Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
1!»K:í. december 24. /'tolna' ÍKrÉPÜJSÁG 7 „Egy-két gyerök nem gyerök” Asszonyok az élet legnagyobb ajándékáról Szívből kellene többi Tar ágakon madárfiókák. Csak látszólag egyedül. Reich Károly grafikusművész kezét — ugye látni? — az vezette, amiből elkélne közöttünk a több. ötven, hatvan éve? Igencsak úgy... — meséli Földesi János bátyánk, Madocsa hely- történetének, néprajzának fáradhatatlan krónikása — a portákat „valóságos gyerekhadak” népesítették be. Mert úgy volt még akkor, hogy „egy-két gyerök nem gyerök”. Szánakoztak is a rokonok, ismerősök azokon a házaspárokon, amelyekhez vagy soha, vagy alig-alig köszöntött be a gyermekáldás. — Jól emlékszök, a húszas években csak úgy zsibongtak a házak a disznótorok évadán, amikor összejött a család, sógorság, komaság és hozta mind a büszkélkedni- valóját, a gyérükéit. Sokszor majd kiszakadt a vendéglátó ház oldala, hiszen legtöbbjében egy szoba, konyha, kamra volt csak. De soha olyan szép estéket! Elhiszi? Hiszem, hát hogyne hinném így, várakozóan az új művelődési ház egyik nagyocska termében, ahol „ma” este hatkor tartja az év első összejövetelét a lányok, asz- szonyok klubja. A fal mellett futó csövek jóvoltából barátságos, úgy is mondhatnám családias a hőmérséklet. A bejárattól jobbra pedig alkalmi könyvesbolt portékái díszlenek. — Hátha elkél egy-kettő karácsonyi ajándékként — közölte volt a gondnokasz- szony, ezúttal úgy is, mint könyvbizományos. A klub éppn tíz esztendővel ezelőtt az akkor még Igazság néven működő mezőgazdasági tsz nőbizottságának kezdeményezésére született meg. Valószínűleg ez a megye egyetlen olyan nőknek szánt klubja, amelynek a vezetője az erősebbik nemet képviseli. János bácsi mondja: — Sokat törtem én akkoriban a fejemet azon, hogy nyugdíjba mék, engem megesz a fene, ha semmi csinál- nivalóm nem akad... Hát akadt. A lányok, asz- szonyok klubja, amelynek hosszú életében tán még azok se mindahányan hittek, akik örültek az önművelés társas lehetőségének. A téli hétfő esték 2—3 órájának. — Lőhet ezt, Jani bácsi? — kérdezgették eleinte az aggodalmaskodók. Az idő megadta a választ. A piros klubnapló tartalmas működést igazol, s mellette kiolvasható belőle mindaz, ami változásként van jelen a község életében. Hogy példát is mondjak... Majd nyolc esztendővel ezelőtt még a klubtagság többségét a téesz fóliás kertészetében dolgozó asszonyok alkották. Ma a varrodások, akik jól megállják helyüket az ipari munkában is. Nem másként az ősi mesterségekben, amit a háztáji, a kisegítő gazdaságban lehet nem csekély haszonnal gyakorolni. Lapozgatom a naplót, és íme a mai nap... A beszélgetés tárgya az anyaság lesz. Van ez olyan vonzó program, hogy karácsony hetének első napján félreteszik ilyenkor különösen megsokasodott munkájukat a lányok, asszonyok? A klubvezető somolyog hófehér bajsza alatt, így a vendégnek inába szalad a bátorsága, nem meri megszekírozni a házigazdát azzal, hogy „ile- szünk is, meg nem is”. Kanyarodunk hát vissza az időben a régvolt disznótorokhoz, amikor is a szobában terítettek — sok jó ember elfér kis helyen alapon — a felnőtteknek és az akkorra kitakarított konyhában az apronep- nek. „Volt néha muzsika — nótaszó is. De a legszöbb zene mégis a gyerekek zsibon- gása, öröme volt...” De hát majd megmondják ezt az asszonyok is — hangzik később, majd nyílik az ajtó egyre-másra. Nahát, ezt a csodát! Az előbb még csak Juliska — Ruff Jánasné — képviselte a klubtagságot, azzal toppanva be, hogy tán csak nem ő lesz az egyetlen... Most meg, hat óra után tíz perccel, vagyunk harminc-egy- néhányan. Igaz, kevés a fiatal. Tisztesen sok a nyugdíjas, a nagymama korú, a déd, meg dédjelölt. — Én ma akartam meggyúrni a tésztát az ünnepekre — jelenti be derűs arccal egy kora ellenére még koromfekete hajú asszony —, de nem késő az holnap se. Egyhangú helyeslés, hiszen valahányan, akik itt vannak, félretették a „ma” estére tervezett munkát. — Egy jó kis beszélgetésért megéri — mondja Molnár Sándorné, akiről kisvártatva az derül ki, hogy hatszoros nagymama, és nagyon valószínű az előreruk- kolása. Rövidesen dédnagymama is lesz. Véletlen, vagy az újságíróság jó szellemének műve, hogy a napirendjükön az anyaságot szerepeltetők körében ma este egy almafa jelenti a szenzációt? Bertók Józsefék Kossuth utcai portáján a minap szüretelték le egy almafának a termését, ami másodvirágzás szülötte volt. Senki se hitte volna, hogy beérik a termése a már nem íiatalka fának, de lám, bevált a jóslás. Elhúzódott az ősz. Vagy húsz kiló szép almát szüretellek le a fáról még ;; hideg napok beállta előtt. Hát így... Termékenység, anyaság... Gyerekek, gyere kék... A véges élet folytató sa. Már e tárgyban folyik a szó és mi tagadás, kissé meg illetődötten. Rácsodálkozva olyan kifejezésekre, melyek ímhol közös szegényedésünk, re kimennek a nyelvhasználatból, még ott is, ahol olyan szépen, jóízűen beszélnek az emberek, mint Madocsán. Áldott állapot... Gyermek- áldás... Jaj, hát tényleg miért szakadt fonala mindannak, ami megelőzte egykor az új élet világra jöttét? Hiányzik... bizony nem jó, hogy motanában a jövőt jelentő terhet viselőket már nem azzal köszöntik úton- útfélen, hogy „olyan szép vagy így, Mariskám!” A kímélet, a viselősök vigyázása, az megvan. De „valahogyan ridegebb lett a világ”. Kevesebb a gyerek is, pedig „a mód ami az emberré neveléshez szükségeltetik, meglenne”. Nem úgy, mint 40—50 éve, amikor már csak azért is kellett a sok gyerek a legszegényebb házba is, mert 12—14 éves korukig igencsak megtizedelték őket a betegségek. Leginkább a torokgyík, meg a tbc. — Emlékeztek még Berek Éva nénire? Sokan bólintanak. Bábaasszonya volt a falunak majd fél évszázadig „és ura- ságot se övezett akkora tisztelet, mint az eljövendők világra segítőjét. Na lám... múltat idéz a jelen, amiből a jövőt is fejtegetni igyekeznek a szavak. A mondás, hogy „egy-két gyerek nem gyerek” megfordult. A mai fiatalok beérik kettővel, van, hogy hárommal, mert „nem biztos, hogy az az áldás, ami csőstül jön”. — Mi még, meg a mi öregeink se ismerték a család- tervezést — jegyzi meg valaki kicsit ingerülten a hátsó sorokból — azért született több gyerök. — Nem az a fontos, hogy most is 6—8 szülessön. Ember lögyön. — Így igaz, no de a világ... Ezek a ma fiatalok mások — veti közbe lágyan az, aki férjhez nem ment, így kizárta magát azok közül a boldogok közül, akik a szívük alatt új életet hordoztak. Most Préházi Ferencné — akinek két felnőtt lánya van, s eddig hallgatott — szólal meg. — Én akartam volna még gyerököt, amikor az uram megjött a Don-kanyarból. Azt mondta, nem. Vágóhídra nem. Utána meg, amikor elfeledte az átélt szörnyűségeket, késő volt... | — Én meg azt mondom, hogy nekem 35 éves koromban volt a legszebbik születésnapom. Nyolc évi várakozás után éppen akkor született az első gyerekem — mondja Molnár Sándorné, majd Baksai Józsefné protestál. — Én nem osztom, hogy egy gyerek nem gyerek. Negyvenhárom éves a fiam. Akartuk, nem kerültem áldott állapotba, pedig de nagyon hiányolta a gyerek a kistestvéreket... Tizenhat évesen föl akart menni Budapestre, hogy onnan hoz elárvult gyerekeket. Nem sokkal ezután hangzik el, hogy a család, az anyaság azért is lehetett szentebb dolog, mert heten- nyolcan éltek egyetlen kisded hajlék födele alatt itt Madocsán a szegényebb emberek. A cseperedők látták, tudták a szülők minden mozdulását. Látták, ahogyan küszködtek az életért, és azért, hogy a család kenyér nélkül, öröm nélkül se maradjon. — Egy szó, mint száz, ez a világ nem olyan, mint a mi gyermek- és fiatalkorunkban volt. — És.rossz az, hogy más? Egyhangú tiltakozás ismét. A változásban több a jó, mint a rossz, ott volt például az, hogy a maiak nem ismerik a létbizonytalanságot. A munkának tisztessége is van, nemcsak díja. De... De? Szívből kellene több! Az embereket életre-halálra összefűző érzésekből. — Akkor talán megint olyan szép hangzása lenne azoknak a szavaknak... tudjátok.... annak, hogy áldott állapot, meg annak is, hogy gyermekáldás... Ebben maradunk, s abban, hogy ilyenféle dolgokról máskor is, többször is jó lenne így beszélgetni. LÁSZLÓ IBOLYA Zsúptetők emlékezete „Zsúp a házunk teteje, teteje Rászállott a cinege, cinege. Hess le róla cinege, cinege! Beszakad a teteje, teteje!” A zsúppal kapcsolatos irodalmi ismereteim (mely szó egyébként a hangzása ellenére hosszú ú-val íródik) valószínűleg épp olyan szegényesek, mint legtöbbünké. Növénytani szempontok szerint összeállított lírai antológia ugyan még nem volt a kezemben, de ha létezik ilyen, valószínűleg bármi más sűrűbben szerepel benne, mint a rozs szalmájából készült kötélforma, melyet megfelelő felszerelés, technikai ismeretek és kézügyesség birtokában tetőfedésre is lehet alkalmazni. Alighanem a fenti néhány sorban is van már némi minősítés, a zsúpfedél tartósságát illetően, ha már az a cinegemadár odaszálltától félteni való volt. Hasonlóképpen a gyermekeim óvodás korából megmaradt rigmusban, mely szerint: Erő kellett a „tű" használatához „Zsúp, zsúp, kenderzsúp, Ha megázik: — eldobjuk!” A megye alighanem legutolsó mintaszerűen zsúpozott teteje Lengyelben látható, a nyolcvanon túl lévő özv. Czibor Sándorné ugyancsak mintaszerűen patyolattiszta portáján. Készítőjét, a 71 éves Klinií A (lám a verővel nagyvejkei Kiing Ádámot kérdem: — Meddig szolgál egy zsúpfedél? — Szerencsés esetben 4—5 évig. De akkor is mindig tol- dozgatni, foldozgatni kell. Megbontja a szél, az eső, az egerek is szívesen fészkelnek benne. Zsúpfedél-készítési bemutatóra a legkisebb reményünk sincs. Nagyvej kén valamikor 29 készítő volt, ma egy sincs. Tévéiről, Tabódról, Kisdo- rogról, Aparhantról, Győréről, Nagymányokról, Zombá- ról — Kiing Ádám valamennyi község háztetőit megjárta — szintúgy eltűntek. — Még a jégvermeken sincs! — mondja, majd hozzáteszi. — Igaz, ma a hűtőszekrényes világban jégvermek sincsenek... Minden különösebb erőlteA fésű A lengycli zsúptetős ház. ahova a tetők mesteremé); visszajár tés nélkül elérkezünk a zsúpfedél és az anyagi mód ösz- szefüggéseihez, ami bizonyára sajátos mérce, de a jelek szerint mérésre alkalmas. így a zsúptető-készítésre vonatkozó ismereteink teljesen elméletiek maradnak, és csak akkor kerülünk közelebb a — nyugodtan mondhatjuk, hogy kihalt — mesterséghez, amikor Kiing Ádám előhozza a régi szerszámokat. — Ez a fésű, emez a kasza, amivel egyenesre vágtam a végét, emez pedig a tű, amire a drót volt feltekerve — magyarázza. A tű nagy darab, lapos vas, körülbelül akkora, mint egy kisebb igaszeg. (Csak persze azt kellene tudni, hogy ki mondja meg manapság, hogy mekkora volt egy kisebb igaszeg.) Egy csiz- mahúzó-fakutyára emlékeztető faalkalmatosságon térdelt a zsúpozó, aki a tető szélére keskenyebb, a közepe felé vastagabb stráfokban helyezte el a dupla kévéket, srégen ódaütötte, a végét megcsavarta és varrta. — Egy segítő szolgált a kezem alá. Ha magas volt a tető, kettő is! — Hogyan fizették a zsú- pozót ? — Volt, amikor valósággal kapkodtak értem. Bátán és a szomszéd Kovácsiban. Bőséges koszt volt a bér, és akkora napszám, amennyi a rétkaszálásért járt. Kiing Ádám szívós, szíjas alkatú, kistermetű ember, legalább tíz évvel fiatalosabb a koránál. Huncutul kacsint erre a megállapításra: — Már gondoltam, hogy letagadok az éveimből, de itt Nagyvejkén túl sokan tudják az igazat. Őslakos helybeli, aki a mesterséget ugyancsak helybelitől, néhai Füller Józseftől tanulta. — „Üzemi balesete” nem volt? — Estem már le tetőről, annyi bizonyos. A bal forgómban a törés óta szegecs van. így hát aztán több zsúpfedelet én már nem csinálok. A mai rozsszalma se jó hozzá, a régit valamikor külön csépeltük. Én voltam az etető dobnál, és úgy adogattam a kévéket, hogy épp csak a kalászt kaphatta el a gép... Elgondolkozik egy keveset: — De azért, amíg az erőmből telik, Lengyelbe mindig elmegyek, ha foldozgatni kell a Czibor néni tetejét! ORDAS IVÁN Fotó: Kapfinger András
