Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
e'Képújság ÜIS.I. december i. | rnrrn|T^g |ÍLpf|i3 ||Tü im Hermann János alezredes, minisztériumi osztályvezetővel Népességünk és fejlődésünk — Mostanában a ' magyar sajtóban is terjed az a szokás, hogy az újságban szereplő személyek nevéhez odaírják az életkorukat is. Hódoljunk ennek a divatnak, s kérem mondja meg hány éves és mióta katona. — Márciusban leszek ötvenéves és harmincegy éve vagyok katona. — Tehát a katonai pályájának kezdete a hideg- háborús évekre esik, arra az időszakra, amikor hadseregünkben rendkívül kemény volt a kiképzés. Nagyon szeretnie kellet ezt a hivatást, ha még így is ezt a pályát választotta. — Kétségtelenül nagyon tetszett a katonai pálya, a hadsereggel való találkozásom első napjától kezdve. Tetszett a fegyelem, a keménység, és nem utolsósorban az, hogy nagyon hamar alparancsnok lettem, és mint ilyen, tekintélyes embernek számítottam a társaim között. — Tehát az életrajzát úgy is kezdhetjük, hogy gyermekkorától kezdve katonai pályára készült... — Erről szó sincs. De az igaz, hogy gyermekkoromtól kezdve tisztnek — de hajós- tisztnek készültem. — Hát most meglehetősen messze van a hajós élettől. — A foglalkozásomat tekintve valóban messze estem tőle, de az az igazság, hogy énbennem a hajós vért semmi sem változtatja meg. Ugyanis Tolnán születtem, és apám, mint onnét annyian, hajós volt. Egy holland zászló alatt hajózó dunai uszályon voli kormányos. Pici koromtól a szüleimmel jártam a Dunát Regensburgtól a tengerig. — Mikor lett vége a hajóséletnek? — 1944-ben, amikor elak- násítoták a Dunát. Leparancsolták a családokat a hajókról, a jugoszláv partizánok gyakran tűz alatt tartották a Dunát, a hajósok már mentőmellényben dolgoztak. Jól emlékszem, mi Domborinál szálltunk ki, és alig értünk partot, repülőgépekről dum- dum lövedékkel lőni kezdték a hajókat. — Ez meglehetősen szomorú vége .egy hajóséletnek. Mégis visszavágyott? — Igen, a tenger csábított engem. Azért is mentem a polgári iskola után a szekszárdi kereskedelmi középiskolába, hogy majd hajóstiszt lehessek. Dr. Antal tanár úr arra biztatott, hogy menjek egyetemre. — Akkor az még nem volt nehéz dolog ... — Akkor még valóban nem. így aztán három helyen is bent volt a jelentkezési lapom. Egyszer újra szólt Antal tanár úr, hogy a hadseregből megkeresték őket, fiatalokat toboroztak. — Azonnal jelentkeztem. És 1952. júliusában bevonultam. Az előbb már említettem, hogy az első napokban megtetszett a hadsereg, csak akkor keseredtem el, amikor kiderült, hogy abban az évben a folyamőrséghez mégsem képeznek tiszteket. — Ilyen esetben a legegyszerűbb dolog az lett volna, hogy ott hagyja a hadsereget, és megy valamelyik választott egyetemre. — Ne tessék viccelni! 1952-tőt írtunk, és én a hadseregben voltam . .. Ám nem sok időm volt búslakodni, mert a véletlen egy Tolnán lakó tiszttel hozott össze, ő mondta, hogy válasszam a vegyi védelmi szakot, annak van jövője. — Amint a példa is bizonyítja, igaza is volt. — Igaza, de nagyon nehéz két esztendő várt rám, najpi 7 óra előadás, délután tanulás, szigorúan szabályozott élet. Végül is kiválóan végeztem. Ma is viselem az ezt tanúsító jelvényt. — Nem sok vegyi védelmi tiszt lehetett ebben az időben a hadseregben. — Valóban nem, fiatalok csak mi voltunk. En azonnal csapathoz kerültem, az egyik vegyi védelmi alakulat elődjéhez. Az ott dolgozó idős tisztek nagy szeretettel fogadtak. Jól kiegészítettük egymást, ők átadták a katonai tapasztalatokat, mi pedig segítettük őket abban, hogy az esti iskolákon tisztességesen megállják a helyüket. — Az 50-es években egyébként a tanulási kedv hihetetlenül fellobbant. — Ez engem közvetlenül úgy érintett, hogy kiképzőtiszt lettem. Sorállományúak és a tartalékosok képzésével foglalkoztunk. Több, ma már igen magas beosztásban dolgozd elvtárssal dolgoztunk együtt; hogy mást ne említsek, Sarlós István elvtárssal, aki ma a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese. ö akkor politikai tiszt volt nálunk. 1956 nyarán Szentendrére hívtak, a katonai főiskola tanárának. — Ám, abban az évben alig indult meg az oktatás, kitört az ellenforradalom. — így volt. Az Üllői úti lakásomat rommá lőtték, csak a rajtam lévő ruhám maradt. Azután újjászerveztük a hadsereget, kijavítottuk a laktanyákat, és a hadseregben szokásos őszi szemle után visszamentem tanítani. Csoportvezető főtanár lettem. És, hogy helytállhassak, pedagógusi képesítést is szereztem. — Tehát ha összegezni akarnánk, akkor így néz ki az eddigi élete: egy adag munka, egy adag tanulás, megint munka, megint tanulás. — Pontosan így. Aztán így is folytatódott. Ugyanis a pedagógiai tanulmányok befejezése után a szakma újabb eredményeit kellett megismerni. Az atomfegyvereket, a nukleáris műszereket, egyszóval azt, ami a legújabban megjelent a katonai életben. — Aztán — ha jól ismerem a hadseregben használatos jelvényeket, úgy látom, a Zrinyi Miklós Katonai Akadémiát is elvégezte. — Igen. Ennek az elvégzése után kerültem a minisztériumba. És, hogy a kép teljes legyen, még azt is elmondom, hogy megszereztem a Magyarországon elérhető legmagasabb katonai képzettséget, hadműveleti tanfolyamot is végeztem. — Elérkeztünk hát a mához, amiről azt mondhatjuk, hogy amióta katona, még nem volt eny- nyire forró a nemzetközi helyzet, ön szerint menynyire vagyunk közel a háborúhoz? — A második világháború óta ilyen közel még egyszer sem voltunk. Én azonban mégis optimista vagyok. Bízom benne, hogy ennek az óriási mennyiségben felhalmozott fegyverzetnek a fel- használására nem kerül sor. — Mi az alapja az optimizmusának? — Lehet, hogy ellentmondásos, de éppen a sok fegyver. Ugyahis, ha ez a fegyvermennyiség aktivizálódna, nagyon kicsi lenne a valószínűsége annak, hogy a Földön élet marad. — Ám, az európai rakétatelepítések aligha szolgálják a béke ügyét. — így igaz. A most telepítésre kerülő amerikai rakéták hatótávolsága olyan, hogy azokkal már Moszkván túli területeket is elérhetnek. — Olykor hallani lehet, hogy a nyugati békemozgalmak kommunista sugallatra jöttek létre, és kommunista befolyás alatt állnak, ön szerint nyugaton csak a komunisták tüntetnek a rakétatelepítés ellen? — Szó sincs róla. Minden reálisan gozdolkozó ember tudja, hogy a rakétatelepítés a befogadó országok számára reális veszélyt jelent. Különösen azokra nézve, akik a telepítés közvetlen körzetéljen élnek. — Ezt kicsit bővebben szíveskedjék kifejteni. — Kérem: egy katonai szempontból neutrális kisváros közvetlen közelébe települő rakétabázis természetesen katonai célponttá válik. Hogyan? Ügy, hogy már most fel kell készülni arra, hogy onnét támadhatnak bennünket. Következésképpen fel kell készülnünk e támadás elhárítására, ami egyet jelent azzal, hogy egy addig békés körzet lakóinak valóban okuk van félni. Egyszóval a nyugati tüntetéseken résztvevőknek igazuk van, ha tiltakoznak. Az kétségbevonhatatlan tény, hogy a kommunisták a születésétől fogva támogatják, magukénak tekintik a békemozgalmat, ezen keresztül rázzák fel a tétleneket, hogy akadályozzák meg a költséges és igen veszélyes fegyverkezést, amely könnyen egy végzetes nukleáris háborúba sodorhatja az emberiséget. — Akkor most nagyon szögletesen teszem fel a kérdést: Milyen érzés ebben a helyzetben magas beosztású magyar katonav tisztnek lenni? — Őszintén megmondom, hogy állandó készenlétben élünk, hiszen ha valaki, akkor mi alaposan ismerjük egy most telepítés alatt álló fegyver bevetésének közvetlen és közvetett hatásait. Még azt is, hogy egy esetleges , bevetés után a túlélők több generáción át viselnék a nyomát. Mi békét akarunk, de mindenre fel kell készülnünk ... — Mit lehet tenni ebben a helyzetben a békéért? — A hadseregben a kiképzés színvonalát szüntelenül emelni kell, az anyagi, technikai arzenálunkat olyan szinten tartani, hogy védelmünk szilárd és megbízható legyen. A Varsói Szerződésből reánk háruló kötelezettségeinket maradéktalanul teljesítenünk kell. | — És a polgári életben? — Ne haragudjon, ezt is először a saját szakmám szemszögéből nézem: nagyon fontos a polgári lakosság önvédelmi tennivalóinak megismerése, és az is, hogy ha mégis sor kerülne a rakéták bevetésére, a lakosság menteni tudja az életét, és az értékeket. Fel kell világosítani az embereket, hogy ismerjék a veszélyt, és meg kell szervezni, hogy minden jóakaraté ember hallathassa a szavát a békéért, a béke mellett. Hiszem, hogy ennek van értelme. mert a világ békemozgalmának hangja kell, hogy gondolkozásra késztessen mindenkit. Ha ezen keresztül a nyugatiakat a józanság útjára, a telepítés előtti helyzet visszaállítására lehet késztetni, akkor reális lehetőség van a tárgyalások felújítására, az erőegyensúly fenntartására, a megegyezésre, a béke pozícióinak megerősítésére. És még valamit: a munkahelyi tisztességes helytállás is a béke ügyét szolgálja. — Amikor az olvasó a kezében tartja ezt az újságot, karácsony van. A béke, a szeretet ünnepe, ön, a megyénkből származó katonaember milyen gondolatokkal ül az ünr népi asztalnál? — Az első gondolatom az, hogy sikerüljön megőriznünk a békét, sikerüljön elérni nemes céljainkat; hogy le tudjuk küzdeni a gazdasági világválság miatt bennünket sújtó nehézségeket; hogy a karácsony az egész világon a béke napja legyen; hogy azok a fiatalok, akik most választják élethivatásul a katonai pályát — mondjuk Szekszárdon, a Rózsa Ferenc szakközépiskolában, amelyikkel nagyon szoros, jó kapcsolatunk van — csak történelmi tananyagként ismerjék majd ezt a politikai feszültséget, és csak tantervi érdekességként találkozzanak a tömegpusztító fegyverekkel. FEJES ISTVÁN Hazánk népesedési helyzete az 1970-es évek közepétől fokozatosan romlott, s az 1970-es évek végétől — az 1980-as évek elejétől új népesedési helyzet alakult ki. Az élve születések száma már hosszabb ideje az egyszerű szaporodást (a népesség hosz- szú távon legalább változatlan szintjét) biztosító mérték alatt van. Az 1960-as évek végétől a halandóság — az előző évtizedek folyamatos csökkenése után — emelkedni kezdett. Az élve születések alacsony és a halálozások magas száma oda vezetett, hogy 1981-től az ország népessége csökken: 1981 - ben ^ kétezerrel, 1982-ben tizenegyezerrel lettünk és 1983-ban előreháthatóan tizenöt-tizennyolc ezerről leszünk kevesebben. ÖREGSZÜNK ÉS FOGYUNK Hazánkban az utóbbi években évenként 140—145 ezren távoznak az élők sorából. Sajnos számuk a korábbi évtizedekhez viszonyítva emelkedik. Ennek oka a népesség — 1960—1980 között végbement — viszonylag jelentős elöregedése. Emellett megváltoztak a különböző korcsoportok életkilátásai is. Kedvező változások következtek be a 14 éven aluliak halandóságában; a csecsemőhalandóság (0—1 évesek) az 1980-as évek elejére két évtized alatt a felére csökkent, az 1—6 éves gyermekek közül ennél is többen maradnak életben. Az elmúlt 20 évben a népesség 75 éven felüli korcsoportjában is csaknem 10 százalékkal csökkent a halandóság. A fiatal és középkorú felnőtteknek viszont az utóbbi 20 év alatt 20—50 százalékkal növekedett halandósági arányuk, s ez a szomorú tény a népesség egészére kihat. Nemzetközi összevetésben a halandóság területén hazánk helyzete kedvezőtlenebb képet mutat, mint a termékenység területén. A népesség szaporodása a fenti folyamatok hatására már a hetvenes évtizedben lelassult és — amint erre már utaltam — 1981-től megkezdődött a népesség csökkenése. Miután a népesség termékenységét és halandóságát jellemző tényezők több évtizede érvényesülnek, arra számíthatunk, hogy ez a folyamat tartós lesz. Az 1970- es évek végén készült népesség-előreszámítások és az azóta végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy miközben a prognózisok a népesedés alakulását általában és fő irányukat tekintve helyesen mérték fel, a tényleges népesedési folyamatok az utóbbi években az előrejelzéseknél kissé kedvezőbben alakulnak: a halandóság kissé alacsonyabb, a termékenység kissé magasabb lett. CÉLOK ÉS FELADATOK Hazánkban a közvélemény ugyan élénk érdeklődéssel figyeli a népesség számának alakulását, azonban a népesség struktúrájára és az ebből adódó hatásokra — noha ezek legalább olyan fontosak — már kevésbé figyel. Az öregek — fiatalok, az eltartásra szorulók aránya, a demográfiai hullámok, az egyedülállók magas száma a társadalmat, az egyes családokat, a gazdasági fejlesztést és fejlődést közvetlenebbül és érzékelhetőbben érintik, mint a népességszám. Ezért is mondhatjuk azt, hogy jövőbeni népesedéspolitikánk fő célja a népességcsökkenés fokozatos mérséklése, majd megállítása és hosszabb távon a népesség- szaporodás elérése úgy, hogy közben a népesség életkori struktúrája is kedvezőbbé váljon. A népesedés társadalmi- gazdasági hatásainak felmérésekor abból kell kiindulnunk, hogy a következő évtizedekben a népesedési adottságok az előző évtizedeknél jobban meghatározzák majd a társadalmi-gazdasági fejlődést és fejlesztéspolitikát. Ez csak részben adódik abból, hogy a korábbi évtizedek gyors gazdasági növekedést? lelassult. Nagyobbrészt arra vezethető vissza, hogy népesedésünket jellemző tendenciák tartósak, reálisan és érdemben csak hosszabb időszak alatt változtathatók. A népesedési adottságok minél pontosabb felmérése így alapfeltétele annak, hogy tudományosan megalapozott célokat tűzhessünk ki az infrastruktúra fejlesztésében, a szociálpolitika súlypontjainak meghatározásában, a foglalkoztatáspolitika kialakításában. KÖZÉPPONTBAN A CSALÁD Népesedési helyzetünk a társadalompolitikával szervesen összehangolt távlati, ? népesedés minden elemére kiterjedő népesedéspolitikát követel meg. Ennek tudományos kidolgozása az 1980-as évek elején megtörtént és a kialakult népesedési helyzetnek megfelelő politikai cselekvőkészség ugyancsak létrejött. A társadalom az elmúlt évben a jelenlegi gazdasági helyzetben is talált és minden bizonnyal talál a jövőben is olyan lehetőségeket és megoldásokat, amelyek könnyíthetik a gyermekes családok helyzetét, segíthetik a családok egyes nemzedékeinek fokozottabb egymásra támaszkodását, hozzájárulhatunk a család növekvő fontosságú intézményének stabilizálásához. A népesedés társadalmigazdasági hatásainak befolyásolásában az alábbiakat kell figyelembe vennünk: a népesedési adottságok feltárását és ezek alapján reális cselekvés meghatározását; átfogó, folyamatos népesedéspolitika folytatáséaz egyenlőtlen létszámú korosztályokból, demográfiai hullámokból származó kedvezőtlen hatások csökkentését; az idős korú népesség családi, társadalmi, közéleti helyzetének javítását; a kedvezőtlen következményekkel járó területi, települési változások mérséklését, a községek népességmegtartó szerepének fokozását; a termékenység színvonalának emelését, és ezzel összhangban a fiatal, pályakezdő korosztályok támogatását, a lakosság egészségi állapotának javítását, a halandóság csökkentését. A fentiek megvalósításában központi szerepet játszik a jövőben a családok helyzetének, életének javítása. CSAK HOSSZABB TAVON... A tapasztalatok azt mutatják, hogy az anyagi feltételek javításának változatlan fontossága mellett, növekszik a kulturális-tudati tényezők, a hagyományok, a normák szerepe. Népesedési helyzetünk csak hosszabb távú, kiegyensúlyozott és folyamatos népesedéspolitika eredményeként javulhat. A tudományos felismerésen és a politikai akaraton alapuló népesedési célok megvalósításához a cselekvési programok kidolgozása folyamatban van. A következő években és évtizedekben a népesedés hazánkban még nagyobb fontosságú társadalmi, társadalompolitikai kérdéssé válik. MONIGL ISTVÁN, a KSH Népessétudományi Kutató Intézetének igazgatója
