Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-12 / 267. szám
1983. november 12. NÉPÚJSÁG 7 Mi van a . Simon Zoltán gépkocsiszerelő is meglepődik a kérdésen, ami úgy szól, hogy évekkel ezelőtt is dolgoztak és mégsem volt látszatja: vajon most többet tudnak? Meglepődik, mert ugyanolyan szakember Simon Zoltán ma is mint régen és mégis tavaly 15 újítást adott be és azért megkapta a kiváló újítójelvény bronz fokozatát. Az ember természetesen azt kutatja, hogy miképp lehetséges ez? Miért adott be másfél év alatt a DÉDÁSZ szekszárdi üzemigazgatóságának karbantartócsoportja több mint hetven újítást, miért született ez idő alatt egy szolgálati találmány? Simon Zoltán is csak azt válaszolja: hirtelen igény keletkezett az újításra, a jobb munkára. Namármost: ez érdekes dolog, de a gazdasági életben nem hiszem, hogy ilyen könnyen lehet eredményt elérni. Az óhaj és a tett között még jókora a távolság: Pedig Erdős Pál gépjárműüzemeltetési vezető is valami ilyesmit mond: ott hevert Erdős Pál a szolgálati találmányukat mutatja, amiről írásunkban azért nem írtunk, mert a találmány az elfogadásig titkos. . és a valóságban Asztalos István a földön a rengeteg újítás, használták is azokat a munkaifogásokat, csak a fejben volt és nem vált közkinccsé... Ebből következik egy vélemény: manapság az emberek fejében lévő tudást nem tudják kiaknázni a vállalatok. Vaskos a megállapítás, de sajnos így van. Érdemes tovább gondolni a dolgot, mert manapság feltétlenül szükségünk lenne minden ötletre, minden egyes munkaihelyi kollektívára. Természetesen sokat számít az újításokért kapott pénz is. „Mert a vonat sem megy ingyér”, mondja öreg ismerősöm. De. Nincs a világon olyap pénz, amiért rá lehet venni az embereket a szívvel-lélekkel végzett munkára. .Kell a pénz, az elismerés is. Sokszor azonban a jó szó, a figyelmesség, az igényfelkeltés többet ér. Maradjunk továbbra is a DÉDÁSZ szerelőműhelyében. Erdős Pál mondja: — Pár éve vagyok a vállalatnál és rövid idő alatt azt tapasztaltam, hogy a trösztön belül szinte minden poszton igénylik az ötleteket, az apró munkafogások közkincsé tételét. Ezt az újítási előadótól kezdve az üzemigazgatóság vezetőig mindenki támogatja. Az újítások rövid idő alatt hasznosulnak. És egy újítónak semmi sem kell, csak annyi: gyorsan reagáljanak az áltála lerajzolt, kivitelezett legkisebb ötletre. Kell az a pár száz forint is, de a gyorsaság többet ér... A történethez az is hozzátartozik, hogy a régi dolgozók közül egyedül Simon Zoltán maradt. A többieket vagy elküldték, vagy maguk mondtak fel, mert nem voltak hajlandók a felpörgetett életritmusba személyesen is részt venni. — Nagyon jó szakemberek voltak itt, csak nem akarták a tudásukat a munkahely javára kamatoztatni. — Jól megfizetik az itt dolgozókat ?( — kérdezem Simon Zoltánt. — Anyagilag nem éri meg itt dolgozni — mondja — de, a bennünk lévő tudást átadni érdemes. — Az újításaira gondol? — Igen. Megbecsülnek érte. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy a DÉDÁSZ szerelői kiváló munkát végeznek. Objektív bizonyíték áll a rendelkezésre, az előbbiek alátámasztására. A DÉDÁSZ nyolc üzemegységből áll. Közöttük komoly verseny „dúl”. A verseny értékelése pedig rendszeres, olyan objektív tényezők alapján döntik el a helyezéseket, amit vitatni lehetetlen. Vizsgálják, hogy egy-egy üzemegység milyen költséggel dolgozik, mennyi üzemanyagot használ, milyen a szállítási tevékenysége és a szervezés. Ezek alapján a szekszárdi műhely dolgozói — most elnézést kell kérnem ■ a szállításban tevékenykedőktől, hogy velük nem foglalkozom, az szintén egy újabb téma lenne — a második helyen állnak. Évekkel ezelőtt értékelhetetlen „eredményt” értek el. Mondják, hogy ez annak .köszönhető, hogy fiatal a gárda. Az átlagéletkor 28 év körül van. Felvetődik az emberben olyan kérdés is, mint minden sikeres munka esetén: talán kevés a feladat és azt nagyon ügyesen és jól adminisztrálják? Milyen feladatai vannak ennek a csoportnak? Hetven motorral felszerelt erőgép karbantartása a feladatuk. Közöttük van zetor és földgép is. Ezenfelül 16 kisgép karbantartása és futó javítása tartozik munkaköri kötelességeik közé. Ehhez a munkához heten vannak, autószerelők. Mondhatnánk, hogy ezeknek az embereknek nagyon kell a pénz, mert fiatalok. A pénzről beszélgetünk Asztalos Istvánnal. Azért 'is, mert van egy önálló gazdasági munkaközösségük. — Napi tizenkét órát dolgozunk átlagban. Ennek megfelelő a jövedelem is, szükségem van a pénzre. Nem régen kaptam lakást, két gyerekem van... minden forintnak helye van. — Megéri a pénzért eny- nyit dolgozni? Marad egyáltalán idő a pihenésre, a szórakozásra? — Kevés. De, most dolgozni kell. A kisvállalkozásról szót kell ejteni, mert nem kis vitát váltott ki. Amikor két- három embernek van lehetősége a többletmunkára és természetesen a többletjövedelemre, akkor az minden szempontból 'irritáló. Elkövették azt a hibát is, ihogy az első hónapban nagyot markoltak és minden munkát elvállaltak, ami azt is jelentette, hogy éjjel-nappal a műhelyben voltak. A munkahelyen, mert a DÉDÁSZ-tól bérlik a műhelyt. Ma már lecsendesedtek. Kevesebbet vállalnak, annyit, amennyi szükséges és becsülettel elvé- gezhető, mert joggal mondhatják és feltételezhetik: ha valaki napi 16—18 órát dolgozik, akkor az nem tudja elvégezni a fő munkaidőben tisztességgel a feladatát. Azóta a DÉDÁSZ-nál két hasonló kisvállalkozás van alakulóban. Ezzel együtt pedig megszűnt a karbantartók „figyelése”. Nincsenek már annyira szem előtt, mert aki vállalkozni akar, tud is vállalkozni... Természetesen van gondjuk is. Decemberben lejár a szerződésük a műhely bérletére. Szeretnék megújítani, mert máskülönben „meghal” a vállalkozás, arra nincs pénzük, hogy saját műhelyt hozzanak létre... Mi van a fejben és a valóságban. Egy pozitív példán keresztül szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy a munkavállalók fejében sokkal több van, mint amit a munkahely abból hasznosít. Ez pedig óriási veszteség. Veszteség az egyénnek is, aki nem adja tudása legjavát, de veszteség a közösségnek is, amely nem hasznosítja a gyárkapun belül felgyülemlett, az emberi fejekben lévő tudást. H. J.—K. A. Tizenhárom asszony Téesz-tagok az üzemben Éppen három esztendeje annak, hogy az Igar-Simon- tornyai Lenin Tsz és a SIMOVILL Ipari Szövetkezet között létrejött a szerződés, amely arról szól, hogy télen, amikor a termelőszövetkezetben jórészt szünetelnek a mezőgazdasági teendők, Vámszőlőhegy asszonylakói munkát vállalhatnak az ipari szövetkezetben. Kezdetben mindez „helyi” vállalkozásnak indult. Az asszonyok — tizenhármán — Szőlőhegyen, a művelődési házban kaptak helyet, és napi hatórás munkaidőben a SIMOVILL termékeit szerelték össze. Bérezésükről — a szerződés értelmében — a téesz gondoskodott, szervezetileg és felügyeletileg továbbra is ide tartoztak, csak a munkát kapták az ipari szövetkezettől. Lényegében a helyzet ma is ugyanaz. Mégis aprő^csep- rő dolgok miatt elmérgesedett, vállvonogató és sértődött hangulatú közösséget találtunk. A tizenhárom asszony ma is a SIMOVILL részfoglalkozású alkalmazottja. De a három év alatt a harmadik műhelyben dolgoznak. A kezdeményezés eredetileg megfogalmazott ténye, az, hogy számukra lakóhelyükön biztosítanak kereseti lehetőséget — már a múlté. Eredetileg a vámszőlőhegyi művelődési ház egyik kistermét rendezték be műhelynek. Ez mindenkinek megfelelt volna — nem kellett utazniuk, a napi hat óra így gyorsan eltelt. Igen ám, de a mezőszi lasi tanács úgy vélte: egy művelődési ház mégsem erre való, és felszólította a termelőszövetkezetet — költözzenek tovább, minél hamarabb. A következő állomás a major volt. Busz hoz- ta-vitte az asszonyokat. Nem lett volna semmi baj, ha a munkakörülményeket megfelelő módon biztosították volna. — A készterméket nem tudták tárolni — tájékoztatott Németh Imréné, a SIMOVILL főkönyvelője, — de a sok selejt, a nem megfelelő minőség, az ellenőrzési, tanácsadási lehetőség hiánya miatt az ipari szövetkezet vezetősége úgy határozott, hogy itt helyben adunk a vámszőlőhegyi asszonyoknak olyan műhelyt, ahol megfelelőek a munkakörülmények. Nem nagyon tetszett ez a tizenhárom asszonynak. A műhely — ahol most vannak — nem túl nagy, de mindenképpen megfelelő. Az ipari szövetkezet szociális létesítményeit is használhatják — nem úgy, mint a majorban, ahol ilyen nem volt — mégsem teljes az egyetértés. Morognak. Anyaghiányról, állásidőkről és régi sérelmekről beszélnek. — Nem ezt ígérték — mondja az egyik asszony — mi ugyan csak január 1-től vagyunk téesz-tagok, de azt mondta az elnök, ha eljövünk ide dolgozni, kapunk egy hold háztájit. — Az elnök! — legyint a másik — a nyáron az is előfordult, hogy „kintfelejtettek” bennünket, gyalog kellett hazajönnünk a hetedik határból. — Én ugyan nem eszem az itteni ebédlőben — így a cserfes fiatalasszony — hozza el a téesz az ebédet, öt- venhét forintot fizetek érte öt napra. — Októberben két hétig álltunk — füstölög egyikük — anyaghiány miatt. — Nincs WC-papír, és törülközőt sem kapunk. Megoldódnak a nyelvek, pansazkodnak az asszonyok vég nélkül. A Lenin téesz elnöke, Tinódi Sándor az érem másik oldalát mutatta meg. — Valóban azt ígértem az asszonyoknak, hogy a törvényes keretek között megpróbálok intézkedni, hogy háztáji földhöz jussanak. Jelenleg azonban a törvény szerint 2180 órát kell teljesíteni a szövetkezet tagjainak ahhoz, hogy ezt megkaphassák. Az asszonyok foglalkoztatottsága nem éri el ezt az óraszámot. Természetesen más, a téesz-ta- gokat megillető juttatásban részesülnek. Előfordult — egyszer —, hogy nem érkezett időben a busz a munkásokért. Gyalogolniuk kellett egy keveset — de ők csak erre emlékeznek. Az ok, hogy miért, nem érdekli őket. Pedig egyszerű. Elromlott az autó. — Mikor beköltöztettük a műhelyt a simontornyai ipari szövetkezetbe, lényegében sokkal jobb munkakörülményeket teremtettünk — mondja Ihász János, a SIMOVILL párttitkára. — Mégis sok a súrlódás. A mi Armatúrát szerelnek az asszonyok Hárman egy fúróval dolgozóink ugyanúgy a bőrgyárban készített ebédet eszik, mint a vámszőlőhegyi asszonyok. A különbség: számukra a téesz kocsija hozza ki, és nem az ebédlőben, hanem a műhelyben fogyasztják el. ök aztán nem hajlandók „vegyülni”. — Nem hiszem, hogy van olyan üzem, vagy vállalat, ahol ne fordulna elő anyaghiány — veszi át a szót ismét a főkönyvelő. — Ilyenkor a saját dolgozóink munkáját is úgy kell átcsoportosítanunk, hogy az megfeleljen a szövetkezet és a munkások érdekeinek egyaránt. — Az asszonyokat teljesítménybérben fizetjük — fűzi hozzá Tinódi Sándor — ez körülbelül 12 forint óránként. Állásidőt is fizetünk, 72 forintot egy napra, így a havi kereset 1600—1800 forint körül alakul. Nyáron, napi 10—12 órai munkával, beleértve a szombatokat is, az átlagkeresetük a téeszben nem haladja meg a 2500 forintot. Pintér János fiatal ember. Huszonhárom éves. Az asz- szonyok művezetőjeként az ő feladata lenne, hogy a téesz elnökének jelentse az állásidőket — hiszen ilyenkor ott is tudnák őket foglalkoztatni, még a téli időszakban is. S neki kellene az asszonyok számára oly fontos, de végeredményben apró panaszok megnyugtató megoldása is. Nincs törülköző, WC-papír? Be kell menni a téesz-irodá- ba, és van. Ilyen egyszerű. A három éve tartó kapcsolat a SIMOVILL és a termelőszövetkezet között mindenféleképpen a dolgozó asz- szonyok érdekeit szolgálja. Több megértésre van szükség mind a vámszőlőhegyiek, mind az ipari szövetkezet dolgozói részéről, ők — talán jogosan — azt hánytorgatják fel: minek adunk munkát még tizenháromnak, amikor gyakran mi is állunk? Az asszonyok most még armatúrákat szerelnek. KLIE ÁGNES Fotó: Gottvald
