Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-11 / 266. szám

1983. november 11. NÉPÚJSÁG 3 Ötezerötszáz kilométer a barátság vonatán (3.) A Néva vize homlokunkon Leningrád megégetett ben­nünket. Ezt a várost csak szeretni lehet. A Nyevszkij sugárút öt-hatemeletes házai­nak tövében járva sem érez­zük kicsinek magunkat. Még akkor se, ha beláthatatlanul hosszú a sugárút, és valahol ott, a horizont végén sárgál­lik a Péter-Pál erőd tornya. Nézem társaimat. Valami ehhez hasonlót gondolhatnak ők is. Már közelsem szorítják magukhoz a kétszázhuszon­három és fél kuklát. Ha egy­szerre megtagadnák felnőtt­ségüket, akkor most kivennék a babákat a dobozból és meg­járatnák őket a Moszkva- szálló felé, ahol szálláshe­lyünk lesz. ÜNNEPRE KÉSZÜLNEK Hol jobbra, hol balra for­dítjuk fejünket. Most mind­az előttünk van, amit képes­lapról, barátaink beszámolói­ból, avagy a televízió kép­ernyőiről ismerünk. Csak ez most más! A személyes talál­kozás, a sok látnivaló új ér­telmet ad a történelmi és képzőművészeti ismeretek­nek. Néhány újdonsült ide­genvezetőt is avatunk, azo­kat a társakat, akik már jár­tak — engedjék meg nekem — a Szovjetunió legszebb vá­rosában. A decsi Ernst Hen­rik köré kis csoport gyűlik, ő pedig közreadja azokat az ismereteket, amelyeket tizen- valahány szovjetunióbeli út­ján elraktározott. A Palota tér közepén, mint­ha a Sándor-oszlop lenne a földre állított napóra muta­tója. A Téli Palota indulók­tól hangos, a különböző fegy­vernemek katonái November 7-e megünneplésére készül­nek. A többi külföldi közé vegyülünk, kattognak a fény­képezőgépek. — Leningrád valóban gyö­nyörű — szalad ki Dósa Tibor és Szoboszlai Jenő száján. — Mit gyönyörő ? - Páratlan. Ezeknek a jelzőknek valódi értelmük van. Tudom, hogy nem udvariasságból mondja, az a több mint száz népfront­aktivista, ezt éppen itt, ezen a történelmi helyen. A félköralakú, hatalmas Moszkva-szálló éttermében felkapjuk fejünket a Nász­induló akkordjaira. Mi törté­nik? Fiatal leningrádi házas­pár két tányérral és két üveg­pohárral csökkentette a ha­talmas szálloda üvegkészle­tét. Orosz szokás szerint, hogy ne kerüljön kenyértörésre a sor, a családi belviszályok harci eszközeit ők ketten, sok tanú előtt, jelképesen meg­semmisítik. Megtapsoljuk őket. SAPKA A KEZBEN Mi férhet három napba, gondoljuk. Három napba, rengeteg, gondolják mások. Ismerkedés, emlékezés, ki­rándulás, kapcsolatteremtés, vásárlás, bóklászás a Nyári Palota fenséges termeiben. És tisztelgés hétszázötvenezer leningrádi hős emléke fölött. A Piszkarjvoi temetőben őrségváltásra készülődnek a díszőrség tagjai. Szuronyos A népgazdasági ki állítás területén Koszorúzás a Lenin-mauzóleumnál puskájukat markukba csap­ják, az örökmécsest mind­annyian látjuk. Nyirkos, hi­deg szél fúj, csoportunk vé­giglépked a tömegsírokat övező úton. Emlékezünk. Az Auróránál sokat idő­zünk, néhányan végigsimít­ják arcukat a Néva vizével. Ernst Henrik az Ermitázsban tett látogatásunkat követően a leningrádi műemlékeket nézve, egyszerre csak ezt mondja: — Itt bizony munka nélkül maradna Ráday Mihály. A VÖRÖS TÉREN A leningrádi néhány nap felejthetetlen élményeket és emlékeket égetett belénk. Kérdezem társaimat, hogy ki mit visz magával először Moszkvába, onnét pedig ha­za. Nem a vásárolt árucikkek érdekeltek. Szinte mindenki a műemlékeket, Rembrandt, Leonardo, Raffaello alkotá­sait, a Néva éjszakai hídnyi- tását említi. Utolsó napunk Moszkvá­ban. Besorolunk valahány- ezrediknek a Kreml kertjé­be, és a nullafokos, északi jeges szélben várjuk, hogy a politikai delegáció a többi ember nevében is megkoszo­rúzza a Lenin-mauzóleumot, és mindenki egy röpke ideig láthassa Lenint. Eggyel sem több, mint har­minckét moszkvai új házas­pár szemünk láttára tesz vi­rágcsokrot az Ismeretlen Ka­tona sírjára, majd a mauzó­leumba megy. Később, mi is követjük őket. Amikor Dósa Tibor, Szoboszlai Jenő és Békéi Éva társaságában, Kö- vesdi Zoltán, a dunaföldvári Fa- és Építőipari Szövetkezet valamint Pelsőczi András, a Dunai Vasmű dolgozója a százötvennyolc Tolna megyei nevében a Lenin mauzóleum márványfalához támasztja a koszorút, ekkor érezzük, hogy egyszer mindenkinek el kell ide jönnie. Már hazafelé a vonaton, Békéi Évától, a dombóvári kórház ápolónőjétől tudom meg, hogy ő egy családi ha­gyományt vitt tovább. Évek­kel ezelőtt édesanyja koszo­rúzott a mauzóleum falánál. HAZAFELÉ Tinenegy napos útunk utol­só, negyedik vonatára szál- lunk Moszkvában. A Belgrád II. szállodában elfogyasztott búcsúvacsora után, a vonat indulásakor meglepetés éri a csoportot. Legalább százöt­ven csomag Moszkvában ma­rad. Az utaskísérők ígérik, hogy a tőlük telhetőt megte­szik. Igyekeztek is. (A haza­érkezés másnapján a Haza­fias Népfront Tolna megyei Bizottságának székházában mindenki hiánytalanul át is vette csomagját.) A MÉSZÖV, a TESZÖV, a KIOSZ küldöttei, azok, akik jutalomként részesültek eb­ben az útban, és azok is, akik hozzájárultak a költségekhez, már számolják a hazaérkezés óráit. Osztrider Béla, a negyvenöt éves sárszentlőrinci téesz- buszvezető sokadik cigarettá­ját szívja a folyosón. — Mit tudott eddig a szov­jet emberekről? — Amit a tévé, a rádió, a könyvek és a sajtó adott. — Az itt töltött kis idő vál­toztatott ezen a képen? — Közelebb segített ahhoz, hogy mélyebben megismer­jem őket. Suta kérdés, de felteszem: — Mire akar szíve szerint visszaemlékezni ? Palota téri pillanat Leningrádban — A Téli Palotára, a cá­rok fényűzésére. És Leninre. Az ember kiváncsi. Nagyon kiváncsi arra, hogy milyen is egy ilyen nagy ember. Az idegességet elnyomja a fáradtság. Kijev védőszent­jét még napfényfürdőben lát­juk. Aztán ki nyugodtan, ki pedig nyugtalanul alussza végig azt a néhányszáz kilo­métert, amíg hazaérkezünk. A Keleti pályaudvaron úgy lépünk magyar földre, mint­ha egy álom lett volna az öt­ezerötszáz kilométeres szovjet út. Százötvennyolc Tolna me­gyei bizonyítja, hogy nem volt az. Több volt annál! (Vége.) SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS A szőlőtermesztés jelene, jövője Új, nehéz, de nem reménytelen helyzetben Nem hiszem, hogy túlzók, ha azt mondom: az utóbbi tíz — ha nem több — év leg­jobb minőségét produkálta a szőlő — a szekszárdi történel­mi borvidéken. Igaz, kárt okozott a jég­verés, de az átlagosan plusz két cukorfok — az ízről, za­matról nem is szólva — kom­penzálta a jégkárt. Ha már szóba hoztam az ízt és a za­matot, azt is hadd említsem, hogy sávban némileg szegé­nyek az idei borok és erre oda kell figyelni. Igen, a jégkárt tudomásul vették a nagy- és a kister­melők, az új bortörvényt — minden idők legkeményebbi- két — is megértőén fogad­ták, de az átvételi ár csök­kenése gondokat okozott. Mielőtt az árcsökkenés — voltaképp érthető — okait boncolgatnánk, Heimann Fe­renc tsz-elnök és Tóth Tiva­dar, megyei tanácsi főker­tész véleménye szerint, az Aranyfür.t Tsz-szel kapcso­latban hadd álljon itt néhány önmagáért beszélő adat. 1982-ben, 15,3 cukorfokos volt átlagban a szövetkezet mustja, az átvételkor átlago­san 10 forint 09 fillért kap­tak egy kiló szőlőért. Az idén az átlag cukorfok 18,2, az át­vételi ár kilónként 9 forint 68 fillér. Tavaly az ilyen cu­korfokú szőlő ára 12 forint 30 fillér lett volna. Az elnök tájékoztatása szerint a mi­nisztérium a felvásárló vál­lalatoktól .tízszázalékos ár­csökkenést várt. A Villány— Mecsekaljai Borgazdasági Kombinát — szabad áras ter­mékről lévén szó — har­mincszázalékos árcsökkentést vezetett be. Próbáljuk kutatni a felvá­sárlási-árcsökkenés okait. Mind Heimann Ferenc, mind Tóth Tihamér, anélkül, hogy összebeszéltek volna, első okként a tavalyi nagy ter­mést említik. Mert az volt nálunk is, és Európa minden bortermelő országában. Tóth Tihamér így fogal­maz: — 1982-ben zömmel gyenge, a nemzetközi piacon eladhatatlan boraink termet­tek. Heimann Ferenc kemé­nyebb: — Most fizetjük meg az árát az elmúlt éveknek, amikor nem mindig minősé­gi, fajtatiszta borokat kínál­tunk exportra. Ami kijutott a külpiacra, nem volt ele­gáns, nem volt tiszta, így csak messze áron alul talál vevőre. Nem jobb a helyzet a belforgalomban sem. Szóba került a névhasz­nálat is. A szekszárdi borok hírét, rangját rontotta az, termő helyeken szinten tar­tani, a nem optimális helye­ken pedig visszafogni — ez Tóth Tihamér véleménye. A bortörvény jó, bár igen kemény, de ezt be kell tar­tani és be is kell tartatni mindenkivel. Ugyanígy azt a rendelkezést is, miszerint a jegyzett bortermőhelyeken a szüretet csak akkor lehet megkezdeni, amikor arra a területileg illetékes közigaz­gatási szerv engedélyt ad. Akármilyen nehezek a gazdasági viszonyok manap­ság, fejleszteni kell a tároló­teret. ■ Ajánlatos lenne felülvizs­gálni a jelenlegi árrendszert, mert úgy tűnik, a mostani a tömegtermelésre, nem pedig a minőségire ösztönöz. Szét kellene húzni az árakat. A tömegminőséget adják olcsón — persze az is legyen tisz­ta, jó bor, a tóváló minősé­gűnek pedig bátran kérjék meg az árát. Heimann Fe­renc, saját tapasztalatából, említett egy példát: Francia- országban, ahol véleménye szerint a legmagasabb a bor­kultúra, a tömegbor 5 frank­ba kerül, de vannak 100 fran­kos borok is. No és persze egyformán legyen érdekelt a termelő, a feldolgozó és az értékesítő. A végére hagytuk azt, ami itt, a megoldás alfája és ómegája. A jelenlegi munka- megosztás, amely a Villány— Mecsekaljai Borgazdasági Kombinát és a szekszárdi történelmi borvidék gazda­ságai között fennáll, nem perspektivikus. Az itteni gazdaságok cél­ja az, hogy önálló útra tér­jenek. Ennek első lépései már meg is történtek. A Szekszárdi Állami Gazdaság gesztorságával megalakult a Szekszárdi Szőlőtermelő és Borászati Társaság, amely­nek valamennyi jelentős sző­lőtermelő nagyüzem tagja, de a kistermelőket is integrálja. Az első lépések biztatóak. Végül fejezzük be azzal, hogy hosszabb távon van perspektívája a bortermelés­nek ezen a történelmi bor­vidéken, mert ilyen jellegű és sajátosságú vörös bőrt egyik vidék sem tud produ­kálni, niint a miénk. LETENYEI GYÖRGY hogy különböző cégek szek­szárdi néven hoztak forga­lomba olyan Kórokat, ame­lyeket akármelyik szekszár­di szőlősgazda felháborodot­tan tagadna le, mint saját termést. Arra a kérdésre, hogy a je­lenlegi helyzet elveszi az üzemek és a kistermelők kedvét a szőlőtermesztéstől?, — mert ilyennel is találkoz­hatunk gyakran — nyugodt lélekkel lehet nemmel vála­szolni. Egyrészt olyan hatalmas termés, mint amilyen 1982- ben volt, rendkívül ritka. Másrészt az új bortörvény is kedvezően fog hatni az elkö­vetkező időkben, harmad­részt nagyon jó elképzelések vannak a borvidéki borok minőségének javítására, szá­mos visszahúzó tényező ki­küszöbölésére. — Tdhát a két szakember miben látja a kiutat? — A megyében szinten kell tartani a szőlőterületet, még­pedig úgy, hogy a borvidéke­kén növelni kell, a jó bor­Szőlőültetvény a szekszárdi Kálvária-hegy nyugati olda­lán Ez a külpiacon is gazdára talál Fotó: Czakó Sándor és Kapfinger András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents