Tolna Megyei Népújság, 1983. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
1983. november 26. Van erőforrás? Fotók és tanulmányok őrzik... Igen, így mondta volt«£ S Tolna megye népi építészetének emlékeit.” A mondat közel másfél évtizeddel ezelőtt hangzott el, nagyjából akkor, amikor a Pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola hallgatóinak egy csoportja befejezte azt a gyűjtőmunkáját, amelynek tárgya a népi építészet még fellelhető emlékeinek felkutatása, tanulmányozása, feldogozása volt. Hogyan, hogyan nem, a diákfiatalok, akik e feladattal is jövendő mesterségükre készültek, nemcsak Baranya megye falvait keresték akkor föl. Jártak itt nálunk Tolna megyében is, ahol lég- • többet Váralján időztek a faragott oszlopos tornácú svábházak és a magyar parasztbarokk egy-egy masszív darabját tanulmányozva. Nos, igen nagy kár, hogy amikor a város- és községfejlesztésnek a feladatait tervbe kezdtük rögzíteni hoszú és rövid távra szólóan, nem igen voltak kéznél olyan dokumentumok, melyek kegyelmet kértek volna egy-egy olyan öreg háznak amit érdemes megőrizni, akár lakásként akár közösségi hasznosítású hajlékként. Itt erről megfeledkeztünk, pedig megyénk majd valahány községében volt még ezelőtt 15—20 évvel olyan építmény, mely a népi építészet sőt népi építőművészet szép produktuma volt. Ilyenként alkalmas arra, hogy kiegészítse, teljessé tegye azon ismereteinket, melyeknek csupán egy része az, amit a tárgyalkotó népművészet tárgyi és szellemi értékei révén juttat ott birtokunkba a honismeret és a néprajtudo- mány. Igaz, e feledékeny ségünk időszakában kezdtek megszületni nemzeti parkjaink és skanzenjeink. Ezekkel kétségtelenül gazdagabbak lettünk, de ez a kollektív országos gazdagodás nem feledteti azért azt a szegényedést amit falva- inkban hívtunk ki magunk ellen azzal, hogy nem tartottuk tiszteletben az ősi településekről hírt adó, beszélő építményeket. Noha egyikük-másikuk nagyon megérdemelte volna, hogy tovább éltessük. Nem ez történt. A cikornyás kockaházak legtöbb helyen teljesen kiszorították azt, ami régi, s nem mindenütt úgy, hogy a falukép harmóniáját megőrizhették volna. Ez abszurd igény lenne oly korban, amikor a falun élő emberek vagyoni helyzete idestova két évtizede megengedi a lakóházak újjal, korszerűvel történő fölváltását? Nos, nem az. Szeptember elejétől tudom, hogy nem az. Akkor jártam egy Miskolc városhoz nem sokkal annak előtte csatolt kis hegyi faluban, Bükkszentlászlón, melynek lakói szlovákok, de végtelen szorgalmú emberek, akiknek elei sommásokként járták be 1945 előtt az országot, olcsó munkaerőt szolgáltatva a nagybirtokosoknak. A parányi, két hegyvonulat völgyében megbúvó falucska egyetlen kanyargós utcája ma semmit se mond már el lakóinak egykor volt szegénységéről, mely szegénység már-már a nyomorúsággal volt rokon. Egy délutánt ott töltve jól esett az ismerkedés a magyar nyelvet utolérhetetlenül szívhez szóló dallamossággal beszélő öregekkel. Főleg nekik tulajdonítható, hogy a kétszintes, garázsos városi villasorba is beillő lakóházak között megmaradtak a szlovák népi építészet remekelte lakóházak is. Ügy illeszkednek ezek a faluképbe, mintha bizony nem 80—100 éve építették volna őket, hanem egy-két esztendeje. Mit mondhatnák, el voltam bűvölve és a tulajdonosok, a házak lakói ezen csodálkoztak. Sehogy se értették, hogy ami számukra természetes, azt a messziről jött jövevény miért csodálja. A házakat nemcsak kívül fiatalították meg, hanem belülről is, s „beléjük fért” mindaz, ami korszerűség címen nélkülözhetetlen az innem ipari munkásokként eljáróknak. Sokszor jár eszembe az a kellemes ősz eleji délután. S legutóbb akkor idéződött föl ennek a kirándulásnak az emléke bennem, amikor Decsen nekiláttak lebontani egy hozzáértők által mentésre érdemesnek minősített épületet, mely e sárközi település történelmi-társadalmi viszonyairól beszélhetett volna 2000 után is, illetve arról, hogy az egykor benne élők kik voltak, miként élhettek, gondolkodtak. Amikor döntöttek e házról, eléggé el nem ítélhető módon úgy hangzott el a perdöntő kérdés: „Mi a fontosabb: a lakosság jobb ellátása, vagy felújítani, új funkciót adni e háznak?!' Nagyjából hasonló észjárásnak tulajdoníthatjuk azt az eredménynek keserű tényt, hogy mára, 1983 őszére alig van településeinken megmentésre érdemes olyan lakóház, amit a népi építészet emlékeként tisztelhetnénk, s őrizhetnénk meg a most cseperedőknek, majd az ő utódaiknak. Olyan nagy baj ez? — vethetné közbe bárki. Elég nagy, lévén igen erős összefüggés a haza, a múltunk ismerete és a hazaszeretet között. A csak betű közvetítette tudás sem ugyanaz, mint az át is élhető, szemmel is .látható, kézzel is kitapintható információ. Minek minderről éppen akkor beszélni, amikor szűkében vagyunk a pénznek s valóban igen kemény diót jelent tanácsainknak a községfejlesztés, gazdálkodás? Kell erről beszélni még akkor is, ha kevés lesz a vészjelzés meghallója és lényegesen több aki tiltakozik ellene, főleg kényelemszeretetből. S arra hivatkozva, hogy megannyi más, fontos dolgunk van. Csakugyan van. Valahogy mégis föl kellene rázni azt a tenni akarást, mely megment a jelennek és átment, megőrzi a’ jövőnek a hazafiság egészséges táplálására alkalmas építészeti emlékeket is. Ez_ a munka nem olyan irgalmatlanul óriási, mint amilyen műemlékeink megóvása országos méretekben. S igen, lehet erőforrása a lokálpatriotizmus, az összefogás. Egyébként, ami e sorok íróját illeti, azt se könyveli el lehetetlenként, amire másutt már igen, Tolna megyében alig volt példa. Egy«egy településünk meg is örökölhetné akár az elaggott, elhalt tulajdonosoktól a népi építészetet demonstráló ingatlant. Mely legtöbbször gond a jussolónak, aki rég városlakó, s ilyenként lázálmában sem gondol arra, hogy hazaköltözik öregeinek falujába. De gond egy-egy lakottan, vagy lakatlanul romosodó ház a hozzátartozó gazdasági épületekkel a helyi tanácsoknak is, melyek nincsenek híjával olyan gondoknak sem, hogy hol teremtsenek födelet különböző, a közösséget szolgáló Jétesítmé- nyekriek. Könyvtárnak, klubnak, (helytörténeti intézménynek. Nem ragoznám tovább a ragozhatót, hiszen íélopi fsak jeladás volt. Tömöttre fűtött kályhák várták a karácsonyra hazatérő költőt „Itt a szoba, melyben megszülettem" Vitrin az Örökségem című vers tárgyaival Farkas Pál szobra a „Régi kertben” „Es a sok őspohár! apáim szája szíttá belőlük nedvedet hatalmas aqua vita!” „Harangjátékba kezd ha lépsz a vén pohárszék” Ez az enteriőr a budapesti Logodi utcai könyvtárat idézi (Gottvald Károly képriportja)- óa ‘áü ’íu m “ ' W’S ' -L* 1 tál LTB --- **i* mi „Nagyapám háza bizton áll még’’
