári ün­nepi egységgyűlésen a lesze­relő munkásőr jelképesen át­adja fegyverét az újonnan esküt tett utódnak. — ön is átadja fegyverét januárban? — kérdem Ve- csei Istvántól, a Mezőgép Vállalat várdombi gyárának lakatos csoportvezetőjétől, aki munkásőrként negyed­százada tett esküt. — Meg nem tudnám tenni. Nem vállalnám semmiért sem. Mert biztosan elsírnám magamat... — válaszol, majd némi hallgatás után hozzáteszi: — Ennek szám­talan oka van. De egyszerű­en fogalmazva úgy mondom, hogy a 25 évet nem lehet úgy levetni, .mint egy kabá­tot ... Nagyon szeretem ezt a testületet. És különben sem szerelek le, csak tarta­lékos állományba vonulok. Munkahelyemről pedig nyug­díjba megyek. De .a szakasz- parancsnokságot átadom. Jó­zsi az én utódom — néz Mát­rai Józsefre, munkahelyi kol­légájára, aki csendesen bó­lint. .1 Előjönnek az emlékek a kezdetről, az újbereki meg­alakulásról, a tízfős naj létre­hozásáról, majd az 1964 áp­rilisától együtt tevékenykedő 26-os létszámú szakaszról, melynek parancsnoka Vecsei István volt, akinek három testvére ugyancsak a testü­letben szolgált. — Amikor a nyugdíjba me­netelemet, s ezzel együtt a tartalékos állományba vonu­lásomat jeleztem a járási­városi parancsnoknak, nyom­ban elmondtam, hogy Józsira gondolok, mint utódra. Néz­ze, ő rajparancsnok volt ed­dig, feladatát mindig kara­kánul látta el. Rendszeresen kapott szakaszparancsnoki megbízatásokat: foglalkozá­sokat vezetett, a naplóírás is utóbb a munkája lett. Mátrai József így vall: — Sokat ikaptam én a bá- tyátál ... már ne vegye fur­csának a megszólítást — for­dul félém —, de tizenkét éves koromtól ismer engem, szü­leimmel jó barátságban volt a Vecsei család. — Józsi három fia közül a középső néha egy hétig is nálunk van — szól mosolyog­va „bátyó”. — Nálunk már nincs kisgyerek. Zsolti jelen­léte mozgalmasságot, vidám­ságot jelent. A feleségem is nagyon szereti. — Szóval a testület szere­tettét tőle „éreztem el” — folytatja az utód. — Az őszin­teség a magamé volt mindig, viszont annak tiszteletéről sokat beszélt nekem a bátyó, az elhivatottságot is tőle örö­költem. Azt is megtanultam, hogy a tekintélyt megszerez­ni csak példamutatással le­het. Egyébként mi munkás- őrök nem vagyunk szuper­okos fiatalok, de a hitünk rendíthetetlen. És én azt tu­dom ígérni tiszta szívből, hogy az úton, melyen ők in­dítottak el minket, tovább- megyünk. Hozzájuk hasonló elkötelezettséggel. Hosszasan beszélgetünk még munkájukról, munkahe­lyükről, ahol Mátrai József a Rákóczi szocialista brigád vezetője, Vecsei István pedig a helyettes ... az emberi méltóság TISZTELETE A megyei kórház bőrgyó­gyászati osztályának főorvosi szobájában beszélgetünk dr. Erdélyi János nyugalmazott osztályvezető főorvossal és az utóddal, dr. Szilágyi István­nal. Már a belépés pillanatá­ban feltűnik, hogy a puritán egyszerűséggel berendezett szoba falán két bekeretezett partrékép a „dekoráció”, me­lyek valamiféle meghittséget, ugyanakkor tiszteletet ébresz­tenek. Mindkettő dedikálva — dr. Szilágyi Istvánnak. — Dr. Simon Miklós, Sze­geden élő professzor a tanító­mesterem, dr. Erdélyi János pedig az elődöm. Mindkettő­jüktől sokat kaptam. — Egyébként egy iskola le­származottai vagyunk — em­líti ugyancsak a fotókat néz­ve Erdélyi János. — Simon Vecsei István és Mátrai József Dr, Szilágyi István és dr. Erdélyi János professzorral, az akkor még debreceni klinikussal együtt dolgoztunk, azonos tanárunk volt. Közben kollégám beállítja (Minoltáját, mire az előd lel­kes kérdezgetésbe kezd a fo- rtómaSinát illetően. S kiderül, hogy ő is fotózik, igen rég­óta. Igaz, most már csupán saját és családja örömére, míg korábban hivatását szol­gálva: — Minden bőrgyógyá­szaton, ahol nívós munkát akarnak végezni, fotóznak is. Lefényképezik az olyan őse­iteket, amelyekből tanulni le­het, amelyek szakmai doku­mentációul szolgálnak. (Meg­jegyzem, ezekre is vonatko­zik az orvosi titoktartás.) — Az utód folytatja ezt a 'hagyományt? — Magam nem fotózok, vi­szont János már korábban beavatta a kolléganőket a fotózás tudományába. Tehát ezt is örökül kaptam tőle, az emberi méltóság tiszteletben tartását ás, a sok-sok mun­kahelyi és szakmai tapaszta­lattal és az osztály szerve­zettségével együtt. Ugyanis ő nagy szervező volt, ami ne­kem előnyként szolgált. Igaz, néhány dolgot megváltoztat­tam ... — Sok út vezet Rámába — így az egyetértő megjegyzés, majd ia jelenlegi közös mun­káról hallok. Sorra számol­nak be egymásnak a szakla­pokból lefordított fontos és hasznos írásokról. S végezetül még egy „sta­fétabotról”, vagyis a kórház mellett működő tudományos tanács titkári tisztéről, mely­nek ellátására az utódat utó­dul a főigazgató főorvos ne­vezte ki, és elsősorban azért, „mert az osztály leterheltsé­ge e munka elvégzését lehe­tővé teszi” — mondja sze­rényen Szilágyi István, aki a „legöregebb a fiatalok kö­zött”, már ami a főorvosi ki­nevezést illeti. V. HORVÁTH MARIA Fotó: Czakó Sándor „Nekünk ezt hozta '83” Az esti sötétség álmosan ereszkedik le. A fácánkerti Vadvédelmi Állomás párat­lanul szép fáin még ott ül a decemberi szokatlan meleg. A fácánkakasok is érzik, hogy valami felborult, mert szokásukkal ellentétben most nem krúgnak. Tiszta, átte­kinthető a táj. Ha nem néz­nénk mostanában oly sűrűn a naptárt, el se hinnénk, hogy itt az új év. Csengetésünkkel egy idő­ben, a kisszobából álmából felzavart kisgyerek sírását halljuk. A kétéves Ircsi dac­cal szemében és elmaradha­tatlan „pipával” a szájában édesanyja karjából tekinget ránk. Szemében a kérdés: miért jöttetek? Beszélgetni... Csákvári Ferenc csak alig fél órája érkezett haza mun­kahelyéről, a Tolna megyei Növényvédelmi és Agroké­miai Állomásról. Nem üres kézzel. Kétnaponta cetlit kap feleségétől, a cetlin ott a vásárolnivaló. —- Itthon a legjobb! — si­mítja meg bajuszát. — Itt­hon mindig megnyugszom. Kell is, mert néha elkesere­dem, hogy mennyi pénzt kénytelen költeni az ember. Ám, amikor hazaérek, s a kislány az ölembe kéredzke- dik... Ilyenkor nem érzek semmiféle keserűséget. Ircsi most is. követi napi „munkarendjét”, őneki most az a legfontosabb, hogy édes­apja ölében trónoljon, és on­nan vessen gyanakvó pillan­tásokat a békéjüket megza- varókra. Aztán egyszer csak nekibátorodva a földre eresz­kedik, mert látja, hogy édesanyját és édesapját „nem bántja” senki. Csákvári Ferenc 1979-ben végzett az Eötvös Loránd Tu­dományegyetem programozó­matematikus szakán. A dip­loma kézhezvételét követő­en a budapesti vízgazdálko­dási intézetbe ment dolgozni. Feleségével is ott ismerke­dett meg. Szentendrén lak­tak, IBUSZ-lakásban. — Nem éltünk fényesen — néz feleségére házigaz-, dánk. — Mérlegeltük életle­hetőségeinket. Szentendrén lakást soha az életben nem kaptunk volna! A főváros­ból is azért jöttünk el, mert egyszerűen nem volt lehető­ségünk ott a családalapításra. Semmi. Pénz meg különösen! Ezért határoztunk úgy, hogy hazajövünk Tolnára, a szü­léimhez. Sok fiatal házaspár készen kap mindent. Garasoskodni­uk, szenvedniük alig kell va­lamiért. Ok azok, akiknek minden símán megy, az es­küvői ebéden meggyújtott gyertya lángja „bevilágítja” életmódjukat, boldogulásu­kat. Egy kis apanázs innen, egy kis támogatás onnan, és észre sem veszik, hogy vég­ső soron úgy élnek,hogy fel­élik a szüntelen biztosított szülői segítséget. Mindezt csak azért tartom fontosnak feljegyezni, mert Csákvári Ferencék nem ilye­nek. Bizonyára nem is lenné­nek ennyire nyíltak és csep­pet sem kevés gondjaik el­lenére sem keserűek, ha nem úgy indult volna közös éle­tük, mint ahogy. — Először csak én tudtam hazajönni Tolnába — foly­tatja Csákvári Ferenc. — Irén Pesten maradt. Terhes­sége alatt tüdőembóliát ka­pott, a Korányi-kórházban kezelték. Szerencsére sike­rült kilábalnia ebből a be­tegségből. Ircsi már minden gond nélkül jött a világra. — Lakásuk hogy lett? — Bementem a főnököm­höz, és kértem, hogy segít­senek, adjanak valamilyen támogatást, mert nehezen vagyunk. Ügy segítettek raj­tunk, hogy tavaly ideköltöz­hettünk a Fácánkerti Vad­védelmi Állomás egyik szol­gálati lakásába. Nagyon bol­dogok voltunk. Először ren­dezkedtünk be. Csákvári Ferencné erre kedvesen felnevet: — Már azzal, amink volt. A főzéshez rezsót és még jó- néhány dolgot a szomszéda­inktól kaptunk kölcsön. Most is alig van berendezve a la­kásunk, de végre „itthon” vagyunk. — Ahogy beköltöztünk, kollégáim segítettek — mondja a férj. — Ircsinek például több évre előre van ruhája. A kétesztendős, szőke kis­lány most éppen azt koptat­ja. Kúszik-mászik a parket­tán, majd odamegy a tele­vízióhoz és bekapcsolja. „Tojnázzunk” — mondja, aztán felfedezi a fényképe­zőgépet és egy öngyújtót. Teljes a béke. A Tolna megyei Növény- védelmi és Agrokémiai Állo­más adatfeldolgozási cso­portvezetője nem titkolja, hogy szereti hivatását. Az utóbbi hónapokan alig hal­lottam embert, aki ilyen ko­Csákváriék moly szenvedéllyel beszélt volna munkájáról. — Hogy ki tudja követni a munkámat? — kérdez visz- sza Csákvári Ferenc.®— A konkrét munkában senki, csak az eredmények alapján. Munkatársaim a programok közben kérdeznek, hogy most éppen mit csinálok. Én pedig mondom,, hogy éppen mit végez a számítógép. Szerencsére azt mindenki követni tudja, amit egy em­ber végez: mire van lehető­sége és minek a lehetőségét teremti meg magának. Mie­lőtt erről beszélgetnénk, Csákvári Ferencné mond még valamit. —Eleinte nagyon tetszett itt. Távol vagyunk az embe­rektől. Néhányan a laborató­riumban dolgoznak. A társu­lat összetart, de azért már rajtam is kijött a gyes-beteg­ség. Vannak olyan percek, amikor érzem, hogy sürgősen emberek közé kellene menni. Néha, nagyon riéha elme­gyünk a férjemmel moziba. Pesti lány vagyok. Vágyom Pest után. Túl csendes itt minden. Jövőre dolgozni sze­retnék. Ezek a mondatok szemre­hányásként is hangozhatná­nak, de nem azok. Egy őálta. luk kívánt helyzet velejárói. — Nem panaszolom a fize­tésemet — válaszol kérdé­semre Csákvári Ferenc—, de átkozottul drága lett a világ, a megélhetés. Amikor min­dent kifizetek, marad három­ezer forintunk. Nagyon meg kell fogni a pénzt. Nemsokára eljutunk oda, hogy a pénzünk csupán a megélhetésre lesz elég. — Néhány nappal az űj esztendő előtt az emberek számvetést szoktak készíteni. Tegyék meg ezt most. — Gondolom, nem értette félre az előbbi mondatomat, — így a férj. — Nem arról van szó, hogy kenyérre meg tejre nem jut. De égy szolgá­lati lakásban egy életet leélni nem lehet! fis mikorra jön össze egy lakásra? Mégha a földünkről egy kis mellékes bejön, akkor sem. — Hónaprói-hónapra élünk — Azok a gépek, melyeket itt lát — a hűtő, a tévé — mind- — veszi át a szót a feleség, mind a szülők ajándéka. A nagy ünnepekre kaptuk eze­ket. Most az előszobában lát­hatott egy félautomata mosó­gépet. Ez a karácsonyi aján­dékunk. Elhiszi, hogy nagyon örülök neki? Csákvári Ferenc: — Fele­ségem nyugodt természetű. Én ingerlékenyebben reagá­lok a dolgokra, mint ő. Minek is tagadjam, pénztelenségünk rányomja bélyegét a hangu­latomra. A munkámra azon­ban nem. Kinevethet azért, amit most mondok: az állo­máson totózunk. Én komolyan hiszek benne, hogy nyerni fo­gunk...! Ircsi szeméből már végér­vényesen eltűnt a bizalmat­lanság. Körülöttünk ugrál, parányi kezébe veszi a tolia­mat és aranyos, torz-manókat firkálgat vele. A decemberi sötétség melege felfalta a fá­cánkerti fákat, a fácánokat. A Csákvári-szülők kislá­nyukat nézik. — Mi erre az évre nem ter­veztünk semmit — készíti el a hevenyészett végelszámo­lást a programozó-matemati­kus. — Ez az év nekem egy második indulás is volt. Uj gépet kapott az állomás, ta­nulnom kellett. Volt egy régi Polskink, elcseréltük egy Tra­bantra. Tolnáról, a szüleimtől is kaptunk segítséget. — 1984 elé hogy néznek? — Elborzadok, ha a televí­zióra gondolok. Ha a jövő év több eredményt nem hoz, de a békét azt igen, akkor a töb­bi már rajtunk múlik. Nálunk is végigvitték a békefelhívást az állomáson. Úgy írtam alá a nevem, hogy csak háborút ne. Nem mi vagyunk a lényeg, hanem Ircsi! Hogy neki több jusson! Hogy nekik sok-sok jusson... SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: G. K.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents