Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-12 / 267. szám

e népújság

1983. november 12.

Bjgjrcw & a °_a^W /»* i* j S'f, áT*}* njf rtA wSM

Varga Sándorral, e kölesdi Egyetértés téesz elnökével

— Ezt a beszélgetést, úgy érzem, illik azzal kezdeni, hogy az elmúlt évtizedben miért nem olvashattunk mélyebb elemző írásokat a kölesdi téeszről. Nos hát azért maradtunk mindig csak a felszínen, mert itt folyton valamiféle válság volt, emberek és koncepciók váltogatták egymást rövid időközönként, s mint a darázsfészek olyan volt folyton ez a téesz. Segíteni nem tudtunk, tanulságot levonni pedig csak utólag lehet. Ennek itt az ideje. Elmondaná a szövetkezet rövid történetét?

— öt 'termelőszövetkezetből alakult a téesz 1968-ban Kölesd, Kistormás, Hangospuszta és Borjád határában. Ezek a téeszek nagyobb beruházásba nem kezdtek, az állatokat kizárólag szerfás istállókban tartották. A gazdálkodás is hagyományos jellegű volt. A hetvenes években kellett volna kialakítani a központi épületeket, a műhelyt, de ezt csak részben tették meg. Mert nem volt rá pénz. Pedig hát azok a téeszek tudtak dinamikusan fejlődni, amelyek beruházásokba fogtak, ehhez állami támogatást, s a hitelekből jelentős engedményt kaptak.

— A hatvanas évek végén szinte minden téesz ben épültek a „fekete-fehér" istállók, s igaz, hogy sok szövetkezet ebbe belebukott, de itt a példa: ahol ezt nem csinálták, ott sem maradtak állva. Önök nagyon szegények voltak, vagy a bátorság hiányzott?

— Kicsi volt a téesz, szűkösek az anyagiak, s emiatt nem fogtunk nagyobb beruházásba. Valószínű másutt bátrabbak lehettek. De tény, hogy mi igazán nem álltunk jól. A bizonyíték erre, hogy 1970-ben szanálták a tée- szünket. Utána még háromszor: 1975-ben, 1979-ben és 1980-ban. Tíz év alatt négyszer folytatták le a szanálási eljárást Kölesden.

— Miért kellett négyszer szanálni a téeszt? Mihez nem értettek, mit nem tudtak megcsinálni?

— A termelőszövetkezetben egyedül a növénytermesztés volt az az ágazat, amely jövedelmet hozott, és a mérleg szerinti eredményt lényegesen befolyásolta, méghozzá ugyanannyira, hogy egy rosszabb évjáratban, ha nem termett a búza, bennünket már szanálni kellett. 1970-ben például .17 mázsa volt a búzaátlagtermésünk.

— Szóval azért kellett szanálni a téeszt, mert kedvezőtlen volt az idő, és nem jött be a búza?

— Az állattenyésztés is olyan alacsony színvonalú volt, hogy az ágazatok mindegyike veszteséges lett. Az állattenyésztés csak vitt, de nem hozott soha, mert korszerűtlen, szétszórt, kis méretű telepeken tartottuk az állatokat, ami a tartási, takarmányozási, gondozási költségeket jelentősen megnövelte.

_— Éppen ezért mielőbb lépni kellett volna, hisz egy olyan ördögi körben keringtek, ami minden évben bezárult, és 2—3 évenként szanálással végződött.

— Ez valóban ördögi kör volt. Ebből úgy próbáltunk

kilépni, hogy különböző melléküzemági ipari tevékenységet próbáltunk letelepíteni 1971-től. Nagy divatja volt annak idején, csakhogy mi ezzel nem jártunk szerencsével. Lakatosüzem, galván- üzem, műanyagüzem is volt Stt, hogy csak a fontosabbakat említsem. Negyven-ötven dolgozó foglalkoztatását oldotta meg, de nem is ezzel volt a baj, hanem az üzemek vezetőivel. Annak idején szerencselovagoknak hívtuk őket. Summa summárum az lett a vége, hogy fel kellett számolni, mert bűncselekményekre került sor, s a galván- üzem vezetője két vagy három évet kapott.

— Nem gondoltak arra, hogy az alaptevékenységet fejlesszék, átalakítsák, s olyan piacos áru termelésének kockázatát vállalják, aminek a hátán valahogy kievickélhetnek a mélypontból?

— A növénytermesztés, ha jó volt az idő, mindig hozta az elvárható, járási, megyei szintnek megfelelő átlagot, nyereségszintet. Az állattenyésztésen belül a szarvasmarha-ágazat 1,5—2 millió forint veszteséggel zárult. Ez így ment, mióta Egyetértés az Egyetértés, s amíg fel nem számoltuk az ágazatot. Erre 1980—81-ben került sor.

— S miért tartották 13 évig a szarvasmarhákat, ha ez idő alatt durván 25 milliót ráfizettek?

— Nem olyan egyszerű dolog ez, hisz létezett például a szarvasmarha-program, de az igaz, hogy a téesz sem kezdeményezte. A 300 szarvasmarhát négy településen helyeztük el. Áldatlan állapot volt, pénzünk meg sehol semmi. Ami szerény fejlesztési alap képződött, meg az amortizáció minden évben arra kellett, hogy pótoljuk, felújítsuk a gépparkot, egyszerűen azért, hogy az alapvető munkákat el tudjuk végezni. Beruházásra nem futotta, a marhák maradtak, amíg el nem adtuk őket az utolsó szanálás után.

— Szóval önöknek sem pénzük nem volt, sem pedig olyan vezetőjük, aki pénzt tudott volna csinálni.

— Ez olyan dolog, mint a tojás meg a tyúk: nem lehet tudni, melyik volt előbb. Tíz év alatt — 1968 és 1978 között — én voltam az ötödik téeszelnök. Ezalatt 7 főagro- nómus és 7 főkönyvelő váltatta egymást. Kilépett összesen 1000 személy, és belépett 300. Kétszázhatvanas átlaglétszámnál ez óriási szám.

— Azt hiszem, ez a néhány adat mindennél többet mond. Még arra sem igen volt ideje egy-egy fő- agronómusnak, hogy a határt alaposan bejárja.

— S az emberek is nagyon keveset kerestek. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében a megye téeszeinek sorában az utolsók között voltunk, 1976-ban 2600 forint jutott egy dolgozóra, ami akkor is igen szerénynek számított. Nem tudtunk többet fizetni, mert nem volt pénzünk.

— Mikor volt a mélypont?

— '1975-ben. Ahhoz, hogy az állatoknak legyen miit enni, a háztájiból vásároltuk fel a kévés kukoricaszárat.

Háromszáz szarvasmarhát, ezer juhot tartottunk, olyan állatokat, amelyek szálas takarmányt fogyasztanak, és 23 hektár volt a lucernaterület.

A földet felszántották, de nem vetették el. A melléküzemágat elkezdték felszámolni, de a milliós értékű berendezés, vegyszer nem kellett senkinek, nem tudtuk eladni. Évekig nyomták a téesz készletét.

— Menjünk talán tovább az időben. Mihez fogtak az 1975-ös, immár második szanálás után?

— A mérleghiány 2 millió volt, az alaphiány pedig 7 millió 160 ezer forint. Erre a téesz visszatérítendő állami támogatást kapott, — az alaphliány összegét. Ennek törlesztését most, 1983-ban kezdjük meg. 1976-ban ismét elnökváltozás, s egy újabb baklövés: Budapesten zöldségárudát nyitottunk. Gazdasági bűncselekmény lett belőle. A zöldségbolt vezetője 12 évet, a téesz akkori elnöke hat hónapot kapott. A következő év viszonylag sima és csendes volt, 4 millió 700 ezer forintos nyereséggel zártunk, de élőrélépni még 1978-ban sem tudtunk. A régi hagyományos, rossz gazdálkodásunkat folytattuk. A műtrágyát tavasszal vettük meg, nem ősszel, az abraktakarmányt minden évben eladtuk, és tavasszal visszavásároltuk, továbbra is bennünket terhelt a melléküzemág eladhatatlan alkatrész- és anyagkészlete. 1979: huszonhét mázsás búzaátlagtermés, és 4 milliót meghaladó veszteség, alapihiány, szanálás. A nagy hibát ott követtük el, hogy évközben nem akartuk elhinni, hogy a szövetkezet veszteséges is lehet.

— Hogy is mondjam? Nem tudták, hol állnak, milyen alapokról indultak, nem végeztek termésbecslést, nem végeztek semmilyen számítást?

— Mi voltunk a hibásak, nem mértük fel reálisan a helyzetünket. A mérleg kimutatta a veszteséget, amit valamilyen pénzből meg kell oldani. Hiteleket kaptunk. Ismét nem tudtuk ősszel megvenni a műtrágyát, vásárolt kukoricát etettünk. Ekkor már világosan láttuk, hogyan kerülhetünk ki ebből a lehetetlen helyzetből, de pénzünk nem volt, s így lett veszteséges az 1980-as év is. Selejteztük, ami nem kellett, felszámoltuk a szarvasmarhaállományt.

— ön mióta dolgozik a téeszben?

— 197.1 januárjában jöttem ide, növénytermesztő ag- ronómusnak Sióagárdról. 1974 márciusában elmentem, mert nem értettünk szót az akkori elnökkel. Másfél év múlva jöttem ismét vissza Kö- * lesdre. Mert hívták. Rövid idő múlva elnökhelyettesnek választottak meg, s 1977 szeptemberétől vagyok elnök.

— Ugye nem haragszik, de olyan zűrös ez a téesz. Bajok mindenhol vannak, kicsik is, meg nagyok is. De egymás után és egymás mellett ennyi sok kevés helyen akad. Már nem is tudom, hányadszor teszem fel önnek a kérdést, hogy véleménye szerint mégis mi volt ennek az oka?

— Hosszú ideig nem akadt egy ember, aki képes lett volna a kezében tartani a gazdaságot. Évékbe került, amíg lassan, nehezen, igen apró lépésekben, s igen sok kudarcot vállalva az évtizedes hátrányból valamit lefaragtunk. Amikor az elnökség rám szakadt, anyagilag, erkölcsileg nagyon nehéz helyzetben voltunk. Á soksok megpróbáltatás, a beruházások, a pénztelenség a dolgozókat fásulttá, kedvetlenné tette, a szövetkezetét nem érezték magukénak. S ráadásul: nem voltak szakembereink, illetve nem tudtak gyökeret ereszteni, noha rengetegen megfordultak itt.

— Hogyan álltak anyagilag 1980-ban?

— A termelőszövetkezet tiszta vagyona 36 millió körül mozgott, a hiteltartozása pedig 1981. január elsején 31 millió volt. Tovább nem lehetett tévedni, mert még egy szanálás és akkor — Be- lecska. Nagyon részletes, alapos intézkedési tervet készítettünk, ahol a szervezeti rendet, személyi jellegű ügyeket rögzítettük, s természetesen a gazdálkodással kapcsolatos feladatokat is. Módosítottuk a vetésszerkezetet, a jól fizető napraforgót a maximális területen termeljük, beállítottuk az őszi káposztarepcét, ami a .búzának megfelelő előveteménye, s jól jövedelmez, a kukoricavetés-terület némileg csökkent. A munkacsúcsokat igyekeztünk úgy tompítani, hogy a meglevő gépparkunkhoz igazítottuk a vetésterületet.

— Mikor lélegeztek fel először?

— Tavaly, hisz az eredmény már 11 millió 125 ezer forint volt. És még valami: a tavalyi év második felétől minden hónapban „zárszámadást” készítünk, tudjuk, hogy állunk, hol szorít a cipő, mit lehet még venni, hol lehet növelni a nyereséget.

— Két éve, hogy egy fillér termelési hitelt sem vesznek fel.

— Amit lehet, ősszel bevásárolunk, s igyekszünk úgy dolgozni, hogy az első félévben is legyen pénzünk. A sertésállományt szerényen fejlesztettük, évente 4100 sertést bocsátunk ki, s ennek egy részét az első félévben adjuk el. Állandóan .pénzt hoz a téglagyár, és a kis fém- aikatrészeket előállító melléküzemág, de emellett készpénzünk is van.

— Mennyit keresnek most az emberek?

— iHáromezer-hatszáz forintot, ezer forinttal többet, mint 1976-ban.

— Milyen a mozgás most a téeszben?

— Évente 20 ember megy el, zömmel a téglagyárból, ahol nagyon nehéz a munka. Ez a munkaerőmozgás átlagosnak mondható.

— Mi most a legnagyobb gondjuk?

— Nem tudjuk értékesíteni a halat, jelenleg 16 vagon hal van a tóban. A bárány- és a sertésértékesítésnél is adódnak időközönként problémák. Ami gondunk pillanatnyilag van azt nem mi magunk teremtettük, hanem rajtunk kívül álló okok következménye.

I

— Jó munkát, eredményes éveket kívánok!

D. VARGA MÁRTA

Múltunkból

Mind ritkábban jelennek meg tudósítások az országos állat- és kirakodóvásárokról a lapokban, de egyre ritkábban beszélnek is róluk az emberek. Mint mindennek, így a vásároknak is az idő előrehaladtával változik a szerepük. Azok, akik ismerték a 30—40—50 évvel ezelőtti vásárokat, azt vallják, hogy már nincs igazi vásári hangulat. Valahogy egysíkú lett a kínált áruk listája, hiányzanak a vásári kikiáltók. Még az igazi nagy alkudozások is hiányzanak, az adásvételt követő parolázásokkal együtt.

Százhatvanöt évvel ezelőtt nemes Tolna vármegye elkészítette a vásári „tariffáját”, és miheztartás végett meg- küldötte azt valamennyi járási főszolgabírónak. „Mi, Tolna Vármegye Egyházi Fő Rendjeinek, Országos Zász- lóssainak és Nemesseinek, Közönségeinek Az Országos Vásárokon Szedni szokott Hellypénzek meghatározása” címet viseli az okmány. A cím után 67 'tételt sorol fel, pontosan meghatározva, miért mennyit kell fizetni a vásárok alkalmával.

A legtöbb helypénzt az fizetett, aki marharekesztőt bérelt akollal, összesen 4 forintot. Ezt a magas összeget nyilván a marhák magas árával magyarázhatjuk. A tímárok kocsistól, és a kolompá- rosok sátorostul ha érkeztek, 1—1 forintot tartoztak fizetni. Mindenki más ennél kevesebbet fizetett. Egy krajcár volt a fizetési kötelezettsége a dohányárusnak, ha a portékát a fején, vagy a hátán hozta a vásárra. Az üveges is, ha saját erejével hozta áruját, egy krajcárt rótt le helypénz címén. Nem fizetett ennél többet a gyümölcsárus, a hagymakereskedő sem, ha csak egy vékával — valószínűleg fejen hozva — érkezett meg a vásártérre. A kalácsos és a pék — ha egy kosárnyi áruval érkezet csupán — egy krajcárt fizetett. A vásárra, amennyiben kecskét, sertést, juhot, borjút vagy csikót hajtottak fel, darabonként ugyancsak 1 krajcár 'Volt a helypénz.

A tarifa, azaz a lista, felsorolja azokat a szakmákat, foglalkozásokat, amelyek egy- egy kirakodó vásáron képviselve voltak. Ott voltak a bognárok, a tímárok, a csizmadiák, a vargák, a dohánytermelők, az üvegesek, a fésűsök, a fazekasok, a faedé- nyesek, a gombkötők, az aprólékosok (azaz az aprócikkéket gyártó kisiparos), a gyolcsos tótok, a hagymások, a gyümölcskereskedők vagy termelők, a hátaszsidók (kiskereskedők), a könyvkötők, a kesztyűsök, a kapcsá- sok, a kalaposok, a süvegesek, a kötélgyártók, a szíjártók, a lakatosok, a pecsenyesütők, a szitások, a szabók, a szappanosok, a szűcsök, a sóárusok, a sajt- és vajkészítők, a szegárusok, a sáfrányárulók, a faszerszámkészítők, a zubbonyosok, a kádasok, az esztergályosok, a köszörűsök, a szűrtarisznya- és pokrócárusok, az állattenyésztők. Felsorolni is sok, hát még látni és hallani őket...

Természetesen a nemes vármegye tarifája nem sorolja fel, de a vásárokon mindig ott voltak a zsebmetszők, a lókötők, a hamiskártyások és természetesen a rend őrei. 'Ezek — és ez is természetes —, nem fizettek helypénzt...

VETÉLKEDŐ RÉGI MÖDON

Volt idő, nem is a távoli messzeségben, amikor a megyeszékhely és Dombóvár egymást féltékenyen figyelve, a legkisebb okot is — olykor ok nélkül is — felhasználva, tücsköt-békát hordtak össze egymás ellen. Mindegyik a másikban látta fejlődésének fő akadályát. Annak pedig már van vagy nyolcvan esztendeje is, amikor Tolna és Szekszárd is magának követelte az elsőbbséget a helytartótanácstól a Dunához vezető út megépítésében. Tolna mezőváros

Domborihoz kívánt utat építeni, amikor elveszítette Dunáját a vízszabályozás következményeként, Szekszárd pedig a Gemenchez vezető út építését tartotta gazdaságosnak. -Mindaddig nem volt békesség, amíg mind a két út el nem készült.

A szekszárdi borkereskedő részvénytársaság volt a megyeszékhely „igazi” szószólója. A helytartótanácshoz eljuttatott 9 oldalnyi 'kérelmükben a többi között az alábbiakat írták:

„Miután Baranya és Somogy megye keletre fekvő helyiségei, úgy Tolna megye szekszárdi és bonyhádi környékén fekvő nagykereskedő közönség boraival, dohányával, áruival és kereskedési számos czikkeivel, mellyek- bül egyedül Bács megye 80 000 akó bort és 150 000 mázsa különféle áruczi'kke- ket igényel — Szekszárd Mezővárosa mellett elvonuló országúba összpontosul — eddig mindezek ezen ponttól a Tolnai Gőzhajó állomáshoz szállíttattak ' csak mintegy 5000 öl távolságba. Ez után a kérdéses ponttól az áruk szállítására a tervezett két vonal kínálkozik, az egyik Tolna-iDomborira 12 000 öl távolságra, a másik Szekszárd Gemencre 8525 ölnyire fekvő Dunagőzhajózási állomáshoz.

A szekszárdi pontnál minden áru összvegyülvén a kereskedelem innen a Dunához legközelebbi pontot óhajtand- ja, és választandja — miután a szállításra Domborira a fuvaros négyszer annyi időt kénytelen fordítani, mint a gemenczi ponthoz, Gemencz- ről a Szekszárdi állomáshoz kétszer fordulhatván napjában, holott Domboritól csak a következő napon térhet vissza. Költséget megkímél, miután Gemenczre egy akó bor szállítása avagy egy mázsa áru fuvara 10—12 krajcárba kerül — ugyanezen fuvarbér Domborira a szekszárdi ponttól 35—40 krajcárra emelkedik. Ami 80 000 akó- nál mintegy 20 000 ft, 150 000 áruczikknél 36 000 ft fuvar különbséget, következve évenként nem számítván a pénznél is becsesebb időt — melly hosszabbított vonallal elpazaroltati — 56 000 ft fuvarveszteséget okoz, és ugyanezen pénzértékkel drágul meg a bor és áruczikk a piaczon, vásáron, hol a con- curenciába jön. Máris tapasz- talák a tavasz kezdetén a szekszárdi bortermesztők, hogy a kereskedők tartván attól, hogy ezután a megvett bort csak Domborihoz szállí- tatandják a Dunához, a szekszárdi bort is csak Domborira szállítva kezdék alkuba venni..

A szekszárdi részvénytársaság beadványában leírja azt is, hogy Tolnának nem sok érdeke fűződik a dombori út megépítéséhez, mert ha netán az áruforgalom végül is a dombori kikötőn keresztül bonyolódna le, akkor sem növekedne Tolna idegenforgalma, nem lehetne rakodóhely, mert a fuvarosok legfeljebb csak azért állnának meg Tolnán, hogy lovaikat megetessék, s már indulnának is tovább. Téves számításon alapszik minden olyan elképzelés, amely Tolna mezőváros központi szerepkörét tételezi fel az áruforgalomban — vonja le a részvénytársaság a maga számára megfelelő következte-. tést.

Tudjuk, szent a béke Tolna és Szekszárd között és megszűnt az érdekellentét Dombóvár és a megyeszékhely között is. Elásták a esa- taibárdot. Mind a három település gyorsan fejlődik. Dombóvár ténylegesen gazdasági, politikai, kulturális centruma lett környezetének, nagy vonzáskörzettel rendelkezik. A dombori és a ge- menci út nagyjából egyidejűleg készült el, és hozzávetőlegesen azonos szerepet játszanak. Egyik sem lett igazán fő útvonala a Tolna megyei áruknak. Az áruk zöme nem vízi úton hagyja el a megyét, hanem vonaton és más fő közlekedési útvonalon. K. BALOG JÁNOS