Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-17 / 297. szám

( tolna '' _ a népújság 1983. december 17. ( ____agy János harmincegy ^ jjjyrWes. Kata a felesége. | 1^1 {Három gyerekük van, 1-----Ja legkisebb alig héthe­t es. Mind lány, ugratják is a haverok a férjet. — Mi van, gyerekre nem telik? Pető Attila negyvenkét éves. Margit a felesége. „Ri­csi”, a gyerekük már iskolás. Patkó András huszonnyolc éves. Gyöngyi a felesége. A kis András a ..tank-kor­szakban” van — két és fél évével ha nekiindul, ott épen nem marad semmi. Mi bennük a közös? Első­sorban az, hogy rokonok. Másodsorban, hogy magán- fuvarozók. Pető Attila volt az első fecske Szekszárdon — szak­mája szerint autószerelő —, aki, amikor megjelent a ren­delet, mely szerint főállás mellett kiskocsival lehet fu­varozást vállalni, vett egy ARO-t, kiváltotta az iparen­gedélyt és elkezdte. Pénzért, természetesen. Hordta a sze­net és a fát, az építőanya­got a Tüzépről, annyit, amennyit a másféltonnás ARO elbírt. Nagy János — nos, ő be­leszületett mindebbe. A csa­lád — visszamenőleg másod- íziglen — fuvarozásból élt. Fogatoltak. A két gyerek ■— János és Margit — így nőtt fel. Lovak és szekerek. Já­nosnak elébb mégis — bár szerette a lovakat — a mo­torok ereje volt a föntosabb. Sofőr volt, a kórházban, majd a városgazdálkodásnál. Szemeteskocsin járt. Járt is volna még, ha „nem akasztja össze a tengelyt” a váltójá­val. —i Reggelre ott hagyott ne­kem három defektet, 10 li­ter túlfogyasztást. Vitatkoz­tunk, mérgelődtünk egy da­rabig egymással, aztán én nem bírtam tovább. Elmen­tem „szekerezni”. Két évig csináltam. Volt, hogy a negy­ven mázsa tüzelőt is feltet­tem a szekérre — de ha hegynek föl vitt az út, a lej­tő alján megálltam: kétszer* re-háromszorra vittem fel a rakományt, mert a lovak bele is döglöttek volna ebbe a teherbe. Pető Attiláné egy éve fuvarozik. Eleddig ő az egyetlen női fuvaros Szek­szárdon. — Eleinte csípte mindenki­nek a szemét, nem állták meg szó nélkül. Eszem ágá­ban sem volt, hogy valaha is fuvarozzak, de amikor két éve megjelent a rendelet, hogy nagy kocsival is magán- fuvarozók lehetünk, akkor Attila vett egy Csepelt, és én átültem az ARO-ra. Azóta tíz kilót fogytam, de szere­tem csinálni. Magánfuvarozók Nagy János Patkó András szótlan... A Patkó családban a mama sírvafakadt a hírre: esztergá­lyos fia, aki diplomatatáská­val és hófehér irhabundában, olasz fazonú cipőben járt dolgozni, már két hónapja szénporos. — A szappan nem kerül sokba... Víz is van... Sokat még nem mondhatok, alig van tapasztalatom. Kis ko­csin járok, és engem „igazít” mindenki a családban. Magánfuvarozók. Családi vállalkozásban, bár külön- külön. Négyüknek négy gépkocsijuk van. Két Csepel — 5,5 tonnásak —, az ARO és a Tudor. — A kis kocsik kiegészí­tik a nagy kocsikat — mond­ja Pető Attila. — Mi estén­ként nem arról beszélgetünk egymással, hogy hová me­gyünk holnap szórakozni, ha­nem, hogy „te, öreg, milyen fuvart vállaltál, hová mész?” — A reggeli gyülekező a Tüzép-telepen van, — fűzi a szót felesége. Vérbeli fuva­ros ez az asszony. És szem­mel láthatóan boldog. — Ilyenkor már mindegyikőnk tudja, hogy aznapra mit, és hová vállalt. Ha egy irányba megyünk, oké, ha másfelé — este találkozunk... Nagy Jánosné pillanatnyi­lag „körön kívüli”. Bár tud vezetni, de elsőrendű fela­data a három gyerek ellátá­sa, a róluk való gondosko­dás. Az ő státusa ebben a családi vállalkozásban — a tiszteletbeli diszpécser fel­adata. Hozzá jönnek a „kun­csaftok”, akik a „céggel” kí­vánnak fuvaroztatni, s ő veszi fel a rendeléseket. A szeme sem rebben, ha az ura hajnali ötkor kel és este tíz­kor ér haza. — A pénzért, ugye? Így éri meg? — kérdezem ta­pintatosan. — Persze — mondja Nagy János — reggel bedurrgatom a motort, a garázsban ha­gyom estig járni, aztán fel­veszem a nagy lozsót... — Látom, mérges is egy kicsit. Hiszen a fuvarozás a kis­iparban elfogadottan az egyik legkurrensebb foglal­kozás — olyan szolgáltatás, amelyre nagy szükség van, s ahol a megrendelő keresi az iparost. Kinek a téglája, kinek a tüzelője fontos, hogy minél hamarabb megérkez­zen rendeltetési helyére. Van konkurrencia az állami vál­lalatokkal? Legyünk őszin­ték: van. A vállalat szállít ugyan, de se föl, se le nem rakodik. Meg néha nem is ér rá... A magánfuvaros szál­lít, és ha meg akarja tarta­ni a megrendelőit, akkor le és föl is rakodik. — Az iparengedélyünk sze­rint szabadárasak vagyunk — mondja Pető Attila, a tár­saság doyenje. — De saját, jól felfogott érdekünkben nem térünk el a vállalati ta­rifáktól. Az embereket csak egyszer lehet becsapni, mert a rossz hír gyorsabban ter­jed, mint a jó. Természetes, hogy én a rakodómmal 74 mázsa szenet szemrebbenés nélkül berámolok akármi­lyen lyukba — a normál szállítási tarifa mellett. Kénytelenek vagyunk a ve­vőre bízni, hogy premizál- ja-e a plusz szolgáltatást. Van amikor igen, és van amikor nem. Petőné Nagy Margit Pető Attiláné: hiba lenne azt mondani, hogy nem a pénzért csináljuk. Igen, a pénzért. Azért hajtunk már­ciustól szeptemberig — ameddig a szezon tart — na­pi 10—14 órát. Az ARO-ba egy év alatt „beletettem” harmincezer kilométert. Nagy János negyvenezret „futott” ugyanennyi idő alatt egy Csepellel. Pető Atti­la majd nyolcvanezret, Pat­kó András két hónap alatt hétezret „rakott” a Tudorba. — Azt mondják, ezzel az iparjogosítvánnyal nem lehet megbukni — mondja Nagy János —. Szolgáltatás és a lakosság szükségleteihez iga­zodik. Tévedés... Meg lehet bukni. Ahogy minket is csak egyszer lehet palira venni, úgy mi is csak egyszer te­hetjük meg ugyanezt a meg­rendelőkkel. Lehet, hogy ha magasabb tarifával és „sim­lisen” dolgozunk, még egy évig nyomkodhatjuk a pe­dált az utakon mint magán- fuvarozók. De aztán? Ki az, aki még velünk fuvaroztat? Ellenfél? Konkurrencia? A régi szekeresek közül hár­man működnek még Szek­szárdon. A KRESZ kitiltotta őket a főbb útvonalakról, a 6-osra nem hajthatnak rá, a Széchenyi utca tabu. Amíg a fáradt lovak körbe járják Tolnát—Baranyát így fuvar­ért, eltelik fél esztendő. S a legkisebb teherbírású gépko­csi gyorsabb mint a kétlovas szekér. Azé a fuvar, aki előbb ér oda. Kenyérharc? Igen... Az. Irigyeljük? Reklámozzuk? Egyikre sincs szükség. Ha újra felteszem a kér­dést, hogy ugye, mindez a pénzért van, akkor a válasz újra igen. Harmincegynéhány évesen a több pénzért többet dolgoznak. Mennyivel töb­bet? Nem titok. Pető Attila Nagy János megkereste a városgazdálkodásnál a négy és felet, néha az ötöt. Egy esztergályost — Patkó And­rás — sem fizettek rosszul a BHG-nál. Tudvalevő, hogy egy autószerelő karosszéria- lakatos szakmunkás — Pető Attila — sem a nyomorgók közé tartozott. Átlagban ki­Patkó András jött nekik a havi ötezer. Ez nem sok, de nem is kevés. Most? Átlagban — hiszen itt is vannak szezonok és la­zább időszakok — a 10—11 ezer havonta megvan. Ebből fizetik a KlOSZ-tagságot — havi 500 forint —, s ebből a rezsit. Tankolnak. Évenként műszaki vizsgára viszik a kocsikat, néha „megfagy­nak” fuvarral, néha nem. Kapnak „jattot”, vagy nem. „Polgári” életükben a mű­szak „x” időben kezdődött és „y” időben végződött. Ál­talában nyolc órát dolgoztak. Most sokszor ennek a két­szeresét. Félreértés ne essék, senki se fakadjon sírva a szána­lomtól és ne indítson el ada­kozási ívet a magánfuvaro­zók megsegítésére. Ök tud­ják, hogy amit csinálnak, az mivel jár. Nincs szombat és nincs vasárnap. Nincs békés nyaralás hegyekben és ten­gerparton... Tisztázzuk... ök szolgálta­tást végeznek, és ha „pén­züknél” akarnak maradni, akkor kötelességük ezt úgy végezni, hogy annak legyen alfája és ómegája holnap is. És holnapután is. Ha mind­ezt nem mérik fel időben, akkor Nagy János szakma nélkül marad, Patkó András visszamegy esztergályosnak, Pető Attiláné megint raktá­ros lesz. A legjobban még Pető Attila jár. Az ő szakmá­ja keresett. — így is van — helyesel —, ha valamelyikünk kocsiját műszakira kell vinni, nem fi­zetjük a nagy pénzt a szere­lőknek, meg tudom csinálni. De egyáltalán nem ilyen fel­hőtlen az ég. összedorre- nünk — sokszor, és kibékü­lünk — sokszor. De mi vala­hogy nem rágjuk egymás fü­lét száz forintért... S ha az én kocsim lerobban és fontos fuvarom van, akkor a másik képes két napig „vigyázz­állásban” várni, s odaadja a kocsiját. — Igaz, hogy ettől beteg vagyok — neveti el végre magát Nagy János. — Meg­szoktam ezt az életet. Ha heverhetek otthon, az is csak egy-két óráig jó. Pető Attila és felesége azonos platformon. Patkó Andrásné nem szól. Nagy Jánosné? Nos, ő megvívta a maga harcát. — Konszolidált és tisztelet­re méltóan polgári család az enyém. Annak idején nem fogadták el a „szekeres” Nagy Jánost a szüleim, mint ideá­lis vöt. A fuvaros, amit ke­res, viszi a kocsmába és utá­na félholtra veri a felesé­gét... Van ilyen is. Az, aki annak idején fél disznóért vette a jogosítványát, de ma már bonyolultabb járműre, mint a talicska, rá sem ül­ne. — Egy pillanatra elme­reng —. Igen, Jancsi húsz­éves volt akkoriban mikor megismertem. Még divat volt a szüreti mulatság, s udvarolt nekem és huszárruhába öl­tözve fellovagolt a Munkácsy utca hosszán — hozzám. Magánfuvarozók. Akik, ha a megrendelő háromezer csempét rendel szállításra, akkor „megrázzák” a néhány kilós dobozkát, hogy jól csö- rög-e, mert ha nagy a hang­ja, akkor sok benne a törött.. Akkor nem szállítható. És ha bárki tőlük három­ezer téglát rendel szállítás­ra, vajon mindegy-e, ha eb­ből ezer törötten érkezik? Magánfuvarozók. A „nagy” pénzt keresők. Irigyelnünk kellene őket? KLIE ÁGNES Fotó: Czakó Sándor Randevú egy párizsi csavargóval Aki Párizsban jár, egy-két nap után fölfigyel a bou- levardok és a parkok különös lakóira, a clochardokra. A szó eredetileg „sántikáló”-t jelent, mivel akiket jelöl, a csavargók, többnyire sántikálnak. De nem valamiben, hanem csak úgy rendesen, hisz a párizsi clochardok egyetlen bűne legföljebb az, hogy megöregedtek és biceg­nek. Bizarr figurái ők Párizs fénylő, lüktető színpadának. Főszerepet már nem oszt rájuk az élet, mégis néma je­lenlétük nélkül mit sem érne e város szüntelenül ismétlő­dő két nagy felvonása: a párizsi éjszaka és a párizsi nap­pal. A clochard-öltözék kelléktárát a végső egyszerűség jel- • lemzi. Lyukas kalap, a kelleténél nagyobb, foltos zakó, melynek egyik zsebéből borosüvegnyak mered elő, lifegő nadrág, ormótlan, spárgadíszes, elnyűtt cipő. Hűvösebb időben a zakót és nadrágot eltakarja egy majdnem föl­dig érő, olajfoltos ballonkabát, melynek zsebe átveszi a zakózseb szerepét, azaz műanyag dugós borosflaska ter­peszkedik esálén benne. E hacukák pedig beesett arcú, ráncos, koszos, borostás öregembert takarnak. Az örökké hű borosüveg-társhoz olykor csatlakozik még egy ugatni már rég elfelejtett, kopott szőrű, bicegő, korcs eb is. A clochardok nappal az utcákon csoszognak ragacsos motyóikkal, vagy terek padjain ücsörésznek, meg-meg- húzintva a borosüveget. Ha netán sorstárs vetődik mellé­jük, némán folytatják az üldögélést, és időnként remegő kézzel egymásnak nyújtják a palackot. Nagy melegben le­rúgják cipőjüket, világ elé tárva bütykös lábujjaikat, melyeken a körmök úgy merednek, akár a töredezett, fekete héjú kagylók. Az üveghúzintások szüneteit csikk- pöfékelés, melyről fölszakadó, kátrányig köhögés, bele­feledkező vakaródzások töltik ki. Éjszaka, mint mindenki, a clochardok is aludni térnek. De nem puha párnára hajt­ják le fejüket, hanem kapu- és hidaljak hideg kövezeté­re, vagy utcai meleg metrókigőzölgések vasrácsaira. Éj­szakai életmódjuk e sajátosságának volt köszönhető, hogy egyiküket közelebbről is megismerhettem. Valójában látásból már hetek óta ismertem a Monge ut­cai clochard-t. Pontosabban csupán lyukas bakancstalpa­ival volt szerencsém estéről-estére találkozni a rue Monge egyik mélyen beugró, sötét kapualjában. Ez volt az ő állan­dó éjjeli rezidenciája, innen lógott ki kissé a fényárban úszó főútra két ormótlan lábbelije. Egy júniusi éjjel szokásos Szajna-parti sétám után fá­radtan hazaindultam a piacé d’ Italie felé. A kissé mere­dek rue Mongeon már csak taxik nyargaltak, mikor glu- glugrrzó csörömpölés közepette egy borosüveg gurul ki elém az útra. Ezzel csaknem egy időben dörgő káromkodás tör edő a barlangszerű kapualjból. Megálltam egy pillanat­ra, és ekkor — akár egy vén medve — kis híján rámbuk­fencezve előmordul a fényes útra az üvege után botorkáló clochard. A flaska épp a lábamnál állapodott meg, lehajol­tam hát, és odanyújtottam a bozontos öregnek. Az pedig „merci”-t dünnyögve (mentsük, ami menthető!) kihörpin- tette az üveg alján lötyögő vörös bort. Indultam volna to­vább, már csak a körös-körül terjedő bizalmas, pálpuszta- ira emlékeztető szag miatt is, mikor a clochard — megpil­lantván a hónom alatt szorongatott, másnapi sajtebédem­hez szánt bort, így szólt: — Adja nekem! — bökött az üveg felé. — Látja, ez el­folyt. .. Holnap visszaadom, de most jó lenne... — és kö- nyörgőn még mélyebb ráncokat vont poros homlokára. Za­varomban szó nélkül odaadtam neki a bort, s már mentem volna, mikor utánam dörmögött: — Holnap visszaadom! Dél fele itt leszek a szemközti parkban. — Jó — feleltem, de magamban csak legyintettem rá. Másnap aztán valahogy mégis elmentem a parkba, hát­ha ott találom. Az útszéli akácok levelei ernyedten kókadoztak a hőség­ben. A gondosan elkerített kis park tele volt pihegő pári­zsiakkal. És lám. a vén madárijesztő ott szunyókált a szél­ső pádon. Ahogy leültem mellé, lassan felhúzódó szemhé­ja alól rámpislantott. — Maga az? — motyogta nikotinos fogai közül. — Itt van! Itt van, ni! — kezdett matatni a háta mögött, majd előtolt egy félig üres borosüveget. Zavaromban valami köszönöm-fólét mormoltam, majd határozottan hozzátettem: — Igya csak meg, nekem nem esik jól ilyen melegben! Az öreg szájszögletében ekkor csonka kis mosoly rándult, és pár pillanatig ott is maradt. — Azon nem múlik — mondta, miközben már emelte a szájához az üveget. Majd néhány glu-glu után folytatta: — Én nem érzem sem a hideget, sem a meleget, legföl­jebb azt, ha fázom... És... — itt megállt, s előmatatott a zsebéből egy repedt Gaulose-t. — Egy-két napig köpök a csikkekre... Ma reggel kaptam segélyt! — Sercent a gyu­fa, és lomhán terült el a hőségben a cigarettafüst. — Mennyit? — Hm — zökkent meg kissé a felsőteste —, mennyit? Százötvenet — és újra slukkolt. — És hol lakik? — folytattam tapogatózva. — Nem látta tegnap? — És télen ? — Télen?... — zökkent újra egyet a pádon. — Vénta­nyákon. — Az mi? — Összejön jópár magamfajta, s a nagy házak pincéiben, fejünk fölött a meleg, sistergő csövekkel... De hát ez most nem kell — szegte föl kissé a fejét. Lassan szájához emel­te az üveget, és csorgatni kezdte cserepes ajkai közé a bort. — És hol eszik? — tettem föl az újabb kérdést, ahogy koppant a padrácson a majdnem üres üveg. — Ahol kapok. A maradék szikkadt kenyeret már két éve Arnaudné, a pékasszony adja, csak oda kell menni ér­te. Ami meg hozzá jön néha... innen-onnan. Előttünk, a parkon túl tompán susorgott Párizs hétköz­napi élete. Parfümködös, színes nők vonultak feszesen, au­tók csikorogtak, jeges ánizslikőrt kortyolgató vendégek cserélődtek a csipkefehér kávéházi székeken. — És... — kezdtem volna megint, de az öreg már béké­sen szuszogott, miközben meg-megrezzentek cserzett szem­héjai. Óvatosan fölálltam, és elkeveredtem a forgatagban. GRABÓCZ GÁBOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents