Tolna Megyei Népújság, 1983. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-17 / 297. szám
/ 1983. december 17. ^NÉPÚJSÁG 5 Nemzedékek eavmásért Tárcüdalmi egyenlőtlenségeink feltérképezésekor a f arsaaaimi felfedező első tanulsága úgy fogalmazható meg, hogy a társadalmi egyenlőtlenség nem azonosítható a társadalmi rossz kategóriával, de ez mégsem jelenti azt, hogy annak a csoportnak, rétegnek a számára, amelyik az egyenlőtlenséget — úgymond — alulról szemléli, ez valóban nem látszik rossznak. A diák panaszkodik az évről-évre növekvő terhelésre, a pályakezdő fiatal súlyos anyagi gondokkal küszködik saját egzisztenciája megvalósításakor, a középkorú magángondjait a hivatás gondjaival próbálja összhangba hozni és az időskorú — mint az egyszeri mesében — szépen nyugdíjba megy. Mindez nem velőtrázó új megállapítás, de mégis új és új tartalmat ad neki az a változó gazdasági és társadalmi helyzet, amely — a statisztikák tükrében is — néha figyelemreméltó tanulságokkal szolgál. Harminc év távlatában a társadalmi tagozódás életkor szerint szembetűnő változásokat mutat, s ezek a változások miközben aligha nevezhetők örvendetesnek, felelősségérzetünk fokozását teszik szükségessé. Harminc évvel ezelőtt 14 százalék volt a nyugdíjkorhatáron felüliek részaránya, idén már 21 százalék, s a népességmutatók szerint az ezredfordulóra elérheti arányuk a 25 százalékot. Vagyis hazánkban minden negyedik lakos nyugdíjas lesz. Hozzájuk véve a még kiskorú eltartottakat is, az aggódó vélekedések szerint megközelítheti a társadalmilag eltartottak száma az eltartókét. Veszélyes játék a matematika, és nem kevésbé veszélyes maga a valóság. Például az a tény, hogy ugyancsak harminc éve még ötször annyi családban élt négy vagy több gyerek, és kétszer annyi volt a ma is ideálisnak tekintett három- gyerekes családok száma. Feleannyian voltak viszont a gyermektelen házaspárok, az egygyermekesek és jóval kevesebben a kétgyermekes családok is. Tudjuk, hogy a népesség hosszú távon csökkenni fog, a ma nyugdíjasa — hiszen az életkor kitolódik — érzékelni fogja ezt az arányeltolódást, és azt is, hogy az unokák egyre kevesebben lesznek és ezért egyre inkább magukra maradnak. Mindez korántsem a vészharangok kongatása. Azt hiszem, azon már régen túl vagyunk, hogy bizonygatni kelljen, társadalmi összefogás emelheti csak ki a népgazdaság szekerét a kátyúból, mert ez a gazdasági fellendülés ad majd alapot szociálpolitikai feszültségeink enyhítéséhez. Csak a gazdasági fellendülésre várni azonban éppen olyan hiba volna ,mint elhárítani a meglévő igényeket mondván, most másra kell az erő. Ugyanis vannak olyan tartalékok a különféle társadalmi rétegekben, amelyek kellő szervezéssel mozgósíthatók, s nem vitás, hogy ebben döntő szerep jut a már jogos pihenőjét élvező, de még nem szükségszerűen fáradt nyugdíjas korú embercsoportnak. Különösen, ha tekintetbe vesszük máris magas, és még mindig növekvő arányukat Voltaképpen már kitalált dologról van csak szó. Arról, hogy a nagyszülők nemzedéke — ha kell, szélesebb társadalmi szinten — kifejthesse azt, amit többek között kifejteni hivatott: Közreműködést a harmadik generáció nevelésében. És mielőtt megértő mosolygással intenénk le ezt a kérdést, had emlékeztessen néhány számadat arra, mennyire nem volna hiábavaló a kellő energiájukat ma még elpazarló idősek bevonása abba az össznépi cselekedetbe, amit utódnevelésnek nevezünk. i r«ak a harmincéves terminust vizsgálva álla,s n___________ pítható meg, hogy nem csak a születendő gyermekek száma csökken, de a megkötött házasságok száma is, miközben a megszűnőké vészesen növekszik. A fordulat éve nem is olyan régen, 1978-ban volt. Addig több házasság köttetett, azóta több szűnik meg országunkban. Harminc évvel ezelőtt még csaknem 45 ezerrel vezettek a megkötött házasságok, tavaly már meghaladta a 22 ezret a hátrányuk a megszűntékkel szemben. És az is figyelemre méltó, hogy a válások hetven százalékában gyerekek is érintve vannak. Két generáció együttélése, a nagyszülők gyereknevelő részvétele talán enyhítene a gondokon, de a panellakások mai formájukban erre nem adnak lehetőséget. Családi házat építeni pedig nem mindenki képes. Az történik tehát, hogy a fiatalok még inkább lemondanak a gyerekről, még inkább az anyagi gyarapodásra koncentrálnak, kiiktatva az életükből lehetőleg minél több feleslegesnek látszó tételt, mígnem — nem elhanyagolható méretekben — úgy tapasztalják, kiüresedett életük a hajszában, és akkor bukkan elő a megoldás — a válás. Pedig bizonyíthatóan nyílik megoldás, még a mai, valóban szűkös gazdasági körülmények között is. Például a bérek jobb differenciálásával. Azzal, hogy a teljesítményt jobban merjék a vállalatok és az intézmények honorálni. Igaz, ez esetben szembe kellene nézni azzal a feszültséggel, amit a sokéves beidegződés, az egyenlősdi ma már elítélt, de megszokott gyakorlata okoz. A mai gazdasági-vezetői gyakorlatban még elképzelhetetlennek látszik például, hogy egy adott munkahelyen a már tizenöt—húsz éve ott dolgozók annyit, vagy kevesebbet keressenek, mint azok, akik mondjuk csak pár éve érkeztek oda — úgymond az iskolapadból. Pedig nincs ebben ellentmondás, hiszen a munka bére voltaképpen nemcsak az, amit nevében is kifejez. A szaktudás, a tehetség, a felelősség és a teljesítmény is kell, hogy álljon mögötte fedezetül. Az pedig elképzelhető, hogy az életét éppen megalapozni készülő fiatal jobban „hajt”, mint a már biztos egzisztenciában élő idősebb. Ehhez azonban az érdekelt rétegek egyetértése kell, s az, hogy a feszültségek ne maradjanak rejtve, tovább mérgezve a levegőt. Hogy a fiatal tudja, ha „rádob egy-két lapáttal”, sokkal többet kereshet ugyan, amivel így hamarább alapozhatja meg egzisztenciáját, de erejének és tudásának hosszú távú értéken aluli dí jazása értelmetlenné teszi előtte a munkát. Eljön majd az idő, amikor lassítani kell. s átadni a helyet másnak, fiatalabbnak. Ma'com tnrtánilr ez másként. Az idősebbek jöve- ia sem törtenik delme ma is több pályán folyik vissza a fiatalabbakhoz. Egyfelől a szülői, nagyszülői támogatások, hozzájárulások révén, amelyek — éppen azért, meri családon belüliek — segítenek ugyan, de aligha növelik a fiatalok önértékelését, amely nélkül családot alapítani bajos dolog. Másfelől a vállalati és vállalaton kívüli gazdasági munkaközösségekben vállalt pluszmunkák révén. B. A. Zsigmond-kori kályhacsempe m Filippe Scolari, vagy ahogy felesége, Ozorai Borbála után magyarhonban nevezték, Ozorai Pipa, Zsigmond királyunk és német-római császár hadvezére volt és ebbéli minőségében nem kisebb ember, mint Hunyadi János tanítómestere. Ozorán álló vára, napjainkra újjászületik, és még ebben az évtizedben ismét érzékeltet valamit régi szépségéből. A kalandos sorsú erősség eredetileg várpalotának, főúri tartózkodó helynek épült, és az immár negyedik éve folyó ásatások egyre több nyomára bukkannak a korabeli művészetnek. Ablakkeretek, loggiák, faragvá- nyok bukkannak elő a sokszoros átépítés rétegei alól, hiszen Pipó vára később sok minden volt — török erősség, megyei börtön és magtár is. Elkészülte után múzeum kap helyet benne, s művelődésügyi létesítmények. O. I. Fényképezte: Gottvald Károly A belső udvar A feltárt tárgyak a simontornyai várban állandó kiállításon láthatók — Az északkeleti homlokzaton páratlan értékű középkori ablakot találtak Folyik az emeleti szobák helyreállítása A várkapu c XVI. századi kályhaszemek Edények a XVI. század második feléből / ' Pipó vára újjászületik
